Az utóbbi évek talán legerősebb, sok esetben indulatoktól, túlzásoktól sem mentes vitája folyik a Parlamentben és a médiában az „Az egészségügyi szolgáltatókról és az egészségügyi közszolgáltatások szervezéséről” szóló törvény kapcsán. A vita nagy, és a tét is, de a szerepjátékok között lassan már elfeledkezünk arról, hogy miről is szól a törvény tulajdonképpen. Ezért célszerű végiggondolni a törvény szükségességét, létrejöttének körülményeit, lényegét, és mindazokat a félelmeket és álfélelmeket, amelyekkel a közvéleményt egyesek traktálják.
A regisztrálást követően fogja tudni megtekinteni a cikk tartalmát!
A megadott cikk nem elérhető!
Tisztelt Felhasználónk!
Az Ön által megtekinteni kívánt cikk nem elérhető a rendszerben!
A megadott cikk nem elérhető!
Tisztelt Felhasználónk!
Az Ön által megtekinteni kívánt cikk nem elérhető a rendszerben!
Sikeresen szavazott a cikkre!
Tisztelt Felhasználónk!
Köszönjük a szavazatát!
A szavazás nem sikerült!
Tisztelt Felhasználónk!
Ön már szavazott az adott cikkre!
Cikk megtekintése
Tisztelt Felhasználónk!
A cikk több nyelven is elérhető! Kérjük, adja meg, hogy melyik nyelven kívánja megtekinteni az adott cikket!
Cikk megtekintésének megerősítése!
Tisztelt Felhasználónk!
Az Ön által megtekintetni kívánt cikk tartalma fizetős szolgáltatás.
A megtekinteni kívánt cikket automatikusan hozzáadjuk a könyvespolcához!
A cikket bármikor elérheti a könyvespolcok menüpontról is!
EGÉSZSÉGPOLITIKA A „kórháztörvény” vitájához Dr. Kökény Mihály, Egészségügyi, Szociális és Családügyi Minisztérium Az utóbbi évek talán legerősebb, sok esetben indulatoktól, túlzásoktól sem mentes vitája folyik a Parlamentben és a médiában az „Az egészségügyi szolgáltatókról és az egészségügyi közszolgáltatások szervezéséről” szóló törvény kapcsán. A vita nagy, és a tét is, de a szerepjátékok között lassan már elfeledkezünk arról, hogy miről is szól a törvény tulajdonképpen. Ezért célszerű végiggondolni a törvény szükségességét, létrejöttének körülményeit, lényegét, és mindazokat a félelmeket és álfélelmeket, amelyekkel a közvéleményt egyesek traktálják. Azt senki nem vitatja, hogy erre a törvényre szükség van, az intézmények tulajdoni formáinak, működési módjainak és az esetleges átalakulásnak lehetséges és szabályozott módjait törvényben kell rögzíteni. Ez a folyamat (az intézmények átalakulása, esetleg privatizálása) eddig is lehetséges volt, és a fekvőbeteg-ellátás kivételével széles körben éltek is a lehetőséggel. Miért szükséges az intézmények átalakítása s ennek szabályozott támogatása? A válaszhoz az egészségügyi reformot folyamatában kell vizsgálnunk. Az egészségügy egy bonyolult „nagyüzem”, összetett rendszer, amelynek átalakítása a ’80-as évek végén kezdődött. Az átalakítás célja az addig monolit, és a szükségletekhez, igényekhez nem megfelelően alkalmazkodó közellátási rendszernek modern, betegbarát szolgáltatási rendszerré alakítása. Ez az átalakítás a folyamatos üzem kényszere miatt lassan, lépésről lépésre, törvényről törvényre halad. Mára már elértük azt, hogy az egészségügy egy összetett, osztott felelősségű és osztott tulajdonviszonyú rendszerré vált, amelyben az állam, az önkormányzatok és a vállalkozói szféra egyenrangú szereplők. Legalább is elvileg. Ugyanakkor ez az összetettség spontán, nem szabályozott módon jött lére. A helyzet értékeléséhez két dolgot tisztán kell látni. Az egyik, hogy az elmúlt évtized tartós finanszírozási hiányai az intézményeket olyan komoly belső eladósodásba (fejlesztések, felújítások elmaradása) kényszerítették, hogy ennek pótlása megfelelő és látványos ütemben a szükséges fejlesztések és átalakítások mellett csak közpénzekből nem lehetséges, szükség van a magántőke részvételére, a közcélú