IME - AZ EGÉSZSÉGÜGYI VEZETŐK SZAKLAPJA

Tudományos folyóirat

   +36-30/459-9353       ime@nullimeonline.hu

   +36-30/459-9353

   ime@nullimeonline.hu

Az egyházi kórházak és a privatizáció

  • Cikk címe: Az egyházi kórházak és a privatizáció
  • Szerzők: Dr. Velkey György
  • Intézmények: Magyar Kórházszövetség
  • Évfolyam: IV. évfolyam
  • Lapszám: 2005. / 3
  • Hónap: április
  • Oldal: 10-16
  • Terjedelem: 7
  • Rovat: EGÉSZSÉGPOLITIKA
  • Alrovat: EGÉSZSÉGPOLITIKA

Absztrakt:

Az összefoglaló a 2004. december 5-én lezajlott népszavazás egészségügyet érintő kérdésének apropóján arra a kérdésre keresi a választ, hogy privatizációnak tekinthető-e az egyházak és felekezetek részére egészségügyi közszolgáltatások végzése céljából történő állami vagy önkormányzati ingatlanátadás. A magyarországi privatizáció, különösen az egészségügyi privatizáció történetének, az egyházakkal és felekezetekkel kapcsolatos jogszabályoknak, az egyházak belső jogszabályainak és tulajdon-etikai nézeteinek, valamint a hazai egyházi kórházak kialakulásának és működésének vizsgálata után a szerző azt a következtetést vonja le, hogy ez a fajta ingatlanátadás nem tekinthető privatizációnak. Az egyházi kórházak sajátos közösségi tulajdonban vannak, ami leginkább az önkormányzati tulajdonhoz hasonlítható. Sajnálatos ugyanakkor – érvel a szerző –, hogy a jogszabályi előírások ellenére finanszírozásuk elmarad a más tulajdonban levő, hasonló közszolgáltatást végző intézmények finanszírozásától.

Cikk letöltése




Vissza az előző oldalra
Szerző Intézmény
Szerző: Dr. Velkey György Intézmény: Magyar Kórházszövetség

[1] A Katolikus Egyház Katekizmusa. Szent István Társulat. Budapest, 1994.
[2] Boda László: Emberré lenni, vagy birtokolni? Szent József Kiadó. Budapest, 1991.
[3] Cserháti Péter: Mozgásszervi rehabilitációs osztály és szakambulancia kialakításának előkészítése az új Evangélikus Egészségügyi Központban (EEK). Semmelweis Egyetem, Egészségügyi Menedzserképző Központ, Szakdolgozat. – kézirat, 2004.
[4] Isépy Tamás: Önkormányzatok és a volt egyházi ingatlanok. Város FM Kft, Budapest, 1996.
[5] Krokovay András: Gondolatok a privatizációról I. Hogyan jutunk el a döntésig? IME 2:8., 2003.
[6] Kránitz M. (szerk.): A II. Vatikáni Zsinat dokumentumai 40 év távlatából 1962-2002. Szent István Társulat. Budapest, 2002.
[7] Lukács József: A hazai egészségügy privatizációs lehetőségei. Egészségügyi Gazdasági Szemle 36:2, 1998.
[8] Mihályi Péter: Bevezetés az egészségügy gazdaságtanába. Veszprémi Egyetem Kiadó. Veszprém, 2003.
[9] Molnár András: A „protestáns etika” Magyarországon. Societas Ecclesia. Debrecen, 1994.
[10] Nagy László: A magántőke tőkepozíciója és mozgástere az egészségügy gazdaságában. IME 2:7., 2003.
[11] Naszlady Attila (szerk.): Centenáriumi évkönyv. Budai Irgalmasrendi Kórház Kht. Budapest, 2003.
[12] Orosz Éva: Egészségügyi rendszerek és reformtörekvések. Politikai Tanulmányok Intézete Alapítvány. Budapest, 1992.
[13] Orosz Éva: Félúton vagy tévúton. Egészséges Magyarországért Egyesület. Budapest, 2001.
[14] Sárközy Tamás: Rendszerváltozás és a privatizáció joga: A tulajdonváltozás joga a volt szocialista országokban. MTA. Budapest, 1997.
[15] Schanda Balázs: Magyar Állami Egyházjog. Szent István Társulat. Budapest, 2000.
[16] Szűcs Ferenc: Teológiai etika. A Református Zsinati Iroda Tanulmányi Osztálya. Budapest, 1993.
[17] Tomka Miklós, Goják János. (szerk.): Az egyház társadalmi tanítása. Szent István Társulat. Budapest, 1996.
[18] Török István: Dogmatika. Free University Press. Amszterdam, 1985.
[19] Uhrik Tibor: A járóbeteg szakellátás „MRP” típusú privatizációja: Lehetőségek és kockázatok. IME 3:8., 2004.
[20] Theissen Grieg: Az első keresztyének vallása. MRE Kálvin János Kiadója. Budapest, 2001.
[21] Veress József (szerk.): Bevezetés a gazdaságpolitikába III. Aula Kiadó. Budapest, 1997.
[22] Weber Max: A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme. Gondolat Kiadó. Budapest, 1982. A dolgozatban szereplő állami és egyházi jogszabályok az alábbi kiadványokból származnak:
[23] A Magyar Köztársaság Alkotmánya. Szalay Könyvkiadó, 2004.
[24] Erdő Péter (szerk., ford.): Az egyházi törvénykönyv. Szent István Társulat. Budapest, 1997.
[25] Ravasz László, Galik Gábor. (szerk.): Egyházakra vonatkozó hatályos jogszabályok gyűjteménye. Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma. Budapest, 2002.
[26] Református Egyházi Törvénytár. Kálvin Kiadó. Budapest, 2001.

