Intézmények:Semmelweis Egyetem, Egészségügyi Közszolgálati Kar Egészségügyi Menedzserképző Központ Budapest
Évfolyam: IV. évfolyam
Lapszám:2005. / 4
Hónap:május
Oldal:11-15
Terjedelem:5
Rovat:EGÉSZSÉGPOLITIKA
Alrovat:EGÉSZSÉGPOLITIKA
Absztrakt:
Ez a tanulmány amellett érvel, hogy Magyarországon, az egészségügy területén adott a probléma-orientált programalkotás egyik legfontosabb feltétele, az értékkonszenzus. Természetesen vitatható, hogy az egészségügyi rendszer célkitűzései tekintetében meglévő egyetértés mennyire tudatos, illetve, hogy az egyes célkitűzések mennyire egyértelműen, pontosan vannak meghatározva. Az egészségügyi, illetve egészségbiztosítási törvényben kodifikált célok kifejtése, illetve következetes használata ugyan nem felel meg a tudományos igényesség szigorú kritériumainak, mégis kellő alapot szolgáltatnak arra, hogy a probléma meghatározásáról, az okok elemzéséről, illetve a kívánatos reformokról termékeny egészségpolitikai vita alakuljon ki.
A regisztrálást követően fogja tudni megtekinteni a cikk tartalmát!
A megadott cikk nem elérhető!
Tisztelt Felhasználónk!
Az Ön által megtekinteni kívánt cikk nem elérhető a rendszerben!
A megadott cikk nem elérhető!
Tisztelt Felhasználónk!
Az Ön által megtekinteni kívánt cikk nem elérhető a rendszerben!
Sikeresen szavazott a cikkre!
Tisztelt Felhasználónk!
Köszönjük a szavazatát!
A szavazás nem sikerült!
Tisztelt Felhasználónk!
Ön már szavazott az adott cikkre!
Cikk megtekintése
Tisztelt Felhasználónk!
A cikk több nyelven is elérhető! Kérjük, adja meg, hogy melyik nyelven kívánja megtekinteni az adott cikket!
Cikk megtekintésének megerősítése!
Tisztelt Felhasználónk!
Az Ön által megtekintetni kívánt cikk tartalma fizetős szolgáltatás.
A megtekinteni kívánt cikket automatikusan hozzáadjuk a könyvespolcához!
A cikket bármikor elérheti a könyvespolcok menüpontról is!
EGÉSZSÉGPOLITIKA Értékkonszenzus a magyar egészségügyben Dr. Gaál Péter, Semmelweis Egyetem, Egészségügyi Menedzserképző Központ Ez a tanulmány amellett érvel, hogy Magyarországon, az egészségügy területén adott a probléma-orientált programalkotás egyik legfontosabb feltétele, az értékkonszenzus. Természetesen vitatható, hogy az egészségügyi rendszer célkitűzései tekintetében meglévő egyetértés mennyire tudatos, illetve, hogy az egyes célkitűzések mennyire egyértelműen, pontosan vannak meghatározva. Az egészségügyi, illetve egészségbiztosítási törvényben kodifikált célok kifejtése, illetve következetes használata ugyan nem felel meg a tudományos igényesség szigorú kritériumainak, mégis kellő alapot szolgáltatnak arra, hogy a probléma meghatározásáról, az okok elemzéséről, illetve a kívánatos reformokról termékeny egészségpolitikai vita alakuljon ki. A gyakrabban emlegetett általános egészségpolitikai célkitűzések besorolhatók a hatásosság, hatékonyság, igazságosság és megvalósíthatóság célkitűzéscsoportjaiba. Magyarországon az 1997-es Egészségügyi (Eütv.), és Egészségbiztosítási törvényben (Ebtv.) megfogalmazott célkitűzések is értelmezhetők e csoportosítás mentén, még akkor is, ha a törvényben használt megfogalmazások mögött nem állnak pontos definíciók, és a fogalmak értelmezésében vannak eltérések, tehát nem építhetünk egy általánosan elfogadott közös nyelvre. Jó példa erre a költséghatékonyság fogalmának értelmezése körüli zavar. Az esetleges eltérések ellenére a törvényekben használt fogalmak mégis jó