A rendszerváltás óta egészségügyünkben számos jelentős változás ment végbe, és az átalakulás még korántsem ért véget. Ebben a metamorfózisban az egyik – várhatóan – legdinamikusabban fejlődő komponens a betegellátó rendszer informatikai támogatottsága, amelynek fejlesztése – a közelgő EU-csatlakozás tükrében – elkerülhetetlen. Minderről és a gyógyító ágazatban húzódó ellentmondásokról, valamint a megoldás lehetséges perspektíváiról beszélgettünk a hazai egészségpolitika egyik meghatározó személyiségével, Dr. Kincses Gyulával.
A regisztrálást követően fogja tudni megtekinteni a cikk tartalmát!
A megadott cikk nem elérhető!
Tisztelt Felhasználónk!
Az Ön által megtekinteni kívánt cikk nem elérhető a rendszerben!
A megadott cikk nem elérhető!
Tisztelt Felhasználónk!
Az Ön által megtekinteni kívánt cikk nem elérhető a rendszerben!
Sikeresen szavazott a cikkre!
Tisztelt Felhasználónk!
Köszönjük a szavazatát!
A szavazás nem sikerült!
Tisztelt Felhasználónk!
Ön már szavazott az adott cikkre!
Cikk megtekintése
Tisztelt Felhasználónk!
A cikk több nyelven is elérhető! Kérjük, adja meg, hogy melyik nyelven kívánja megtekinteni az adott cikket!
Cikk megtekintésének megerősítése!
Tisztelt Felhasználónk!
Az Ön által megtekintetni kívánt cikk tartalma fizetős szolgáltatás.
A megtekinteni kívánt cikket automatikusan hozzáadjuk a könyvespolcához!
A cikket bármikor elérheti a könyvespolcok menüpontról is!
KITEKINTÔ PORTRÉ „Komplex rendszerekben kell gondolkodni…” Beszélgetés Dr. Kincses Gyulával, a Medinfo igazgatójával A rendszerváltás óta egészségügyünkben számos jelentős változás ment végbe, és az átalakulás még korántsem ért véget. Ebben a metamorfózisban az egyik – várhatóan – legdinamikusabban fejlődő komponens a betegellátó rendszer informatikai támogatottsága, amelynek fejlesztése – a közelgő EU-csatlakozás tükrében – elkerülhetetlen. Minderről és a gyógyító ágazatban húzódó ellentmondásokról, valamint a megoldás lehetséges perspektíváiról beszélgettünk a hazai egészségpolitika egyik meghatározó személyiségével, Dr. Kincses Gyulával. – Önt egészségpolitikusként bizonyára többen ismerik, mint fül-orr-gégész szakorvosként. Mennyi ideig praktizált és miért hagyta ott végül a klinikumot? Szerintem mindenkinek több élete van – nekem kettő volt, mindkettőt szerettem. Tizenöt évig dolgoztam a debreceni egyetemen fül-orr-gégészként. Örömömet leltem a szakmámban, komoly pacientúrám volt, és a betegeimmel kölcsönösen kedveltük egymást. 1988-ban – erkölcsi indíttatásból, baráti körön keresztül – a Magyar Demokrata Fórum egyik alapítója lettem Debrecenben. Eleinte helyi egészségpolitikai kérdésekkel foglalkoztam, később bekapcsolódtam az országos program kidolgozásába. 1990-ben képviselőnek választottak, így bekerültem a Parlamentbe. Ettől kezdve hétfő reggelente felültem a vonatra, két napon át honatyai teendőimet végeztem, majd szerda reggel már operáltam, és a következő hétig csak a gyógyítás érdekelt. Másfél évig ingáztam így. Közben 1991-ben az egészségügyi rendszerváltást koordináló bizottság elnöke lettem – ez számos további feladattal járt. A két dolog – mármint a praxis és az egészségpolitika – nem működhetett párhuzamosan hosszú távon. Hiszen a gyógyítás az orvos és a beteg közötti személyes kapcsolaton alapszik – az mégsem járja, hogy a hét egyik felében a páciensem nem ér el, amikor szüksége lenne rám. Hetente kétszer fél óra nem elég a gyógyításra. Ez volt az ok, amiért végérvényesen „áteveztem” a politika vizére. – Akkori céljai mennyit változtak az elmúlt tíz-tizenkét év alatt? Nem könnyű a kérdés – erre az első reakció logikusan az a válasz lenne, hogy mindig is ugyanazt akartam. Ám ha a nyolcvannyolc-nyolcvankilenc körüli írásaimra gondolok, azt hiszem, hogy az akkor leírtak egy évtized távlatában most újra közel állnak hozzám. Mit