A gyógyszerkutatás jövője

Iparral összeölelkező akadémiák és egyetemek

A továbbikban fenntarthatalan az folyamat ami eddig biztosította a gyógyszerkutatás és fejlesztés sikerességét. Új egyetemi-ipari kapcsolatok kellenek. 

Véget ért a gyógyszerkutatásnak az a korszaka, amikor exponenciálisan nőtt a kutatásra és fejlesztésre fordított összegek nagysága, oly annyira, hogy az 1990-es években már elérte az érintett cégek árbevételének 16-18 százalékát. Más kérdés persze – véli Dr. Keserű György Miklós, hogy bár növekedett – 1996-1997-ben jutott a csúcsra – az illetékes hatóságok által regisztrált új készítmények száma, ezek között meglepően kevés valóban innovatív gyógyszer akadt. A ténylegesen új hatásmechanizmussal rendelkező medicinák száma még akkor is öt alatt maradt – említette példaként az MTA Természettudományi Kutatóközpontjának főigazgatója, aki az IME szokásos évi egészség-gazdaságtani konferenciájának előadója volt –, amikor 50 gyógyszerújdonsággal rukkolt ki az ipar.

Azon túl, hogy a gyógyszerkutatás igen drága, felettébb kockázatos tevékenység is. Az egész folyamat – a molekuláris mechanizmus azonosításától a kémiai kiindulópont megtalálásán, majd optimalizálásán keresztül a preklinikai-klinikai fejlesztésen, a regisztráción át a piacra lépés stádiumáig – elképesztően alacsony, 1,8 százalékos sikerrátát produkál, ami nem kevesebbet jelent, mint azt, hogy 50 kutatási kezdeményből jó, ha egy termék végül piacra kerül.

Az a folyamat, finanszírozás és tudományos háttér, ami eddig biztosította a gyógyszerkutatás és fejlesztés sikerességét a továbbiakban fenntarthatatlan, részben a jelenleg is zajló jelentős mértékű társadalmi-gazdasági változások miatt. „Elképzelhetetlen, hogy az a technológia, az a gondolkodásmód, ami annak idején a Salvarsan felfedezéséhez vezetett, s amihez igen hasonló módon találták meg, s azonosították minden idők gazdaságilag legsikeresebb gyógyszerét, változatlan marad.” Új célpontokra, új mechanizmusokra, új tudományos módszerekre és megközelítésekre van szükség,szögezte le a főigazgató. Az egyre erősödő generikus nyomás kiszorítja a kutatásban-fejlesztésben érdekelteket azokról a validált terápiás célpontokról, amelyeknél valódi sikereket érhetnének el. A folyamatra az is hatással van, hogy nem csak hazánkban, számos országban csak a ténylegesen innovatív készítmények finanszírozásához adnak ma már ártámogatást az államok.

Egyedül nem megy...

A gyógyszeripar jelenlegi problémáiban jelentős szerepet játszik, hogy 2010-2014 között 90 milliárdos bevételcsökkenést eredményeznek a lejáró szabadalmi védettségek, s az is az innovációs válságra utal, hogy 2009-2013 között 150 ezer kutatót bocsátottak el világszerte. Ugyanakkor ezzel szinte

párhuzamosan csak az Amerikai Egyesült Államokban az elmúlt öt évben több mint 50 új akadémiai gyógyszerkutatási centrum, új egyetemi-ipari kapcsolat jött létre. A fenti intézmények részvételét a gyógyszerkutatásban mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy 1998-2007 között az új medicinák közel 60 százalékában felmutatható az egyetemi, akadémiai részvétel.

Kérdés persze, hogy összeegyeztethető-e az egyetemi-akadémiai megközelítés az ipari kutatás standardjaival. Az akadémiai alapkutatás lényege ugyanis, hogy új felfedezéseket tegyenek, ezek finanszírozása jellemzően pályázati forrásokból történik, amelynek sikeréhez elengedhetetlenek a publikációk és a tudományos utánpótlás. Az ipar esetében gazdasági eredményt produkáló új termék létrehozása a cél, amelynek hátterében nem publikációk, hanem szabadalmak állnak, s nem elhanyagolható szempont az sem, hogy a termékválasztékot folyamatosan „fel kell tölteni”. A főigazgató szerint afolyamat sikeressége érdekében összeegyeztethető a két megközelítés között. Míg az akadémiai alapkutatás elsősorban a gyógyszerkutatás korai stádiumában sikeres, az ipari alkalmazott kutatás a későbbi, preklinikai, klinikai fázisban. Éppen ezért hazánkban is jó lenne, ha minél több közös gyógyszeripari és egyetemi-akadémiai projekt indulhatna – ez lehet a siker kulcsa. 

Illúziók nélkül 

Az IME konferenciáján arról is szó esett, hogy a válságkezelés magyarországi gyakorlata során alkalmazott eszközök más uniós országokban is megtalálhatók, mi legfeljebb a bevezetés harsányságával, ütemezésével tértünk el mások gyakorlatától, szögezte le a Költségvetési Tanács elnöke a tágabb gazdasági környezetről adott tájékoztatójában. Kovács Árpád nem ringatta illúzióban a konferencia hallgatóságát, közölte: nagyjából a 2020-as évekre érhetjük el a hőn áhított 60 százalékos hiánycélt, de azt is csak akkor, ha tartósan 3 százalékos növekedést produkálunk, s a gazdasági depressziót dinamikus időszak váltja fel. A költségvetésben minden megelőz a kamat és adósságszolgálat kifizetése, amely egymagában magasabb összeg, mint amit éves szinten egészségügyre fordítunk.

„Annyiban új a magyar innováció, hogy a társadalmi stabilitásból indul ki, tehát csúsztatja a lakosságra jutó terheket. Ez egy technika. Elviselhetőségi limitek jelennek meg, s ha ezt valaki felrúgja – mint a közelmúltban például Bulgáriában történt – „fejre áll” az adott ország, függetlenül attól, hogy milyen globális pénzügyi pozíciói vannak.” Elmondta továbbá, hogy a magyarországi hitelezési aktivitás a térség országai között a leggyengébb. Ez azt jelenti, hogy az igazi probléma nem 2013 vagy 2014, hanem 2015-2016-ban jelentkezik, hiszen már most kellene azokat a fejlesztéseket megvalósítani, amelyek hozadéka pár év múlva jelentkezne.