kiindulópontot biztosítanak a problémaorientált programalkotáshoz, hiszen nem általánosságban beszélnek az egészségpolitikai célkitűzésekről, hanem pontosabb tartalommal töltik meg azokat. Például az, hogy mit tekintünk igazságos egészségügyi rendszernek nem magától értődő. Az igazságosság célkitűzése csak annyit mond, hogy a terhek viselésének, és a hasznokból való részesedésnek, tehát az elosztásnak az igazságosságáról van szó, de az, hogy mit tekintünk igazságos teherviselésnek, illetve az ellátásokhoz való igazságos hozzáférésnek attól függ, hogy milyen erkölcsfilozófiai álláspontra helyezkedünk. Ezzel szemben a hozzáférés esélyegyenlőségének megteremtése, mint célkitűzés, a szolidaritás és a szükségletalapú hozzáférés igazságosságkoncepciójaként értelmezhető. AZ ÉRTÉKKONSZENZUS ALAPJA: KONTINUITÁS ÉS KODIFIKÁCIÓ A magyarországi hallgatólagos értékkonszenzus meglétét két érvvel is alá lehet támasztani. Egyrészt az 1980- as évek közepétől indult egészségügyi reformot az első szabadon választott kormány továbbvitte. Bár az egészségügyi reform ezen, ciklusokon átívelő szakaszában az egészségpolitikai célkitűzések nem lettek törvényi szinten deklarálva, a választott eszközök tekintetében meglévő konszenzusból indirekt módon következtethetünk arra, hogy az általános rendszercélok esetében sem voltak lényegi különbségek. Másrészt az 1997-es Egészségügyi törvényben explicit módon deklarált célkitűzéseket a további kormányok lényegében nem változtatták meg. Ez kellő alapot ad arra, hogy a törvényben megfogalmazott célkitűzéseket a probléma-orientált programalkotási folyamat kiindulópontjaként kezeljük. Magyarországon az egészségügyi rendszer területén meglévő hallgatólagos értékkonszenzus valószínűleg két tényezőre vezethető vissza. Egyrészt az egészségpolitikusok, a meglévő társadalmi nyomás, illetve az esetleges tömeges társadalmi elégedetlenség kockázata miatt a szolidaritást, mint rendszerszervező elvet nem merték nyíltan megkérdőjelezni. Másrészt a különböző egészségpolitikai célkitűzések egymásnak sok tekintetben ellentmondó morálfilozófiákra épülnek, így az ezekből nem mindig konzisztens módon táplálkozó politikai ideológiák követőinek nem feltétlenül azért kell harcolnia, hogy kinek a célja érvényesüljön egyáltalán, hanem azért, hogy célkonfliktusok esetén melyik célkitűzés kapjon prioritást, illetve, hogy melyik szoruljon háttérbe. Így elképzelhető, hogy a nagyobb politikai ideológiák képviselői azért nem vitatkoznak az egészségpolitikai célkitűzéseken, mert úgy gondolják, a kodifikált célkitűzések elég teret engednek saját értékeik képviseletének. Ugyanakkor nem véletlen, hogy az egészségügyi rendszer céljai nem kizárólag egy erkölcsfilozófiai állásponthoz köthetők. Az erkölcsfilozófiai álláspontok ugyanis a jó társadalomról (a jó egészségügyről) alkotott értékítéletek markáns és kizárólagosságot feltételező megfogalmazásai, miközben nem csak az egészségpolitikusok, hanem a társadalom tagjainak többsége is mindegyik erkölcsfilozófiai álláspontban találhat szimpatikus elemeket. Például még az egyébként legextrémebbnek tűnő libertáriánus gondolkodás is olyan igazságosság elképzelést fogalmaz meg (az igazságosan szerzett jövedelemmel való szabad rendelkezés), amely természetesnek tekinthető a gazdaság számos szektorában, és a megvalósíthatóság szempontjából még egy egyébként dominánsan szolidaritásra épülő egészségügyi rendszer