értek ez alatt? A nyolcvanas évek végén az akkori ellenzéki szemlélettől egyáltalán nem volt idegen egy piackonform megoldás lehetősége az abszolút centralizált szocialista egészségüggyel szemben. Persze rá kellett jöjjünk, hogy az egészségügyön belül a piac nem úgy működik, mint más ágazatokban. Olyan rendszer kellett, ami megfelelő szociális biztonságot ad. Ez akkor szükségszerű és jó döntés volt. Ám a rendszerváltás lezajlott, már más szelek fújnak – ma újra érdemes gondolkodni a tulajdonviszonyok, a biztosítási és magánfinanszírozási rendszer kérdéskörén. Ilyen szempontból azt mondhatom, hogy a kilencvenes évek előtti, akkor még naivnak tűnő elképzeléseim ma megint időszerűek. – Ön jelenleg a Medinfo igazgatója. Hogyan került az intézmény élére? Miután otthagytam a klinikát, a Gyógyinfok igazgatóhelyettese lettem. A kilencvennyolcas kormányváltás után a miniszterelnöki hivatal új stratégiai elemző központjába – az ún. STRATEK-ba – hívtak. Ott dolgoztam 2001. februárjáig, amikor az újonnan kinevezett miniszter, Dr. Mikola István felkért a Medinfo vezetésére. A Medinfo előtörténetéről annyit érdemes tudni, hogy kilencvenegy előtt orvosi könyvtárként működött, itt lehetett hozzáférni a „devizás” folyóiratokhoz. A rendszerváltás után ez a funkció természetszerűen értelmét vesztette, ezért az akkori igazgató elektronikus könyvtárrá fejlesztette. Később Lépes Péter vezetésével az eljárás-értékelés és minőségügy metodikai központjává kívánták alakítani, majd Gubenyák Gyula az egészségkommunikáció irányába mozdította el az intézményt. Az én célom pedig egy információhasznosító, másodlagos adatgyűjtő központ kialakítása. – Hat év alatt nem sok ennyi vargabetű egy intézmény életében? A kérdés jogos. A háttérben az áll, hogy az egészségpolitika háttérintézményei gyakorlatilag 1990 előtt alakultak ki, és érdemben nem módosultak azóta. Ha felüti a telefonkönyvet, ugyanazokat az intézeteket találja meg, mint a tizenkét évvel ezelőttiben. Tehát a háttérintézmény-struktúra ugyanaz maradt, miközben az egészségpolitika rengeteget változott. Hiányoznak olyan stratégiai szervezetek, mint például az egészségügyi rendszertudományi, a finanszírozástudományi vagy egészségügyi-közgazdasági intézetek. Logikus, hogy a hiányt mindenki a meglévő intézményrendszer átprofilírozásával kísérli meg pótolni. Mindig az aktuális főigazgatói szándékok szerint próbálja meg mindenki ezeket a funkciókat valahogy ellátni. Ez egy aktuális probléma, amellyel – úgy tűnik – a mostani kormányzat szembenéz, és megpróbálja ezt a területet a megváltozott szükségletekhez igazítva átalakítani. IME II. ÉVFOLYAM 1. SZÁM 2003. JANUÁR-FEBRUÁR 55 KITEKINTÔ PORTRÉ – Apropó aktualitás – a mai egészségügy egyik legidőszerűbb kérdése az intelligens betegkártya bevezetése. Hogy áll ez most? Ezzel kapcsolatban az én álláspontom pragmatikus, mondhatni ortodox. Véleményem szerint az intelligens betegkártyáé a jövő, de mi a jelenben élünk, és a kérdést egyesek túlmisztifikálták, túldimenzionálták, hol politikai, hol szállítói motivációból. A kedvenc hasonlatom a témában a kőleves – azaz a kártyát a levesbe főzött kőhöz hasonlítanám. Csak kőből jó levest ugyebár még senki sem készített – ugyanígy a kártyával sem lehet önmagában információs rendszert kiépíteni. A kártya legfeljebb a szervező erő, ami köré a rendszer kiépülhet. Aki kártyát akar bevezetni és nem informatikai rendszert, az csalódni fog. Szükség van korszerű egészségügyi informatikára, elérhető adatokra. Komplex rendszerekben kell gondolkodni, és ezek része lehet a kártya, mint szervezőerő. Idevonatkozó másik axiómám az, hogy a kártyaalkalmazások középtávon vagy általánosak, vagy pedig intelligensek. A kártya lehet széleskörű, általános (ebben az esetben csak egyszerű funkciókat lehet rátelepíteni), vagy pedig szofisztikált, ekkor