EGÉSZSÉGPOLITIKA Az egyházi kórházak és a privatizáció Dr. Velkey György, Magyarországi Református Egyház Bethesda Gyermekkórháza Az összefoglaló a 2004. december 5-én lezajlott népszavazás egészségügyet érintő kérdésének apropóján arra a kérdésre keresi a választ, hogy privatizációnak tekinthető-e az egyházak és felekezetek részére egészségügyi közszolgáltatások végzése céljából történő állami vagy önkormányzati ingatlanátadás. A magyarországi privatizáció, különösen az egészségügyi privatizáció történetének, az egyházakkal és felekezetekkel kapcsolatos jogszabályoknak, az egyházak belső jogszabályainak és tulajdon-etikai nézeteinek, valamint a hazai egyházi kórházak kialakulásának és működésének vizsgálata után a szerző azt a következtetést vonja le, hogy ez a fajta ingatlanátadás nem tekinthető privatizációnak. Az egyházi kórházak sajátos közösségi tulajdonban vannak, ami leginkább az önkormányzati tulajdonhoz hasonlítható. Sajnálatos ugyanakkor – érvel a szerző –, hogy a jogszabályi előírások ellenére finanszírozásuk elmarad a más tulajdonban levő, hasonló közszolgáltatást végző intézmények finanszírozásától. AKTUALITÁS – AZ EGYHÁZI KÓRHÁZAK BELEKEVEREDÉSE A NÉPSZAVAZÁSI KÉRDÉSBE 2004. december 5-én népszavazás volt Magyarországon, melynek egyik kérdése így hangzott: „Egyetért-e Ön azzal, hogy az egészségügyi közszolgáltató intézmények, kórházak maradjanak állami, önkormányzati tulajdonban, ezért az Országgyűlés semmisítse meg az ezzel ellentétes törvényt?” A kampány során a kormányzó pártok és a kormány a privatizáció folytatása, a legnagyobb ellenzéki párt pedig a magánosítás leállítása mellett tette le a voksát. Az érvek között elsősorban az egészségügyi minisztertől ismételten elhangzott, hogy a privatizáció ellenes végső eredmény veszélyeztetné az egyházi kórházak státuszát. Az Origo internetes honlap november 23-i számában például az alábbiak olvashatók a népszavazási kérdésre adandó válaszról és az ezzel kapcsolatos véleményéről: „Rácz Jenő, egészségügyi miniszter: NEM (ért egyet, szerk. megj.), mert... Szerinte a kórházat megvásárló befektetők pénzt tennének a magyar egészségügybe, miközben a törvények nem engednék, hogy pénzt kérjenek a szolgáltatásokért. Ami eddig ingyenes volt, az a privatizáció után is ingyenes maradhatna. Ha győzne az igen, akkor vissza kellene vonnia a kormánynak a Vatikánnal kötött megállapodását, amelyben az egyházi kórházak visszaadását ígérték meg.” (www.origo.hu) 10 IME IV. ÉVFOLYAM 3. SZÁM 2005. ÁPRILIS A miniszter ezen, és más fórumokon is gyakran emlegetett érvelését a sajtó ismételten hangsúlyozta (pl. Népszava, 2004. november 20., Népszabadság, november 26.). Az ellenzéki vezetők bírósági feljelentést tettek a véleményük szerinti hamis tájékoztatás miatt (lásd a 2004. december 1-i napi sajtót!). A miniszter az egyházi vezetőket és szakértőket november 30-án találkozóra hívta, melynek során a kérdéssel kapcsolatos álláspontját ismertette. A miniszter által a témában kiadott MTI sajtóközleményben megjelentekkel kapcsolatban a két legnagyobb hazai egyház, a katolikus és a református egyház vezetője is még aznap közleményben tiltakozott (lásd a www.katolikus.hu és www.reformatus.hu weboldalakon!). A kampány során a Keresztény Közéleti Akadémia fórumot rendezett. A keresztény kórházak és egészségügyi dolgozókat tömörítő szervezetek vezetői közleményben fejtették ki álláspontjukat, és a privatizáció leállítása mellett érveltek, nem említve, hogy az az egyházi kórházak ügyét károsan érintené. A felfokozott napi politikai küzdelem elcsitulása után, érdemesnek látszik kicsit magasabb perspektívából áttekinteni a kérdés sarokpontjait; így az egyházi kórházak jogi státuszát, az egyházi tulajdonviszonyokkal kapcsolatos állami, egyházi etikai elveket és törvényeket, a privatizáció történetét, az ezzel kapcsolatos törvényeket. Végső soron célszerűnek látszik keresni a választ arra a kérdésre, hogy a privatizációs folyamatok hogyan értelmezhetők az egyházi kórházakkal kapcsolatban. TULAJDON, TULAJDONI FORMÁK MAGYARORSZÁGON A római jog szerint, ha valakinek a tulajdonában van egy jószág, akkor joga van azt használni, tetszése szerint átalakítani, megváltoztatni, a belőle származó hozamok felett rendelkezni, továbbá ezeket a jogokat el is idegeníteni. A tulajdon ezek szerint a jogok teljes körű együttese. Alapvetően két tulajdoni forma különböztethető meg, a magántulajdon és a közösségi tulajdon. Az Alkotmány szerint a Magyar Köztársaság biztosítja a tulajdonhoz való jogot (13. §) és gazdasága olyan gazdaság, melyben a köztulajdon és a magántulajdon egyenjogú és egyenlő védelemben részesül (9. §). A közösségi tulajdonú egyházi tulajdonról említése elkülönítetten nem történik, ezért azt a köztulajdonhoz sorolhatjuk. A kétféle tulajdon elkülönítése nem olyan egyértelmű, mint azt első ránézésre gondolnánk. Elfogadott megoldás, EGÉSZSÉGPOLITIKA hogy a különbségtételt a tulajdonjog egyik