működésében sem tűnik reálisnak ennek az elvnek a teljes kizárása. IME IV. ÉVFOLYAM 4. SZÁM 2005. MÁJUS 11 EGÉSZSÉGPOLITIKA A KODIFIKÁLT CÉLKITÛZÉSRENDSZER Az Egészségügyi, illetve az Egészségbiztosítási törvény alapján az egészségpolitikai célkitűzések a következőképpen értelmezhetők: • hatásosság: az egyén és a lakosság egészségi állapotának javulása, tudományos tényekre alapozott eljárások segítségével; • hatékonyság: költséghatékony eljárások alkalmazása; • igazságosság: azonos szükségletek esetén azonos hozzáférés biztosítása; • megvalósíthatóság: különböző betegjogok (illetve a dolgozók jogai) az ellátás folyamatára vonatkozóan, különös tekintettel az emberi méltóság megőrzésére és az önrendelkezésre (pl. információbiztosítás, választás szabadsága). Az 1997. évi CLIV. törvény az Egészségügyről: 1. § E törvény célja a) elősegíteni az egyén és ezáltal a lakosság egészségi állapotának javulását, az egészséget befolyásoló feltétel- és eszközrendszer, valamint az annak kialakításában közreműködők feladatainak meghatározásával, b) hozzájárulni a társadalom tagjai esélyegyenlőségének megteremtéséhez az egészségügyi szolgáltatásokhoz való hozzáférésük során, c) megteremteni annak feltételeit, hogy minden beteg megőrizhesse emberi méltóságát és önazonosságát, önrendelkezési és minden egyéb joga csorbítatlan maradjon, ... e) biztosítani az egészségügyi dolgozók és a szolgáltatást nyújtó intézmények védelmét jogaik és kötelezettségeik meghatározásával, valamint az egészségügyi szolgáltatás sajátos jellegéből fakadó garanciális jellegű intézkedésekkel, 2. § (1) Az egészségügyi szolgáltatások és intézkedések során biztosítani kell a betegek jogainak védelmét. A beteg személyes szabadsága és önrendelkezési joga kizárólag az egészségi állapota által indokolt, e törvényben meghatározott esetekben és módon korlátozható. (2) Az egészségügyi szolgáltatások igénybevétele során érvényesülnie kell az esélyegyenlőségnek. ... (5) Az egészségügyi intézményrendszer szakmai ellátási szintekre tagolt felépítése és működése emberközpontú, az eltérő jellegű és súlyosságú megbetegedésben szenvedők egészségi állapota által meghatározott szükségletekhez igazodik, valamint tudományos tényekre alapozott és költséghatékony eljárásokon alapul. ... 12 IME IV. ÉVFOLYAM 4. SZÁM 2005. MÁJUS HOGYAN IS ÉRTELMEZHETÔ A KODIFIKÁLT CÉLKITÛZÉSRENDSZER? A hatásosság célkitűzése az egészségi állapot (egészségnyereség) maximalizálását jelenti, amely értelmezhető mind az egyén, mind pedig a társadalom szintjén. Az egyén szintjén a hatásosság célkitűzése azt követeli meg, hogy olyan egészségügyi szolgáltatásokat nyújtsunk, amelyek javítják az igénybevevő egészségi állapotát, és ezek közül is azokat, amelyek alkalmazása a legtöbb egészségnyereséget eredményezi. Az első feltétel azt követeli meg, hogy az igénybevevőnek valóban szüksége van az ellátásra (ahol a szükséglet azt jelenti, hogy van olyan egészségügyi szolgáltatás, amelynek igénybevétele javítja az igénybevevő egészségi állapotát – capacity to benefit), a második feltétel pe- 6. § Minden betegnek joga van sürgős szükség esetén az életmentő, illetve a súlyos vagy maradandó egészségkárosodás megelőzését biztosító ellátáshoz, valamint fájdalmának csillapításához és szenvedéseinek csökkentéséhez. 7. § (1) Minden betegnek joga van – jogszabályban meghatározott keretek között – az egészségi állapota által indokolt, megfelelő, folyamatosan hozzáférhető és az egyenlő bánásmód követelményének megfelelő egészségügyi ellátáshoz. 