A mindent leegyszerűsítő politikai jelszavak szintjén tájékoztatott jámbor újságolvasó az egy biztosítós – több-biztosítós modellről olvasva azt hiheti, hogy egyszerű döntésről szól a történet: maradjon az egy és oszthatatlan, állami tulajdonú társadalombiztosítás vagy vegyék át a közpénzekből nyújtott egészségügyi szolgáltatást a nyereségérdekelt, többnyire külföldi tulajdonú magánbiztosítók. Egyik oldalon az állampolgáraiért felelősséget vállaló, azokat óvó magyar állam áll, a másikon az egymással versengő üzleti biztosítók, vagyis a magyar járulékfizetők befizetéseiből lerabolható profitra éhes nemzetközi „karvalytőke”.
A regisztrálást követően fogja tudni megtekinteni a cikk tartalmát!
A megadott cikk nem elérhető!
Tisztelt Felhasználónk!
Az Ön által megtekinteni kívánt cikk nem elérhető a rendszerben!
A megadott cikk nem elérhető!
Tisztelt Felhasználónk!
Az Ön által megtekinteni kívánt cikk nem elérhető a rendszerben!
Sikeresen szavazott a cikkre!
Tisztelt Felhasználónk!
Köszönjük a szavazatát!
A szavazás nem sikerült!
Tisztelt Felhasználónk!
Ön már szavazott az adott cikkre!
Cikk megtekintése
Tisztelt Felhasználónk!
A cikk több nyelven is elérhető! Kérjük, adja meg, hogy melyik nyelven kívánja megtekinteni az adott cikket!
Cikk megtekintésének megerősítése!
Tisztelt Felhasználónk!
Az Ön által megtekintetni kívánt cikk tartalma fizetős szolgáltatás.
A megtekinteni kívánt cikket automatikusan hozzáadjuk a könyvespolcához!
A cikket bármikor elérheti a könyvespolcok menüpontról is!
EGÉSZSÉGPOLITIKA Zajlik a vita a biztosítási rendszer átalakításáról A mindent leegyszerűsítő politikai jelszavak szintjén tájékoztatott jámbor újságolvasó az egy biztosítós – több-biztosítós modellről olvasva azt hiheti, hogy egyszerű döntésről szól a történet: maradjon az egy és oszthatatlan, állami tulajdonú társadalombiztosítás vagy vegyék át a közpénzekből nyújtott egészségügyi szolgáltatást a nyereségérdekelt, többnyire külföldi tulajdonú magánbiztosítók. Egyik oldalon az állampolgáraiért felelősséget vállaló, azokat óvó magyar állam áll, a másikon az egymással versengő üzleti biztosítók, vagyis a magyar járulékfizetők befizetéseiből lerabolható profitra éhes nemzetközi „karvalytőke”. Ha az olyan egyszerű volna! A Pallas Páholyban összegyűlt mintegy százfőnyi hallgatóság – közügyek iránt érdeklődő orvosok, kórházi vezetők, szakmai szervezetek tisztségviselői és közgazdászok, tehát az átlagpolgárnál lényegesen tájékozottabb szakmabeliek – nem kevés csodálkozással szembesült azzal, hogy erről szó sincs: a fogalmak sem tisztázottak, a politika még alapkérdésekről sem döntött, a biztosítók egyáltalán nem ugrásra készek, az orvos szakmának pedig végső soron mindegy, ki, milyen kasszából finanszírozza, csak finanszírozza végre tisztességesen a szolgáltatásokat. A meghívott előadók részéről Dr. Borókay Ferenc, a Magyar Biztosítók Szövetsége Egészség-balesetbiztosítási Tagozatának vezetője elmondta, hogy a kormány 2006 nyarának közepén kérdezte meg a biztosítókat, vállalnának-e szerepet az egészségügy alapcsomag finanszírozásában, és ha igen, milyen feltételekkel. Azóta folyamatosan tárgyalnak, kérdeznek, s „töltik fel” lehetséges tartalommal a „többbiztosítós modell” kifejezést. Kiindulási pont lehet az egészségpénztárak működése. Kricsfalvi Péter, a Dimenzió Egészségpénztár igazgatója elmondta, az 1993 óta működő egészségpénztáraknak 650 ezer tagjuk van és a pénztárakon keresztül a tagok évente 35-40 milliárd forintot költenek egészségügyi szolgáltatásokra. Az önkéntes befizetésekből a közpénzből finanszírozott társadalombiztosítási ellátásokon túli igényeket elégítik ki, mégpedig egyéni számlákról, addig, ameddig arra azok fedezetet nyújtanak. Epidemiológiai tapasztalataik igen jók. Például szűrő- és gondozási programjaik segítségével – a