eleme alapján tesszük meg. Így a magántulajdon esetében az adott jószágból származó hozam élvezői természetes személyek. Veress József gazdaságpolitikába való bevezető munkája szerint általában közösségi tulajdon alatt a legjelentősebb megjelenési típusát, az állami tulajdont értik [21]. A PRIVATIZÁCIÓ LEGFÔBB ELVEI ÉS RÖVID TÖRTÉNETE A tulajdoni privatizáció a köztulajdon magántulajdonná válása. Pontos definíció szerint körébe tartozik az állami tulajdonú vagyontárgyak értékesítése, az állami vállalatok tulajdonjogának elidegenítése a magánszektor szereplői számára, az átalakult vállalatok részvényeinek értékesítése, vagy ha a közszolgáltatást az állam magánvállalkozásoknak engedi át [21]. A privatizáció nemzetközi gyakorlata helyzetfüggő. Az elmúlt évtizedekben a nyugat-európai és a kelet-európai privatizációban jelentős különbségek vannak. Nyugat-Európában rendszererősítő, míg keleten rendszerváltó privatizáció zajlott. A kontinens nyugati felén fokozatosan és elhúzottan részleges, szinte kizárólag tőzsdeprivatizációt hajtottak végre, mely a nemzetgazdaságok növekedési szakaszában zajlott le [14]. Összességében ezekben az államokban, főleg a keynesi elméletek érvényre jutása miatt mégis növekedett a közösségi szektor. A társadalmi igények a jóléti államokban oda vezettek ugyanis, hogy a kormányok széles körű állami ellátó-hálózatot építsenek ki. Ezen társadalmi szolgáltatások rendszerében számottevő az állami intézmények dominanciája [21]. Kelet-Európában az általános társadalmi-gazdasági rendszerváltás egyik központi jelensége a máig zajló privatizáció. Az itt véghezvitt globális privatizációra átfogó recesszió keretében került és kerül sor [14]. A sajátos kezdeti feltételekre talán a Lewandowsky lengyel privatizációs miniszternek tulajdonított mondat a legjellemzőbb: „A privatizáció senki tulajdonában nem levő, ismeretlen értékű vállalatok eladása olyan vevőknek, akiknek nincs pénzük” [21]. A Magyarországon eddig lezajlott privatizáció első szakasza a rendszerváltás első időszakához kötődő decentralizált (spontán) privatizáció volt, és lényegében elsősorban a vállalati vezetés javára való kedvezményes vállalati öntulajdonlást jelentette. Az Antall-kormány állami vezetésű privatizációja a Diczházi Bertalan és Matolcsy György által írt „Tulajdon és privatizáció” című tézisek alapján indult meg. Ennek elvi részeleme volt a reprivatizáció, amely az államosítás előtti meghatározott időpont magántulajdonosainak szolgáltatja vissza ingyenesen vagy kedvezményesen az adott vagyontárgyat [14, 21]. Az elvek rögzítése ellenére a rendszerváltás egyik legmeghatározóbb döntésének tekinthető, hogy Magyarországon nem volt valójában reprivatizáció. Elismer- ve a tulajdoni helyzet illegitim voltát, annak legalitását a törvények végül is nem kérdőjelezték meg. Az állampolgárok kárpótlási jegyeket kaptak, a különböző jogi személyek pedig működésükhöz tulajdonhoz jutottak az államtól [15]. Az egyházak ingatlanokhoz jutásának jellemzése is különös. Bár látszólag az egyházak visszakaptak épületeket, tulajdonképpen esetükben sem reprivatizációról volt szó. Sajátos állandóságukra tekintettel ugyan olyan épületeket kaptak, melyek korábban tulajdonukban voltak, de a folyamat célja az volt, hogy az egyházak az 1990. évi IV. törvényben (l. később) leírt tevékenységük folytatásához (így egyebek mellett egészségügyi tevékenységükhöz) a szükséges tárgyi, anyagi feltételekkel rendelkezhessenek [4, 15]. A harmadik privatizációs időszak a privatizáció felgyorsítását célzó magánosítási csomag, melyet a 90-es évek közepén a szociál-liberális kormány valósított meg. EGÉSZSÉGÜGYI PRIVATIZÁCIÓ MAGYARORSZÁGON Az egészségügyi rendszer rendszerváltással összefüggő átalakításában a privatizáció ismételten felmerülő elmélet, és részben megvalósuló gyakorlat lett. Orosz Éva az egészségügyi privatizációt kétféle értelemben használja összefoglaló munkájában: Szűkebb értelemben használható a szó, ha a korábban állami tulajdonban lévő intézményeket adják magántulajdonba, mégpedig profitérdekeltségű szférába. A tágabb értelmezéshez kiindulópontot az állami beavatkozás alapvető formáinak a figyelembevétele adhat, vagyis a szabályozás, a finanszírozás és a közvetlen szolgáltatások nyújtása [12]. Funkcionális privatizációról beszélünk, ha az egészségügyi ellátáshoz szükséges infrastrukturális vagyontárgyak (pl. ingatlanok, gépek) az eredeti tulajdonosnál maradnak és csak a szakfeladat ellátását privatizálják. Teljes privatizáció esetében az önkormányzati illetve állami tulajdonos az egészségügyi ellátás működtetéséhez szükséges valamennyi infrastrukturális vagyontárgyat, azaz ingatlant és tárgyi eszközt eladja, illetve átadja egy új alapítású, vagy régóta működő – önálló jogi személyiségű – vállalkozásnak, azaz vagy egy for-profit részvénytársaságnak, korlátolt felelősségű társaságnak, betéti társaságnak, vagy egy non-profit közhasznú társaságnak, alapítványnak [19]. A privatizációhoz való viszonyt elsősorban az határozza meg, hogy az egészségügyi szolgáltatásokat alapvetően különbözőnek vagy hasonlónak tartják-e más javakhoz. Ha hasonlónak, akkor az így gondolkozók szerint csak a piac alkalmas a szűkös erőforrások leghatékonyabb elosztására. Ha különbözőnek, akkor az egészségügyi szolgáltatás kínálati oldala hasonló természetű problémákkal terhelt mind a piaci, mind az állami egészségügy viszonyai között, vagyis a problémákra a privatizáció nem ad megoldást [12]. Nagy László látásmódja alapján az egészségügy szolgáltató piaca egy lényeges körülményben, a finanszírozásban tér el a versenypiactól. Miután a szolgáltatások árának és díjtételei- IME IV. ÉVFOLYAM 3. SZÁM 2005. ÁPRILIS 11 EGÉSZSÉGPOLITIKA nek kialakítása nem önköltség alapú, hanem „költségvetési elosztási” alapú, a befektetések ösztönzésének céljából a díjtételek nagyságának és elosztásának alapján lehet létrehozni privatizáció esetén a magántőke számára a profitbeépítéseket [10]. Mihályi Péter szerint általában azokat az egészségügyi inputokat és szolgáltatásokat célszerű privatizálni, ahol a piac megtámadhatósága és a megbízható mérhetőség egyszerre áll fenn [8]. Az egészségügyi rendszerünkben a kórházakon belüli privatizáció, mely nemcsak a nem-egészségügyi szolgáltatásokat, hanem egyes gyógyító tevékenységeket is érintette, a 90-es évek elején indult meg és az évtized közepétől vált erőteljesebbé. A háziorvosi praxis privatizálása az ezredforduló tájékán ért csúcspontjára [13]. Egyes tevékenységek kiszervezése (outsourcing) mára általánosan elfogadott, gyakorolt tevékenységgé vált [5]. Egyes pártok retorikájában, de a szakirodalomban is szerepel a további lehetséges magánosítási utakkal kapcsolatban a magánbiztosítások lehetséges szerepének kérdése [7]. Kedvezményes hitelezésű munkavállalói részvénytulajdonosi program bevezetése is szóba jövő privatizációs alternatíva – a legújabb hónapokban ismét előtérbe került [19]. AZ EGYHÁZAKAT ÉRINTÔ TÖRVÉNYEK A TULAJDON SZEMPONTJÁBÓL A Magyar Köztársaság Alkotmányának 60. §-a szerint hazánkban mindenkinek joga van a gondolat, a lelkiismeret és a vallás szabadságára [23]. Rögzíti az Alkotmány azt is, hogy az egyház az államtól elválasztva működik [25]. A rendszerváltozás hajnalán megszületett, 1990. február 12-én, a Németh kormány által kihirdetett 1990. évi IV. törvény a lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint az egyházakról szól. Ennek bevezető része az alábbiakat írja le: „A magyarországi egyházak, felekezetek, vallási közösségek a társadalom kiemelkedő fontosságú, értékhordozó és közösségteremtő tényezői. A hitélet körébe tartozó munkálkodásuk mellett kulturális, nevelési-oktatási, szociálisegészségügyi tevékenységükkel és a nemzeti tudat ápolásával is jelentős szerepet töltenek be az ország életében.” A törvény 17. §-a alapján az egyházi jogi személy elláthat minden olyan előbb említett (így egyebek mellett egészségügyi) tevékenységet, amelyet törvény nem tart fenn kizárólag az állam vagy állami szerv (intézmény) számára. Az előbbiekben említett tevékenységek anyagi feltételeiről a Horn kormány által megalkotott 1997. évi CXXIV. törvény az 5. § (1) -ben a következőket mondja: „Az egyházi intézményfenntartók által ellátott nevelési-oktatási, felsőoktatási, kulturális, szociális, egészségügyi, sport, illetőleg gyermek- és ifjúságvédelmi tevékenységek központi költségvetési finanszírozása az állami és önkormányzati intézményekre vonatkozó általános szabályok alapján, azokkal azonos mértékben történik.” A 2. § (7) azt is rögzíti, hogy 12 IME IV. ÉVFOLYAM 3. SZÁM 2005. ÁPRILIS az egyházak egészségügyi tevékenysége nem minősül gazdasági-vállalkozási tevékenységnek. A volt egyházi ingatlanok tulajdoni helyzetének rendezéséről az Antall kormány a privatizációs törvényektől elkülönítetten alkotta meg az 1991. évi XXXII. törvényt. A jogszabályban privatizációról, reprivatizációról, kárpótlásról nincs szó, a megfogalmazás szerint „az Országgyűlés az elkövetett súlyos jogsértések részbeni orvoslásáról“, „az egyes volt egyházi ingatlanok tulajdoni helyzetének rendezéséről” írt törvényt. A máig nem befejezett, „ingatlanátadás“-nak nevezett folyamat az egyház tényleges tevékenysége szerint szükséges mértékben és időben történik (2. § (1)), és érinti az egészségügyi célok megvalósításához szükséges ingatlanokat is. Az Orbán kormány az egyházakkal kötött megállapodásokat jogszabályi keretekbe foglalta. A Magyar Köztársaság és az Apostoli Szentszék között született 1997-es megállapodást az 1999. évi LXX. törvény ratifikálja, a Magyarországi Református Egyházzal kötött megállapodást az 1057/1999. (V. 26.) Kormányhatározat, Magyarországi Evangélikus Egyházzal kötött megállapodást az 1056/1999. (V. 26.) Kormányhatározat, a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetségével kötött megállapodást az 1045/2001. (IV. 20.) Kormányhatározat rögzíti. Ezen jogszabályok alapján az egyházak közszolgálati tevékenységének és az egyházi intézményfenntartónak az állami, illetve önkormányzati fenntartóval azonos szintű támogatásának az alapja az állampolgárok azon döntése, ahogyan az egyházi intézményeket igénybe veszik. A Református Egyházzal és a MAZSIHISZ-szel kötött szerződésben a közszolgálati feladatokkal kapcsolatban az érintettek a kormányhatározatok 7. cikkelyeiben rögzítik, hogy mindkét vallási szervezet „hitelveiből fakadóan feladatának tekinti olyan egészségügyi (és egyéb) intézmények alapítását, fenntartását, működtetését, amelyek hozzájárulnak a lelki és testi egészség megőrzéséhez.