1997. évi LXXXIII. törvény a kötelező egészségbiztosítás ellátásairól: Az Országgyűlés az Alkotmányban foglalt elvekből kiindulva, az esélyegyenlőség érdekében az állampolgárok számára az egészségük megőrzéséhez, helyreállításához és egészségi állapotuk javításához szükséges egészségügyi ellátásra, továbbá a foglalkoztatottak betegsége miatt kieső jövedelmük részleges pótlására a kötelező egészségbiztosítás ellátásairól, valamint azok igénybevételének szabályairól a következő törvényt alkotja: ... 3. § Az egészségügyi szolgáltatások azonos szakmai tartalommal illetik meg az egészségbiztosítás egészségügyi szolgáltatásaira jogosult személyeket. ... 20. § (1) Az ellátást nyújtó szolgáltató egyes vizsgálatok elvégzését, illetve – amennyiben a biztosított egészségi állapota nem indokolja az azonnali ellátását – egyes beavatkozásokat előjegyzés alapján is teljesítheti. ... (3) A biztosított részleges vagy teljes térítési díj megfizetése mellett sem jogosult a várólista szerinti sorrendet megelőzően az ellátás igénybevételére. EGÉSZSÉGPOLITIKA dig azt, hogy amennyiben többféle beavatkozás is rendelkezésre áll, a leghatásosabbat válasszuk. Az egész társadalom szintjén az egészségi állapot maximalizálásának célját a társadalom összes tagjára alkalmazzuk. Ez azt jelenti, hogy minden szükségletet a lehető leghatásosabb szolgáltatások nyújtásával kell kielégítenünk. Magyarországon a hatásosság célkitűzése mind az egyén, mind a társadalom szintjén megfogalmazódik (Eütv 1(a);6;7), de csak az első feltétel erejéig. Az, hogy az egészségügyi ellátórendszernek tudományos tényekre alapozott eljárásokra kell épülnie (Eütv 2(5)), illetve, hogy mindenkinek joga van az egészségi állapota által indokolt ellátásra (Eütv 6,7) csak annyit mond, hogy a szükségleteknek megfelelő hatásos beavatkozásokat kell nyújtani, azt nem, hogy a leghatásosabbat. Erre utal az az alapelv is, hogy az egészségügyi ellátórendszernek költséghatékony ellátásokra kell épülnie, hiszen még adott betegség kezelésében alkalmazott alternatív terápiás lehetőségek esetében sem biztos, hogy a leghatékonyabb (költséghatékonyság) egyben a leghatásosabb, azaz legtöbb egészségnyereséget eredményezi (ld. hatékonyság célkitűzése). A hatékonyság célkitűzése annyiban mond többet, mást, mint a hatásosság célkitűzése, hogy figyelembe veszi, hogy a különböző javak előállításához szükséges erőforrások szűkösen állnak rendelkezésünkre. A hatékonyság általánosságban azt kívánja meg, hogy a rendelkezésünkre álló erőforrásokat olyan termékek, szolgáltatások előállítására fordítsuk, amelyek a legtöbb hasznot eredményezik a társadalom számára. Az össztársadalmi haszon meghatározása során azonban nem mindegy, hogy mit tekintünk haszonnak, és ezt hogyan kívánjuk összegezni, ennek alapján pedig a hatékonyságnak különböző értelmezései lehetségesek. A szubjektív haszonelvű (a klasszikus jóléti közgazdaságtanra építő) megközelítés abból a feltételezésből indul ki, hogy a hasznosság csak az egyén szintjén értelmezhető, és csak az egyes egyének által megítélhető relatív értékítélet, amely nem teszi lehetővé a hasznosság egyének közötti összehasonlítását. A társadalmi összhaszon pedig nem más, mint ezeknek az egyéni hasznosságoknak az összege. Ezzel szemben a jóléti közgazdaságtan kereteit módosító, extra-welfarist