viszont térben és kiterjedésben korlátozottan lehet használni. Azok közé tartozom, akik a kártyát kulcskártyaként képzelik el. Mit is jelent ez? Adott egy osztott, de hálózatba szervezett adatbázis-rendszer, amelyben az adatok összekapcsolhatósága a kártyához kötött. A kártya egy eszköz, amelynek segítségével az orvos letöltheti az adatokat, de az információk nincsenek rajta a kártyán. Mások elmélete szerint a beteg összes adata a kártyán gyűlik, vagyis az egész élettörténet (a kórházi zárójelentéstől a laborleleteken át a patikai receptig) a páciensnél van. Integráltan csak az férhet hozzá az adatokhoz, akinek az illető odaadja a kártyát. Ez utóbbi megközelítést sem műszakilag, sem rendszerelméletileg nem tartom megfelelőnek. Lehetetlen, hogy a rendszerek valaha egyenszilárdságúak legyenek, ezért irreális, hogy a kártya egy minden állampolgárra nézve használható, univerzális elsődleges adathordozóvá váljon. – Tehát a modern egészségügy elképzelhetetlen komplex információs rendszerek nélkül. Milyen szintű a betegellátás informatikai támogatottsága jelenleg, és várható-e ezen a téren fejlődés a közelgő EU-csatlakozás tükrében? Hiszek abban, hogy komoly fejlődés előtt állunk. Az ismeretreprezentáció (a valóság leképezésének, algoritmizálásának eljárásrendje) szempontjából Magyarország tradicionálisan erős – ha csak azt nézzük, hogy a mi országunk volt az első, ahol bevezették a teljes körű HBCS alapú finanszírozást, ez jelentős informatikai teljesítménynek számít. Az informatika másik fontos komponense, az ún. számítástechnika terén súlyos az elmaradásunk. Ennek oka pénzügyi jellegű: a világbanki program leállása után a pótforrásokat nem teremtettük elő. A harmadik összetevőt a kommunikáció jelenti, amelyhez még hiányoznak az infoközművek – igaz, ez nemcsak ágazati probléma. Összességében tehát megállapíthatjuk, hogy a helyzet rossz. Igaz, hogy a konszo- 56 IME II. ÉVFOLYAM 1. SZÁM 2003. JANUÁR-FEBRUÁR lidáció kapcsán elindul egy fenntartható, a működést és a fejlődést biztosító szerkezetátalakítás az egészségügyben. Mindehhez hozzátartozik, hogy általában véve a számítástechnika – szerencsénkre – olyan ütemben fejlődik, hogy az árak zuhanása miatt (régen egy Commodore-64-es játékgép áráért autót lehetett venni, ugyanezért a pénzért egy hatalmas számítástechnikai kapacitáshoz juthatunk hozzá ma) a feltételek javulhatnak. A most elfogadott ágazati informatikai stratégia jelentős fejlesztéseket tervezett a háttérintézmények számára a következő öt évre. Ez a program egyrészt megteremti az ágazati infoközmű alapot, másrészt elősegíti az információ- és tudáshasznosítást, nem utolsósorban pedig egy általános információtechnológia fejlesztési támogatást is magában foglal. Ezek a folyamatok 2003-ban indulnak el, igaz, egyelőre szerény forrásokkal. – Egyesek csődágazatként emlegetik az egészségügyet. Egyetért velük? Az egészségügy konfliktusban gazdag ágazat, ám ez nem azonos a csőddel. Csődről akkor beszélhetünk, ha valami összedől, bezár, felszámolják, nem működik. Az egészségügy azonban folyamatosan működik, mégpedig jelentős mennyiségű, és a ráfordításhoz képest kiemelkedő minőségű szolgáltatást végez. Ilyen értelemben én nem tudom csődágazatnak tekinteni. El kell viszont ismerni, hogy a szektor feszültségekkel terhes – ennek oka szerintem az, hogy az ágazaton belüli történések nem voltak szinkronban a társadalom egészében végbement folyamatokkal. Nem az egészségügy lett egyre gyengébb, hanem az igényeink nőttek meg a rendszerváltás óta. Vagyis Magyarország hatalmas fejlődésen ment keresztül az elmúlt tizenöt évben, és az egészségügy nem tudta ezt a színvonal növekedést követni a beteg által megélhető minőségben. Nem a szolgáltatások szakmai szintje, nem a gyógyulás esélye alacsony, hanem a gyógyulás közben érzett szájízünk