“ A KERESZTÉNY-KERESZTYÉN EGYHÁZAK ÁLLÁSPONTJA A TULAJDONRÓL, PRIVATIZÁCIÓRÓL A keresztény-keresztyén tulajdonszemlélet témánk szempontjából lényeges, hiszen tanulmányozásával bepillantást nyerhetünk abba, hogy az egyházak hogyan tekintenek a tulajdonra, és működésük során milyen szemlélettel igyekszenek kezelni az anyagi javakat. Képet alkothatunk arról, hogy a Krisztust követő szemléletbe hogyan illeszkedik a gyógyítást is magába foglaló szeretetszolgálat (a katolikus szóhasználatban karitász, a protestáns elnevezés szerint diakónia) és az ezzel kapcsolatos ingatlanok és ingóságok birtoklása. A tulajdon teológiájának alapja, hogy Isten a teremtés abszolút ura a szó tulajdonjogi értelmében is „ő rábízza a vi- EGÉSZSÉGPOLITIKA lágot az emberre, aki az anyagi javak sokféleségét, szinte kimeríthetetlen gazdagságát találja a világban, és feladata, hogy ezeket a javakat személyes és közösségi kibontakoztatására használja” [2]. A református dogmatika megfogalmazása szerint „Az egész világ ma is a teremtő Isten tulajdona. Nemcsak azért, mert valamikor, az idők kezdetén az Isten teremtette, hanem azért is, mert Isten ma is a világ teremtője. Nem a semmi van a világ és az élet mögött, hanem a mindenség teremtő Ura” [18]. A Katolikus Egyház Katekizmusában a tulajdonjogot védő hetedik parancsolat (Ne lopj – Kiv 20,15; MTörv 5,19) kapcsán (7. cikkely) alkothatunk árnyaltabb képet a tulajdonnal kapcsolatos álláspontról. E szerint, „ha az ember a teremtett javakat használja, köteles úgy tekinteni jogszerűen birtokolt vagyonát, hogy az nemcsak sajátja, hanem egyúttal közös is; közös abban az értelemben, hogy ne csak neki magának, hanem másoknak is hasznára lehessen.” (2404). „A politikai hatalom joga és kötelezettsége, hogy a közjónak megfelelően szabályozza a tulajdonjog törvényes gyakorlását.” (2406) [1]. Ezek a XX. század hatvanas éveinek elején megtartott II. Vatikáni Zsinat „Gaudium et spes” kezdetű konstitúciójának újszerű tulajdonjogi alapelvei. (GS69) [6, 17]. A Katolikus Egyház a kánonjogi törvényeit az 1983-ban hivatalosan kiadott új Egyházi Törvénykönyvben hirdeti meg. Az Egyház anyagi javairól az V. könyv szól, melynek első mondata az 1254. kán. – 1. §- ban az, hogy „A katolikus egyháznak született joga, hogy a világi hatalomtól függetlenül anyagi javakat szerezzen, birtokoljon, igazgasson és elidegenítsen sajátos céljai szolgálatára.” A főbb sajátos célok között kiemelten kezeli a 2. § a szegényekkel szembeni segítő szeretet cselekedeteinek gyakorlását. A javak tulajdonjoga a római pápa legfőbb fennhatósága alatt azt a jogi személyt illeti, aki az illető javakat törvényesen megszerezte (1256. kán.). Az egyház anyagi javakat szerezhet minden olyan akár természetjog, akár tételes jog alapján, jogos módon, ahogyan mások szerezhetnek (1259. kán.). A protestantizmus tulajdonszemléletéről talán a legjellemzőbb fogódzót Max Webernél találhatjuk meg, aki a XIX. – XX. század fordulójának nagy gondolkodója, protestáns gazdaságfilozófus és szociológus. Ô így ír a tulajdonról „A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme” című mértékadó könyvében: „Erkölcsileg akkor vagyunk igazán megvetendőek, ha megnyugszunk birtokunkban, élvezzük a gazdagságot, haszontalanul és érzékien élünk, s főleg akkor, ha már nem törekszünk a „szent” életre. A birtoklás csak azért kétséges, mert e megnyugvás veszéllyel jár.” [22]. A puritán protestáns etika normái szerint „a kívánatos szorgalom a javak megszerzésében csak akkor elfogadható, ha a tevékenység célja Isten, s nem pedig maguk a javak” [9]. A birtoklás ugyanis ÉN – AZ kapcsolatként személy és tárgy vagy szellemi javak közti viszony, ami azzal a ve- széllyel jár, hogy kölcsönös függőség jön létre és „nem én birtoklom a tárgyat, hanem az birtokol engem” [16]. A tulajdonosi szemléletet a keresztyén etika a felelősség miatt sem adhatja teljesen fel. A birtoklás ugyanis nem a kizárólagosságot, hanem a felelősséget is kell, hogy jelentse. Ez azt jelenti, hogy „amit kaptunk Istentől, nemcsak mi magunk élvezhetjük hálaadással, hanem szolgálatba is állíthatjuk“ [11]. A Magyarországi Református Egyházról és szolgálatáról szóló egyházi törvényben, az 1967. évi I. törvénycikkben az egyház kiemelten fontos szolgálatának tekinti a diakónia (szeretetszolgálat) végzését, melynek fontos eleme a betegek megsegítése. Az egyház gazdálkodásáról szóló 2002. évi I. törvényben olvashatjuk, hogy „Krisztus egyházának vagyona a fejedelmek bőkezűségéből és a hívők adakozásából ered.” Ingatlan tulajdonjogát az önálló egyházi jogi személy szerezheti meg és idegenítheti el. Érdekes megfigyelni a fenti elvek világban való megjelenésének hatását kétezer év távlatából. Általánosan elismert tény, hogy az őskereszténység megjelenésével a pogány világban értékváltás következett be: az antik euergetizmus helyét a keresztyén könyörületesség vette át [20]. Ez az európai keresztény történelem tulajdon-etikai öröksége, még akkor is, ha a kép az évszázadok során jelentősen színeződött. EGYHÁZI KÓRHÁZAK ÚJRAINDULÁSA ÉS AZ INTÉZMÉNYEK A MAI MAGYARORSZÁGON A rendszerváltás kezdetekor hazánkban egy felekezeti kórház volt, a MAZSIHISZ (Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége) Szeretetkórháza. Ez 1911-ben épült, jelentős részét 1952-ben államosították, ez az épület ma az Országos Idegsebészeti Tudományos Intézetnek ad otthont. Az egykori kórház kisebb része, a „Menedékház” nevű épület a vallási tevékenység folytatására és a kóserságra való hivatkozással megmaradhatott a zsidó közösségnek. Ma is itt működik a főleg krónikus és ápolási profilú Szeretetkórház, melynek tulajdonosa és fenntartója a MAZSIHISZ. (www. mazsihisz.hu) 1992-ben került vissza a Magyarországi Református Egyház Zsinatának, tehát az Egyház legfelső döntéshozó szervének tulajdonába és fenntartása alá a Bethesda Gyermekkórház. A kórházat 1866-ban egy református gyülekezet alapította, diakonisszák szolgálatával elsősorban felnőtteket gyógyítottak benne. 1938-ban került közegyházi tulajdonba, akkor a tulajdonos a Dunamelléki Egyházkerület lett. Később államosították, fővárosi gyermekkórház lett belőle, a rendszerváltás elején, az egyházi tulajdonrendezés kezdeteikor igényelte és kapta vissza az egyház diakóniai szolgálatának teljesítése céljából. Ma is gyermekszakkórház. (www.bethesda.hu) IME IV. ÉVFOLYAM 3. SZÁM 2005. ÁPRILIS 13 EGÉSZSÉGPOLITIKA 1994-ben került vissza hasonló törvényességi háttérrel a Szent Ferenc Kórház az Assisi Szent Ferenc Leányai Kongregáció tulajdonába. A katolikus betegápoló rend a teljes tulajdonosi és fenntartói jogokat 1996-tól gyakorolja, mikor a Szent János Kórháztól való elszakadás teljessé vált. Eredetileg a kórház 1935-ben nyitotta meg kapuit, 1950-ben államosították, majd szervezetileg a Szent János Kórház részévé vált évtizedekre. (www.szentferenckorhaz.hu) 2000-ben folytathatta újra betegellátó tevékenységét az Irgalmasrend Magyarországon, mely 1684-ben kezdte meg hazánkban betegápoló szolgálatát, és melynek első kórházát 1806-ban létesítették, majd 1950-ben államosították. A Budai Irgalmasrendi Kórház közhasznú társaságként a katolikus szerzetesrend tulajdonában és fenntartása alatt áll. Megelőzően épületeiben az Országos Reumatológiai és Fizioterápiás Intézet (ORFI) működött, mellyel az újrainduláskor az ingatlanokat megosztották [11]. A Magyarországi Református Egyház Mosdósi Tüdő- és Szívkórháza tulajdoni viszonyai különlegesek, hiszen a Somogy Megyei Önkormányzat tartós bérletbe adta át az intézményt a Magyarországi Református Egyháznak, melynek központi döntéshozó szerve, a Zsinat, 2001 óta működteti a főleg tüdő- és szívgyógyászati profillal rendelkező intézményt. (www.reformatus.hu) A Magyarországi Evangélikus Egyház hosszú évek óta végez előrehaladott kórházalapítási előkészületi munkákat. A FÉBÉ Evangélikus Diakonissza Nőegylet 1951-es feloszlatása előtti évtizedben célul tűzte ki, hogy széleskörű szeretetszolgálati munkáját kórházalapítással egészíti ki, ezért telket is vásárolt, melyet államosítottak [3]. Ezen a tradicionális és jogi alapon indult meg a jelenkori munka, mely még mindig nem ért végpontjához és a dolgozat első részében részletezett népszavazás előtti kommunikációs disputa fő célpontja volt. AZ EGYHÁZI KÓRHÁZAK KÖZSZOLGÁLATI FELADATAI ÉS FINANSZÍROZÁSA Az egyházi kórházak mindegyike deklarálja és a gyakorlatban is minden szereplő egységes véleménye szerint megvalósítja, hogy tevékenységével közfeladatot lát el, vagyis vallástól és felekezettől függetlenül mindazokat, akik hozzá fordulnak, ellátja, a területi ellátási rendszerben és az akut ügyeleti rendszerben részt vesz. A téma szempontjából kiemelkedő jelentőségű, hogy az egyházak intézményeiket tehát nem elsősorban saját tagjaiknak, hanem minden rászorulónak az érdekében működtetik. Missziós nyilatkozatuk és egyéb módon megfogalmazott küldetésük szerint a magas szakmai színvonal biztosítása mellett különös jelentőséget tulajdonítanak az egész ember gyógyításának, így a pszichológiai, szociális és spirituális dimenzióknak is. Így önként vállalt és finanszírozott, az egészségügy finanszíro- 14 IME IV. ÉVFOLYAM 3. SZÁM 2005. ÁPRILIS zásában nem szereplő plusz szolgáltatást is nyújtanak a hozzájuk fordulóknak. Sajnálatos tény ezzel szemben az, hogy az állami költségvetés ismételt tárgyalások és beadványok után sem biztosítja ezeknek a kórházaknak a jogszabályokban előírt finanszírozási feltételeket, vagyis az állami és önkormányzati kórházakkal való azonos pénzügyi elbírálást. 