megközelítésre építő objektív haszonelvű álláspont a hasznokat az egészségnyereségre szűkíti le, ugyanakkor uniformizálja is, így lehetővé teszi a hasznosságok mérését és egymással való összehasonlítását, valamint ennek megfelelő aggregációját. Az objektív haszonelvű megközelítés emellett a hatékonyság olyan jól körülírt meghatározását adja, amely nem zárja ki a hasznosság közösségi szinten történő értelmezését, így teret ad a csak társadalmi szinten értelmezhető célkitűzések hasznosságszámításának is. Magyarországon a hatékonyság a költséghatékonyság koncepcióján keresztül kerül be az egészségpolitikai célkitűzések közé (Eütv 2(5)). A költséghatékonyság az alternatív egészségügyi technológiák szintjén értelmezhető hatékonyságfogalom, amely nem jelent új szintet a technikai, termelési és allokációs hatékonyság rendszerében. Attól függően, hogy a közgazdasági értékelés során összehasonlított egészségügyi technológiák költsége, illetve a technológiák alkalmazása során elért egészségnyereség hogyan viszonyul egymáshoz, termelési vagy allokációs hatékonysági kérdésről van szó. Ennek figyelembe vételével a „költséghatékony eljárásokon alapulás” nem ad kellő támpontot ahhoz, hogy értelmezzük a költséghatékonyságnak milyen szintig kell érvényesülni az egészségügyi rendszer működésében. A dominált technológiákat ugyan magától értődően el kell vetni (termelési hatékonyság), de az azonos betegség kezelésében alkalmazott beavatkozások esetén a költséghatékony terápia nem feltétlenül a legolcsóbb (ugyanis vitatható, hogy a kiterjesztett dominancia alkalmazható kritérium-e egy drágább és hatásosabb terápia, valamint a nem kezelés kombinációjaként), és nem is feltétlenül a leghatásosabb. Még inkább kérdéses ugyanakkor, hogy a költséghatékonyság különböző betegségekben használt ellátások közötti választás esetében is alkalmazandó-e. A költséghatékonyság következetes végigvitele jelenti ugyanis az össztársadalmi egészségnyereség maximalizálását a rendelkezésre álló erőforrásokból (és ez megkívánja minden egészségügyi technológia minden más egészségügyi technológiával való összehasonlítását). Azonban a nem hatékony ellátások kizárásával akár egész betegcsoportokat is ki kell zárnunk az ellátásból. Ez viszont ellentétben van a törvényekből kiolvasható igazságosság célkitűzéssel. Érdemes megjegyezni azt is, hogy az egészségügyi törvényben megfogalmazott hatékonysági célkitűzés nem mond semmit az egészségügy a gazdaság egyéb szektorai között elfoglalt helyéről, tehát az egészségügyi kiadások hatékony szintjéről. Ehhez szükség lenne az egészségügyi hasznok más társadalmi hasznokkal történő mérhető összehasonlítására. Az igazságosság célkitűzése az egészségügy hasznának és az egészségügyi ellátások előállítása költségeinek, mint terheknek a társadalom tagjai közötti elosztásával foglalkozik. Az elosztás igazságosságának is számos különböző értelmezése lehet, amely mind a terhek, mind pedig a hasznok elosztása esetében két sarkított, egymásnak ellentmondó elvben foglalható össze. A terhek elosztása esetén a haszon alapelv (benefit principle) azt kívánja meg, hogy az fizesse meg az ellátás költségeit, akinek haszna van belőle, tehát aki igénybe veszi azt, míg a fizetési képesség alapelv (ability to pay principle) azt kívánja meg, hogy a költségeket a társadalom tagjai teherbíró képességüknek megfelelően viseljék. Az egészségügyi ellátás