rossz. Úgy is fogalmazhatnék, hogy az egészségügyben kétféle minőség létezik: az egyik az, amit ISO szerint akkreditálnak, a másik az, amit a beteg tapasztal. Az orvosi mentalitás elsősorban a gyógyítás eredményére koncentrál és kevésbé a páciens elégedettségére. Ezt alátámasztja a lakossági panaszok jó része, amelyek nem arról szólnak, hogy milyen készülékkel vagy módszerrel operáltak meg valakit, hanem például arról, hogy a beteg öt napon át nem reggelizhetett, mert arra várt, hogy mikor tolják be a műtőbe. Tehát inkább az orvos-beteg attitűd, a hotelkörülmények kapcsán vannak deficitjei az egészségügynek. – Megoldást jelenthet-e az irányított betegellátás, a „managed care”? Az irányított betegellátás a rendszer valós problémáira ad választ, javítja az allokációs hatékonyságot, növeli a szereplők költségérzékenységét. De talán ami a legfontosabb: motiválttá teszi az ellátókat. Lehetőséget ad a helyi kezdeményezéseknek. Ne felejtsük el azt sem, hogy ebben a rendszerben nyer igazán értelmet a minőségszabályozás. Ugyanakkor a veresegyházi modell egyéb régiókban történő KITEKINTÔ PORTRÉ bevezetése csakis akkor lehet eredményes, ha önkéntes alapon fognak bele. Tehát attól, hogy egy bevált rendszert kötelezővé teszünk, nem biztos, hogy máshol is sikeres lesz. – Mi az, amit ön szerint gyökeresen meg kellene változtatni a betegellátásban? Úgy gondolom, hogy ma elsődlegesen alapvető gondolkodásmód-váltásra van szükség. Bizonyos tabukat le kell dönteni – ilyen például az orvosi szabadság mítosza, holott amiről ténylegesen szó van, nem más, mint a helyes protokollok szabad megválasztásának a szabadsága. A másik tabu a teljes körű, magas színvonalú ingyenes ellátás lehetősége. Ahhoz, hogy a lakosság egészségi állapota javuljon, össztársadalmi szinten lenne szükség egy szociális egyenszilárdságra. Most hol tartunk? A beteget meggyógyítjuk, majd kitesszük a híd alá. Megkapja a legdrágább gyógyszert, de tovább mérgezik az IFA-k és a Trabantok. Keresztülmegyünk egy aluljárón – látjuk a koldusokat, megállunk a piros lámpánál – három-négy hajléktalan is odajön hozzánk kéregetni. A híradóban már nem hír, hogy egy hajléktalan megfagyott. Ezeket a különbségeket elfogadjuk. Tudomásul vesszük, hogy van, aki Mercedesszel közlekedik, és van, aki Trabanttal. Az egészségügyben azonban mindenkinek csak az Audi A6-tól felfelé kategóriás technológia az elfogadható, aki nem azt kapja, az felháborodik. Unos-untalan hangoztatjuk a „technikailag lehetséges – gazdaságilag megengedhető konfliktusa” szlogent, ám a konzekvenciáit nem merjük levonni. Mik ezek? Több pénzt kell tenni a rendszerbe, növelni kell a rendszer hatékonyságát és meg kell találni a prioritásokat. Ehhez végig kellene gondolni a tulajdon kérdését, ami szintén aktuális most az intézményi törvénnyel kapcsolatban. Véleményem szerint a szabályozott tőkebevonás biztos, hogy hasznosabb, mint a tőke formális kitiltása – ezt most nem részletezem, mert a téma megérne egy másik beszélgetést. De mindez nem lehet hatékony a magánfinanszírozás rendszerbe szervezése nélkül, a paraszolvenciának a legális piaccal való kiváltása nélkül. Az egészségügyet közellátási rendszerből egy korrekt szolgáltatási rendszerré kell alakítani, ahol piac-és fogyasztóvédelmi eszközökkel kell a társadalmi igazságosságot biztosítani. – Köszönöm az interjút. Boromisza Piroska NÉVJEGY Dr. Kincses Gyula • • • • • • • 1976-ban végzett a Debreceni Orvostudományi Egyetemen 1980 – fül-orr-gégész szakorvosi szakvizsga 1976-tól 1991-ig a DOTE-n dolgozott fül-orr-gégészként 1990-től 1994-ig országgyűlési képviselő 1991-től 1998-ig a Gyógyinfok igazgatóhelyettese 1998-tól 2001-ig a Miniszterelnöki Hivatalhoz tartozó Stratégiai Elemző Központban dolgozott 2001-től a Medinfo igazgatója IME II. ÉVFOLYAM 1. SZÁM 2003. JANUÁR-FEBRUÁR 57