2001 óta ugyanis a tulajdonosi oldal felelősségi körébe tartozó finanszírozási hányad (fejlesztési és amortizációs keret) nem érkezik meg a központi költségvetéstől a tulajdonos és fenntartó egyházak vagy egyházi jogi személyek számlájára. Sérti a szektorsemlegességet, hogy az egyházak ilyen jellegű forrásokkal nem rendelkeznek, miközben az önkormányzatok és állami tulajdonú szolgáltatók igen (pl. céltámogatások, iparűzési adó, stb.) Így az egyházak és az intézményeik saját, más feladatra szánt forrásaik átcsoportosításából és magánadományokból, pénzügyi lehetőségeiket meghaladva igyekszenek a közfeladat ellátásakor képződő hiányt pótolni, valamint a teljes ember gyógyítását célzó plusz szolgáltatásaik költségeit előteremteni. Az intézmények működési költségeinek kiegyenlítése az állami és önkormányzati kórházakhoz hasonlóan döntő mértékben a társadalombiztosítás terhére, elsősorban a fekvőés járó-beteg kasszából történik, a többi kórház finanszírozásához hasonló jogszabályok és gyakorlat szerint. ÖSSZEFOGLALÁS: EGYHÁZI KÓRHÁZAK ÉS PRIVATIZÁCIÓ. VAN-E KAPCSOLAT KÖZÖTTÜK? A kérdés megválaszolásához érdemes a fent leírtak közül néhány megállapítást kiemelni. Az egészségügyi intézményeknek állami vagy önkormányzati tulajdonból egyház felé történő tulajdonjogi, és/vagy fenntartást, működtetést célzó ingatlanátadásra, miként az előbbiekben láttuk, bőséges példa volt Magyarországon az elmúlt 12 évben. Ez a folyamat a privatizáció gazdaságpolitikai definíciójába nem illik bele, hiszen az egyházi tevékenység sem az egyházi szemlélet, sem az állami dokumentumok alapján nem tekinthető magánvállalkozásnak. A dolgozat egyházi tulajdonnal foglalkozó fejezetében leírt és a máshol fellelhető törvényi megfogalmazások alapján az egyházakkal kapcsolatos jogszabályokban az egyházak tulajdoni viszonyai és közszolgálati tevékenysége az állami és önkormányzati közösségi szerkezethez hasonlíthatók leginkább. A magántulajdonhoz való hasonlatosságra egyik idézett vagy más jogszabály sem utal. Az egyházak egészségügyi tevékenysége a rá vonatkozó törvény szerint nem minősül gazdasági-vállalkozási tevékenységnek. A privatizáció kapcsán tárgyalt privatizációs jogszabályokban az egyházi tulajdonokra utaló rész nincsen. A volt egyházi ingatlanok tulajdonjogi helyzetének rendezéséről szóló törvény az államtól vagy önkormányzatoktól egyház felé történő „ingatlanátadásról” tesz említést, ami nem illik bele a privatizáció, még a reprivatizáció logikájába se. EGÉSZSÉGPOLITIKA Az egyházi kórházakkal kapcsolatos finanszírozási szabályok, melyek az állam és az egyházak illetve felekezetek közötti szerződésekben szerepelnek, az egyházi fenntartású intézményeket az állami és önkormányzati intézményekkel azonos logika szerint tárgyalják . Az egészségügyi privatizációs történet áttekintésekor nem foglalkoznak az összefoglaló hazai munkák az egyházi kórházak kérdésével, sőt, a leírt privatizációs logikába sem fér bele ez a sajátos, non-profit, közösségi tulajdonba adás. Ez különösen azért is szembeötlő, mert az egészségügyi szolgáltatásoknak helyt adó ingatlanok egyházaknak való átadása jelentős sajtóvisszhanggal és időnként politikai viharral zajlott, és számottevő folyamat volt az egészségügy szerkezetátalakításában. A keresztény-keresztyén egyházak tulajdonszemléletének középpontjában a szolgálat megvalósítása és a felelősség áll, ami a tulajdonos vagy működtető részéről a gazdaságpolitika gyakorlata szerint nem illik bele a privatizációs logikába (lásd a privatizáció ismertetésekor). Az egyházi kórházak és tulajdonosaik, fenntartóik az ingatlanátadás és működtetés időszakában sem élték meg a folyamatot privatizációként. A kórházak semmiféle magánszektorral kapcsolatos szervezetnek nem tagjai, önmagukat nem magánkórházként tartják nyilván. Kapcsolataikat is állami és közösségi tulajdonú kórházakkal (pl. a Kórházszövetség tagjaiként) és leginkább egymással építik, semmilyen magánszolgáltatóval nincsenek ilyen értelmű kapcsolatban. A leírtak alapján véleményem szerint az egyházi kórházak felé történő ingatlanátadás nem tekinthető privatizációnak. Az egyházi kórházak sajátos közösségi tulajdonban vannak, ami leginkább az önkormányzati tulajdonhoz hasonlítható. IRODALOMJEGYZÉK [1] A Katolikus Egyház Katekizmusa. Szent István Társulat. Budapest, 1994. [2] Boda László: Emberré lenni, vagy birtokolni? Szent József Kiadó. Budapest, 1991. [3] Cserháti Péter: Mozgásszervi rehabilitációs osztály és szakambulancia kialakításának előkészítése az új Evangélikus Egészségügyi Központban (EEK). Semmelweis Egyetem, Egészségügyi Menedzserképző Központ, Szakdolgozat. – kézirat, 2004. [4] Isépy Tamás: Önkormányzatok és a volt egyházi ingatlanok. Város FM Kft, Budapest, 1996. [5] Krokovay András: Gondolatok a privatizációról I. Hogyan jutunk el a döntésig? IME 2:8., 2003. [6] Kránitz M. (szerk.): A II. Vatikáni Zsinat dokumentumai 40 év távlatából 1962-2002. Szent István Társulat. Budapest, 2002. [7] Lukács József: A hazai egészségügy privatizációs lehetőségei. Egészségügyi Gazdasági Szemle 36:2, 1998. [8] Mihályi Péter: Bevezetés az egészségügy gazdaságtanába. Veszprémi Egyetem Kiadó. Veszprém, 2003. [9] Molnár András: A „protestáns etika” Magyarországon. Societas Ecclesia. Debrecen, 1994. [10] Nagy László: A magántőke tőkepozíciója és mozgástere az egészségügy gazdaságában. IME 2:7., 2003. [11] Naszlady Attila (szerk.): Centenáriumi évkönyv. Budai Irgalmasrendi Kórház Kht. Budapest, 2003. [12] Orosz Éva: Egészségügyi rendszerek és reformtörekvések. Politikai Tanulmányok Intézete Alapítvány. Budapest, 1992. [13] Orosz Éva: Félúton vagy tévúton. Egészséges Magyarországért Egyesület. Budapest, 2001. [14] Sárközy Tamás: Rendszerváltozás és a privatizáció joga: A tulajdonváltozás joga a volt szocialista országokban. MTA. Budapest, 1997. [15] Schanda Balázs: Magyar Állami Egyházjog. Szent István Társulat. Budapest, 2000. [16] Szűcs Ferenc: Teológiai etika. A Református Zsinati Iroda Tanulmányi Osztálya. Budapest, 1993. [17] Tomka Miklós, Goják János. (szerk.): Az egyház társadalmi tanítása. Szent István Társulat. Budapest, 1996. [18] Török István: Dogmatika. Free University Press. Amszterdam, 1985. [19] Uhrik Tibor: A járóbeteg szakellátás „MRP” típusú privatizációja: Lehetőségek és kockázatok. IME 3:8., 2004. [20] Theissen Grieg: Az első keresztyének vallása. MRE Kálvin János Kiadója. Budapest, 2001. [21] Veress József (szerk.): Bevezetés a gazdaságpolitikába III. Aula Kiadó. Budapest, 1997. [22] Weber Max: A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme. Gondolat Kiadó. Budapest, 1982. A dolgozatban szereplő állami és egyházi jogszabályok az alábbi kiadványokból származnak: [23] A Magyar Köztársaság Alkotmánya. Szalay Könyvkiadó, 2004. [24] Erdő Péter (szerk., ford.): Az egyházi törvénykönyv. Szent István Társulat. Budapest, 1997. [25] Ravasz László, Galik Gábor. (szerk.): Egyházakra vonatkozó hatályos jogszabályok gyűjteménye. Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma. Budapest, 2002. [26] Református Egyházi Törvénytár. Kálvin Kiadó. Budapest, 2001. IME IV. ÉVFOLYAM 3. SZÁM 2005. ÁPRILIS 15 EGÉSZSÉGPOLITIKA A SZERZÔ BEMUTATÁSA Dr. Velkey György Csecsemő- és gyermekgyógyász, aneszteziológus – intenzív szakorvos, jelenleg a Semmelweis Egyetem Egészségügyi Menedzserképző Központjának egészségügyi menedzser Master képzésének hallgatója. A Magyarországi Református Egyház Bethesda Gyermekkórházának főigazgatója, a Magyar Gyermekanesztezi- ológiai és Intenzív Terápiás Társaság megbízott elnöke, a Magyar Gyermekorvosok Társasága Etikai Bizottságának tagja. Fő szakirányú érdeklődési területei: egyházi egészségügy, keresztény etika a gyógyításban, gyermekegészségügy szervezési kérdései, gyógyító közösség építése. Több szakmai könyvfejezet és cikk szerzője. V. Debreceni Egészségügyi Minőségügyi Napok (DEMIN V.) A Debreceni Egyetem OEC Népegészségügyi Iskola, az Európai Minőségügyi Szervezet Magyar Nemzeti Bizottságával (EOQ MNB) és az ISO Fórummal közösen, a „Debreceni Egészségügyi Minőségügyi Napok” keretében rendezi ötödik tudományos konferenciáját „Együtt az egészségügyi ellátás minőségének fejlesztéséért" Konferencia időpontja: 2004. május 19-20. Konferencia helye: Debreceni Akadémiai Bizottság Székháza (Debrecen, Thomas Mann u. 49.) Konferencia fő témái: • Egységes szakmai standardok az egészségügyben (KES, JES, HES) • Multidiszciplináris minőségfejlesztés az egészségügyben • Alapellátás minőségfejlesztése • Szakdolgozók és a minőségfejlesztés • Gyermekgyógyászati és a védőnői ellátás minőségének helyzete • Egyéb A konferencia témáinak kiválasztásánál most is figyelembe vettük a magyarországi egészségügyi minőségbiztosítás aktuális problémáit és speciális igényeit, melynek különös hangsúlyt ad az Európai Unióhoz történő tavalyi csatlakozásunk. Az egészségügyi minőségmenedzsment aktuális kérdésein kívül olyan egészségügyi témákat vettünk be a konferencia főtémái közé, amelyeknek közvetlen gyakorlati jelentőségük van a gyógyító-megelőző és a gondozási szolgáltatások szakmai színvonalának, a magyarországi mortalitási, morbiditási és az életminőséggel kapcsolatos eredmények fejlesztésében, javításában. A konferencia első napján lesz megtartva az EOQ MNB Egészségügyi és Szociális Szakbizottság és a Magyar Minőségért Fórum Egészségügyi és Szociális Ágazat közös taggyűlése. További információk, és a jelentkezési lap letölthető: www.sph.dote.hu honlapról az aktualitásoknál. Érdeklődni lehet: Dr. Gődény Sándor (telefon: 30 9437 –914; e-mail: s.godeny@sph.dote.hu. 16 IME IV. ÉVFOLYAM 3. SZÁM 2005. ÁPRILIS