igénybevételéből származó hasznok elosztá- IME IV. ÉVFOLYAM 4. SZÁM 2005. MÁJUS 13 EGÉSZSÉGPOLITIKA sánál pedig az érdem (merit) szerinti, illetve a szükségletek (need) szerinti elosztás jelenti a két végpontot. Az érdem szerinti elosztás azt jelenti, hogy mindenki az igazságosan szerzett jövedelméből fedezhető igényei szerint részesül az ellátásból. Magyarországon az ide vonatkozó törvényekben az igazságosság célkitűzése van a legrészletesebben kifejtve, amelynek alapján a fizetési képesség szerinti teherviselés és szükség szerinti hozzáférés jelenti az igazságos elosztást. Ez az igazságosságkoncepció azonban nem kizárólagos. Az egészségügyi törvényben a szükséglet szerinti hozzáférést az esélyegyenlőség biztosításának célkitűzése fogalmazza meg (Eütv 1(b); 2(2)). Ez az esélyegyenlőség ugyanakkor tágabban és szűkebben is értelmezhető, abban a tekintetben, hogy milyen szolgáltatásokra terjed ki. Az azonos szükségletek esetén azonos hozzáférés elve (horizontális igazságosság) nem feltétlenül zárja ki azt, hogy bizonyos szolgáltatásokhoz egyáltalán ne legyen hozzáférés (vertikális igazságosság), viszont nem teszi lehetővé, hogy minden egészségügyi szolgáltatáshoz érdem szerint férjenek hozzá a társadalom tagjai. Az egészségbiztosítási törvény bevezetőjében a törvényalkotó ugyanakkor egyértelműen utal arra, hogy az esélyegyenlőség tágabb értelmezését kell célkitűzésnek tekinteni, hiszen a társadalombiztosítási intézmények kialakítása az „esélyegyenlőség érdekében” történik (Ebtv preambulum). Az egészségügyi törvény betegjogi része ugyanakkor rögzíti, hogy ez a tágabb értelmezés nem abszolút, tehát nem feltétlenül terjed ki az egészségügyi ellátások teljes körére. Az ellátásokhoz való hozzáférés csak sürgősségi esetekben, azaz az életmentő, illetve a súlyos vagy maradandó egészségkárosodás megelőzését biztosító ellátások, valamint a fájdalomcsillapítás és szenvedések csökkentése esetében feltétel nélküli (Eütv 6), a többi ellátás esetében az egészségügyi ellátáshoz való jog csak a „jogszabályban meghatározott keretek között” él (Eütv 7). A társadalombiztosítási keretek között igénybe vehető szolgáltatások esetén az esélyegyenlőség kiterjed arra is, hogy az ellátás minden biztosítottat azonos szakmai tartalommal illet meg, jobb (hatásosabb), illetve gyorsabb (várólista megkerülése) szolgáltatás a közfinanszírozott ellátást nyújtó szolgáltatóknál nem vásárolható meg (Ebtv 3; 20). Ez alól kivételt jelentenek a fekvőbeteg ellátás hotelfunkciói. Az egészségügyi törvény részletesen szabályozza a betegjogokat is, amelynek többsége (az ellátáshoz való jog kivételével) az ellátás folyamatára vonatkozó értékeket határoz meg, így egyéb fontos célkitűzésként ezek a célok a megvalósíthatóság egészségpolitikai célkitűzéscsoportjába sorolhatók. 14 IME IV. ÉVFOLYAM 4. SZÁM 2005. MÁJUS EGYÉB, NEM KODIFIKÁLT CÉLKITÛZÉSEK A 24. óra – Mi a probléma a magyar egészségügyben? vitája során felvetődött, hogy külön célkitűzésként kellene megemlítenünk a beteg(fogyasztó)-orientált szemléletmódot, valamint a szubszidiaritást. A betegközpontú szemléletmód nem feltétlenül tekinthető önálló célkitűzésnek, hanem inkább eszköznek az egészségügyi ellátás nem klinikai (azaz szolgáltatási) minőségének javításában, vagy a szolgáltatások új közszolgálati menedzsment filozófia szerinti szervezőelvének. Ehhez hasonlóan maguk a betegjogok is elsősorban a szolgáltatás minőség