magánbefektetések segítésére is. A másik: az egészségügyi ellátórendszer – elsősorban a kórházi szféra – szerkezetében, gazdálkodásában nem reagált megfelelően a megváltozott orvos-szakmai körülményekre és nem követte a társadalmi szükségletek módosulását (idősödés). Ráadásul a hagyományos költségvetési intézményi gazdálkodási – számviteli rend nem is hatékonyan illeszthető a gazdasági társaságokra jellemző, árbevétel típusú OEP finanszírozáshoz. Ez a két tényező (a tőke szabályozott befogadása és a finanszírozási rendszerhez, félpiaci környezethez való jobb alkalmazkodás) indokolja azt, hogy az eddig költségvetési intézményi formában működő intézmények egyre nagyobb számban alakuljanak gazdasági társasággá. Természetesen tudjuk, hogy létezik nonprofit gazdasági társasági forma is, és Rt vagy Kft is lehet 100%-ban állami vagy önkormányzati tulajdonban. Az ilyen átalakulás is örvendetes, sőt támogatandó. Ugyanakkor gondolkodásunk több pontban is markánsan eltér az előző kormányétól. Mi azt hisszük, hogy tisztességes, korrekt módon ellenőrizhető és számon kérhető tőkebefektetés csak akkor várható, ha a befektetések legális megtérülése is biztosított. Ezzel kapcsolatban rengeteg kérdés merült fel, és nagyon sok a tévhit. A kiindulópontunk az, hogy a törvényalkotás célja a betegellátás minőségének és az ellátás biztonságának (beleértve a széleskörű hozzáférést) javítása. A magántőke bevonása az egészségügybe tehát nem jelenti azt, hogy az állam kivonul a szférából. Sőt, 2002-ben és 2003-ban addig nem tapasztalt forrásbővítés, 150-150 milliárd Ft került az egészségügybe, és ezzel évek óta először nőtt az egészségügyi közkiadások GDP-n belüli aránya, és sikerült reálértékben először meghaladni az 1993-as kiadási szintet. Ennek ellenére természetesen szükség van a külső forrásokra, és ehhez lehetővé kell tenni a befektetéseket az egészségügyben. A magántőke befogadása olyan kérdés, amiről higgadtan és nem politikai indulatoktól vezérelten kell gondolkodni. Az egészségügy elmaradt fejlesztései csak tőkeinjekcióval pótolhatók, és a tőke korrekt viselkedését csak akkor lehet elvárni, ha a más ágazatokban jelen lévő megtérülés az egészségügyben is elérhető. Minden egyéb megközelítés demagógia, vagy a fekete-gazdaság felé tolja a befektetőt. (Lásd: nonprofit forma kötelező előírása a befektetők számára). Ki kell végre mondani: a tőkebefektetésen alapuló nonprofit vállalkozások ugyanúgy profitorientáltak, csak a dolgot megdrágítja a rárakódó mosodai költség… IME II. ÉVFOLYAM 5. SZÁM 2003. JÚNIUS 5 EGÉSZSÉGPOLITIKA Amit még ehhez szintén tudni és látni kell: az egészségügy szakmai kisbefektetői nem csak a gyors profit szerzés reményében fektetnek be, hanem munkahelyüket, néhány alkalmazottjuk létbiztonságát kívánják ily módon stabilizálni. A nagybefektetők valóban elvárják tőkéjük hosszú távú megtérülését, de nem a színvonal romlása, vagy az alkalmazottak sanyargatása révén, hanem hatékonyabb gazdálkodással, célszerűbb szerkezet kialakításával. Ahogyan ez a jelenleg is tevékenykedő magáncégek esetében is jellemző. Ha a tőkét gyanús elemként kezelik egy rendszerben, akkor nem mer hosszú távú megtérülésre berendezkedni. Ha a kórháztörvény hosszú távon is kiszámítható, stabil környezetet teremt a befektetők számára, akkor – és csak akkor – van esély arra, hogy a tőke is a piaci pozíciójának a hosszú távú megtartásában (azaz a jobb minőségű ellátásban) érdekelt, de ehhez nem kell ráerőltetni a rövid távú megtérülés kényszerét. Ennek kapcsán még egy tévhitet el kell oszlatni. Szokás azt gondolni, hogy az egészségügyben a magánszféra a profitkényszer miatt „könnyebben megtéved”, és elszámolási manipulációkra kényszerül a bevétel-maximálás érdekében. Nos, a tények nem