javításához járulnak hozzá, természetesen úgy, hogy önmagukban is egészségpolitikai célkitűzésként jelennek meg. A szubjektív haszonelvű hatékonyságértelmezés természetesen a nem egészségnyereség formájában jelentkező hasznosságokat is figyelembe veszi, így magában foglalja az ellátás szolgáltatási részével kapcsolatos elvárásokat is. Az extra-welfarist hatékonyság értelmezés ugyanakkor az egészségügyi ellátás hasznát az egészségnyereségre szűkíti le, így ebben az esetben indokolt lehet a szolgáltatási oldalból származó hasznossággal külön is foglalkozni (ld. WHO – responsiveness to non-medical needs). Ettől függetlenül ez az aspektus (a betegjogok idevágó rendelkezései kivételével) törvénykezési szinten nem hangsúlyos. A szubszidiaritás elve a lehető legalacsonyabb közösségi szintű önrendelkezés érvényesítését követeli meg. Egyrészt értelmezhető az öngondoskodás (haszon alapelv) közösségi szintű megfogalmazásaként (igazságosság), másrészt pedig folyamatértékként, amennyiben a hatékonyságból és az igazságosságból következő centralizáció szintjével ellentmondásban van. Tehát egészségpolitika-fejlesztési keretrendszerünkben e szempontokat kielégítően kezelik a meglévő komponensek. A vita során felvetődött az is, hogy mindezeket az egészségpolitikai célkitűzéseket össze lehetne fogni egy közös célkitűzésbe, amely az egészségnyereség lehetne. Bár valóban elképzelhető ilyen típusú átfogó célkitűzések megfogalmazása, ennek gyakorlati szempontból csak kommunikációs jelentőséget érdemes tulajdonítani. Egyrészt átfogó célkitűzésként nem csak a minőség (az a jó minőségű rendszer, amelyik eléri a kitűzött céljainkat), hanem a hatékonyság (minden célunkat – minden cél elérésével kapcsolatos hasznot – kell maximalizálnunk a rendelkezésre álló erőforrások segítségével; ezt társadalmi hatékonyságnak is nevezik) és az igazságosság (a haszonelvűek számára az tekinthető igazságosnak, ami hatékony) is megfogalmazható. Így fölösleges vita tárgyává válhat, hogy melyiket is kellene használni, sőt bizonyos esetekben ez a megközelítés komoly terminológiai zavart is okozhat, amely megakadályozza a különböző szakterületek között folyó értelmes párbeszédet. Lassan évtizedek óta dúl már a közgazdászok és a minőségügyi szakembe- EGÉSZSÉGPOLITIKA rek között például az a vita, amely a minőség jelentéséről és rendszerszinten történő alkalmazhatóságáról szó. A termék, illetve a szolgáltatás szintjén értelmezett minőség meghatározására vonatkozóan mindkét tábor számára elfogadható a ‘célelérés foka’, mint definíció. Ebből pedig logikusan következik, hogy a minőséget az egész rendszer szintjén értelmezve, a minőséget átfogó célkitűzésnek lehet tekinteni, hiszen egy rendszernek lehetnek (vannak) többszörös célkitűzései is (hatékonyság, igazságosság stb.). Ebben a megközelítésben azonban az igazságosság hirtelenjében a minőség egyik komponensévé válik, amelynek a rendszer szintjén nézve még van értelme, a termék, illetve a szolgáltatás szintjén azonban már nincs. Arról nem is beszélve, hogy a termék, illetve szolgáltatás minő- sége a rendszer szintjén is értelmezhető fogalom (a hatásosság egyik eleme), így két különböző fogalmat ugyanazzal a szóval jelölünk. Éppen ezért javasolható, hogy a minőséget csak a termék, illetve a szolgáltatás szintjén értelmezzük. Amennyiben a szervezeti illetve rendszerszintű célelérés fokát feltétlenül önálló fogalomként is kívánjuk