ezt mutatják. A profitérdekelt szolgáltatóktól „téves” elszámolás miatt az elmúlt években tízszer kevesebb pénzt kellett visszavonni, mint a nem profitérdekelt szolgáltatóktól, azaz elszámolásukban (a bevétel arányában) tízszer kevesebb volt az OEP-et károsító tévedés. A privatizációval kapcsolatban még egy dolgot látni kell: a magántőkére nem csak azért van szükség persze, mert forrást pótol, hanem azért is, mert új szervezeti és működési kultúrát hoz, segít a racionalizálásban, és mind a beteg, mind az ellátó oldalon költség- és minőség érzékeny rendszert teremt. Az egészségügy átalakításában neuralgikus pont a privatizálók személye. Az egészségügy (pontosabban: az orvosok) érthető vágya, hogy szaktudásukat apportként elismerve maguk privatizálhassanak. A legfontosabb: az egyes ellátási típusok privatizációja nem kezelhető egységesen. A járóbeteg-ellátásban (különösen a praxisok privatizálásában) kizárólag az orvosoké lehet ez a szerep, és a járóbeteg-szakellátásban is elképzelhető a munkavállalói résztulajdonosi program (MRP) szerű megoldás. (Budaörsön ez lényegében megvalósult.) Ezt a mostani kórháztörvény semmilyen módon nem akadályozza. A cél az, hogy egy erős menedzsment jöjjön létre, ugyanakkor kormányzatnak meg kell teremtenie azokat a feltételeket, amelyek elősegítik azt, hogy az orvosok, egészségügyi dolgozók is tulajdont szerezzenek az átalakult intézményben (pl. támogatott célhitelek). A törvénytervezet vitája valójában azért ilyen éles, mert a konkrét kérdésnél sokkal többről szól: milyen egészségügyi rendszert akarunk, milyen irányban képzeljük el az egészségügyi rendszerünk továbbfejlesztését? Itt az általános iránytű – az EU kompatibilitás –, nem ad stabil ka- 6 IME II. ÉVFOLYAM 5. SZÁM 2003. JÚNIUS paszkodót, mert az uniós tagállamok egészségügyi rendszere igen sokszínű és ellentétes elvek szerint szervezett. Leegyszerűsítve a problémát: a széles skálán a közellátási rendszerek (mint 1990 előtt nálunk, vagy az Egyesült Királyság és a skandináv államok) állampolgári jogon biztosítják az állami ellátórendszeren keresztül az ellátást mindenkinek. Ez a rendszer igazságos, olcsó és nemzeti szinten jó egészségi állapotot garantál. Az olcsóságnak sokszor ára is van: nehézkes a szervezés, hozzáférési korlátok vannak (várólista), s ezért a lakosság elégedettségének szintje gyakran alacsonyabb, mint amilyenre az ellátási rendszer nyújtotta szolgáltatások alapján következtethetnénk. A másik nagy csoportban, a szolgáltatási rendszer elvén szerveződő egészségügyben a kötelező társadalombiztosítás – mint az állam által előírt, de független – szolgáltatásvásárló vásárolja a szolgáltatásokat a biztosítottak számára. A szolgáltatásvásárló tehát itt is a „köz” intézménye, de a szolgáltatóknál már sokkal vegyesebb a kép, jellemzőbb a magánszféra jelenléte, mint a közellátási rendszerekben. Ez a rendszer is tud igazságos lenni, de általában drágább, és a lakossági elégedettség is nagyobb. Tehát durva és általánosító leegyszerűsítéssel: az állami ellátás olcsó, mindenkire kiterjedő, de kevésbé ügyfélközpontú, a szolgáltatási rendszer flexibilisebb, „inkább” beteg barát, de drágább. Ha a fent leírt alapkategóriákat nézzük, akkor Magyarország félúton van az állami egészségügy és a szolgáltatási rendszer között: az állami egészségügyi szolgálatból elindultunk a korszerű szolgáltatási rendszer felé, de az intézményrendszer és a tulajdonviszonyok átalakulása nem történt meg ennek megfelelő mértékben. A rendszerváltáskor a gazdaság és a szociális biztonság alapvető megrendülésekor Magyarország jól döntött, hogy a radikális reform helyett a jobb szociális biztonságot garantáló lassú átalakulást választotta, és nem helyezte piaci alapokra az ellátást. Ugyanakkor ma (már csak az EU csatlakozás okán is) ez már egy teljesen más Magyarország, más problémákkal, és más gazdasági lehetőségekkel. Tehát amikor a kórháztörvényről döntünk, valójában arról kell döntenünk, hogy a félúton levő egészségügyi rendszerünket merre vezetjük tovább: konzerváljuk a jelenlegi viszonyokat vagy inkább egy betegbarát szolgáltatási rendszer fejlődését segítjük elő. Másként fogalmazva: mit akarunk, hogy olcsóbb és igazságosabb legyen a rendszer, vagy jobb és emberibb? Mi ez utóbbit választjuk, de nem állítjuk szembe az igazságosságot és a minőséget, a betegek igényeihez való jobb alkalmazkodást. A törvény célja – mint a címe is mutatja – az egészségügyi szolgáltatók működési feltételeinek pontos meghatározása a közszolgáltatások biztosíthatósága érdekében. A törvény ezért megfelelő garanciarendszert tartalmaz. A garanciák célja nem az egyes sze- EGÉSZSÉGPOLITIKA replők (orvos – beteg – tulajdonos – befektető) kiemelt védelmének biztosítása, hanem a rendszer biztonságának és minőségének javítása. Az államnak, és így a kormánynak is legfontosabb feladata az, hogy közpénzből mind a tízmillió magyar állampolgár számára jó színvonalú egészségügyi szolgáltatást vásároljon, és mindenki, anyagi és földrajzi helyzetétől függetlenül egyenlőbb eséllyel jusson hozzá az ellátásokhoz. Ezeket a célokat szolgálják a törvényben levő főbb változások. A legfontosabb: miután a szolgáltatók és az egészségügyi dolgozók problémája eltérő kezelést igényel, az egészségügyi dolgozók jogállásával külön törvény foglalkozik. A tisztességes befektetési szándék legalizálása érdekében az új törvény lehetővé teszi a forprofit működési módot is, és nem zárja ki az egészségügy beszállítóit sem a befektetői, szolgáltatói körből. Szigorít viszont az új törvény a beszállító szolgáltatók tekintetében: a kimazsolázó részprivatizációnak véget vet az új szabályozás. Azt hiszem, senki nem vitatja, hogy szükség van az egészségügy szabályozott átalakulására, a folyamatos és fenntartható fejlődés biztosítására. Ebben egy lépés ez a törvény, és ha ebben a célban egyetértünk, akkor ne vélt félelmek, és főleg politikai fogáskeresés határozza meg a vitát, és főleg: reform ürügyén legyen bátorság valós változásokat is végigvinni. Az átalakulás lényege, célja: a hagyományos intézményközpontú rendszer helyett ügyfél, azaz betegközpontú rendszer kialakítása. A SZERZÔ BEMUTATÁSA Dr. Kökény Mihály, politikai államtitkár 1950. április 5-én született Budapesten. 1974-ben szerzett diplomát a Semmelweis Egyetem Általános Orvostudományi Karán, majd belgyógyászatból és kardiológiából tett szakorvosi vizsgát. 1974-től 1979-ig az Országos Kardiológiai Intézetben gyógyító orvosként dolgozott, és tudományos munkát végezett. 1979 és 1990 között az államigazgatás különböző tisztségeiben közszolgálatot teljesített. Az Egészségügyi Minisztériumban szakmai programok szervezésével foglalkozott, a Minisztertanács Hivatalának főosztályvezetőjeként – többek között – az első magyar egészség-megőrzési stratégia kidolgozását irányította. 1988-tól 1990-ig a Németh kormány szociális és egészségügyi miniszterhelyettese volt. 1991-től a Magyar Szocialista Párt tagja, parlamenti szakértő, majd 1992 és 1994 között országos ügyvivő volt. 1994-től a Népjóléti Minisztérium politikai államtitkára, 1996-1998 között népjóléti miniszter, 1998-2002 között az Országgyűlés egészségügyi és szociális bizottságának az elnöke. Több mint két évtizede az Egészségügyi Világszervezet szakértője. Rendszeresen előad hazai és külföldi egyetemek egészségtudományi és menedzserképző tanszékein. 2002. májusától az Egészségügyi, Szociális és Családügyi Minisztérium politikai államtitkára. IME II. ÉVFOLYAM 5. SZÁM 2003. JÚNIUS 7