használni, jelöljük ezt valamilyen más kifejezéssel (pl. kiválóság). Másrészt az átfogó célkitűzések mindegyike több komponensből, azaz több önálló célból tevődik össze, az egészségpolitikai elemzések során pedig úgyis ezeknek a komponenseknek a mérését kell elvégezni, nem pedig a nagy cél mérését, mert az összefoglaló formában mérhetetlen. Internetes technológiák a regionális informatikai rendszerekben A betegellátás során közismerten sok adat keletkezik, amelyből hasznos információ csak akkor lehet, ha azok a szakember számára feldolgozottan és napra készen, – a gyógyítás tényleges igénye szerinti sürgősséggel – azonnal rendelkezésre állnak. A korszerű infokommunikációs eszközök és különösen az internet lehetőségei számos felhasználási lehetőséget kínálnak a gyógyító és ápolási munkában is. A telemedicina fontos alkalmazásai közé tartoznak a tele-monitorozás és a tele-diagnosztika, földrajzilag elzárt közösségekben (pl. úthálózattól távol eső és vidéki helységekben). Rövidesen újszerű ellátási típusok is ki fognak alakulni a telediagnosztikai képalkotó eljárások területén is (pl. tele-patológia, tele-radiológia). A távkonzultáció (eKonzílium), mely az orvostudomány legújabb eredményeit akár célzottan is a beteg, az orvos, az ellátó rendszer és személyzet rendelkezésére bocsátja, most már tényleg az ellátás helyén és az ellátás pillanatában. A betegellátó szervezetek mérettől és szervezeti formától függetlenül (pl. kórházak, szakrendelők, diagnosztikai centrumok, magánpraxisok stb.) „folyamatos kapcsolatban” lehetnek egymással, egy gombnyomással megismerhetik – megfelelő jogosultság esetén – a kezelt beteg egész kórtörténetét. Az internetes kapcsolat a háziorvosok részére is lehetővé teszi, hogy a nap bármely szakában, akár on-line módon párbeszédes kapcsolatba lépjenek a kórházi szakemberekkel (pl. külső konzílium kérése, leletkommunikáció). A kórház számára fontosak a háziorvos elektronikus formában tárolt – ezért egyszerűen továbbküldhető – betegellátási adatai, diagnózisai, gyógyszerjavaslatai. Ugyanakkor ma már nemcsak intézményen belüli integráltságról, hanem a teljes ellátórendszer integráltságáról, vagy regionális ellátórendszerek összekapcsolásáról is beszélünk. Az új infokommunikációs technikákra épülő, internet alapú, integrált informatikai rendszerek lehetővé teszik az adatok tér- és időbeli korlátoktól független, közeli és távoli helyekről történő elérhetőségét. Minőségi változásra van szükség a kórházakban eddig használt lokális funkciókat biztosító számítógépes programokban. Mire van szükség a regionális ellátó rendszerek kialakításához? Egyrészt intézményközi informatikai kapcsolatra – ezzel elmaradnak a feleslegesen ismételt vizsgálatok; a telemedicína széles körű alkalmazása növeli az ellátás költséghatékonyságát, emeli az ellátás színvonalát. A kórház és külső telephelyen működő egységei közötti kommunikáció (pl. járóbeteg-rendelés, háziorvosi kapcsolat) közvetlen hálózaton, vagy az interneten keresztül zajlik, természetesen szigorúan szabályozott titkosítási eljárással biztonságossá tett adatforgalom mellett. Másrészt az intézményközi kommunikációt megvalósító integrált klinikai-gazdasági rendszerekre — segítségükkel a régió egészségügyi és betegellátó szervezetei is közös rendszerbe kapcsolódhatnak, jelentősen csökkentve az adminisztrációra fordított időt és költségeket. IME IV. ÉVFOLYAM 4. SZÁM 2005. MÁJUS 15