statisztikai elemzések szerint – mintegy évi 200 kardiovaszkuláris halálozást előznek meg. A magánbiztosítók társadalombiztosításba való bevonása estében azonban ennél lényegesen többről van szó. Egy magánbiztosító működésének lényege, hogy kockázatközösséget hoz létre, és baj (betegség) esetén helyt áll a szükséges mértékben. A fentiek alapján Borókay Ferenc azt állította, hogy az egészségügy finanszírozásában mind a háromféle biztosításnak – szolidaritáson alapuló társadalombiztosítás, magánbiztosítás, egészségpénztár – helye, szerepe van. Utalást sem 18 IME VI. ÉVFOLYAM 2. SZÁM 2007. MÁRCIUS tett arra, hogy a Magyarországon jelenleg működő magánbiztosítók szándékában állna a társadalombiztosítás szerepének átvállalása. Sőt, eddig még egyik biztosító sem jelentette ki azt, hogy kész lenne – nem átvállalni, csupán szerepet vállalni – a társadalombiztosításban. Mégpedig azért nem, mert – a terep elmélyült tanulmányozását követően feltett – számos alapvető kérdésükre még nem született válasz. (Ezekről a sokat emlegetett Egészségbiztosítási reform című konferencián részletesen szólt Juhos András, az Uniqua vezérigazgatója.) Hegymegi Anita, az Uniqua Biztosító területi vezetője leszögezte, hogy a magánbiztosítók, ha történetesen közpénzt kezelnének, a legteljesebb mértékben tiszteletben tartanák a társadalombiztosítási szolidaritás elvét. Mit jelent ez? Továbbra is mindenki a képességei (jövedelme) szerint fizet járulékot (aminek mértékét továbbra is az Országgyűlés határozza meg) és szükségletei szerint veszi igénybe az ellátásokat, és nem működhet a magánbiztosítás egyik alapelve, a kockázattal arányos díjfizetés. A továbbiakban kizárólag a kiegészítő biztosításokon keresztül nyújtható többletszolgáltatások feltételeiről szólt. Weltner János, a SE sebésze, budapesti szakfelügyelő főorvos kijelentette, hogy egy bármilyen tulajdonban lévő intézmény alkalmazottjaként dolgozó orvosnak teljesen mindegy, hogy ki fizeti az ő munkáltatóját. Teljesen mindegy, hogy az állam, a társadalombiztosító, egy magánbiztosító vagy éppen maga a beteg, a lényeg, hogy azon a szinten finanszírozza a szolgáltatást nyújtó intézményt, amilyen szinten (minőségben) a szolgáltatást elvárja. Ugyanez igaz az alapellátásra is. Az intézmények, illetve az alapellátók finanszírozása csakis valós ármegállapításon alapulhat. Nem mindegy – mondta a főorvos –, hogy egy beavatkozás árát íróasztal mellett született kormányrendelet határozza meg, vagy maga az ellátó, aki egy alkufolyamatban érvényesítheti azt a finanszírozóval szemben. Újabb kérdések merülnek fel, ha több biztosító jelenik meg a piacon, mint megrendelő. Egységes árat kell-e alkalmazni feléjük, vagy alku tárgya lehet az ellátás ára, s ezzel együtt színvonala? Elképzelhető-e, hogy eltérő biztosítói finanszírozás fejében egy és ugyanazon intézmény egy és ugyanazon orvosa más színvonalú ellátást nyújtson az egyik, mint a másik biztosítottnak? Ha igen, akkor komfortjában vagy szakmai minőségét is tekintve eltérőt? Weltner János csodálkozva nyugtázta azt, hogy a jelenlévő biztosítási szakembereket nem foglalkoztatja az alapbiztosításban, vagyis a kockázatközösségen alapuló felosztó-kirovó rendszerben való szerepvállalás, e helyett sokkal inkább az egyéni, tőkefedezeti számlán keresztül nyújtott kiegészítő szolgáltatásokról gondolkodnak. Kérdés, miről gondolkodik a végső döntések meghozatalára felhatalmazott politika? Kökény Mihály, az Országgyűlés Egészségügyi Bizottságának szocialista elnöke szerint a legfon- EGÉSZSÉGPOLITIKA tosabb kérdések eldőltek: biztosítási elvű egészségügyet akarunk, s nem államit. A kormány már javaslatot tett az ellátás szerkezetére is. Eszerint az alapcsomag minden, jogszerűen Magyarországon tartózkodó személynek biztosítási jogviszonytól függetlenül jár: mentés, járványügy, kötelező oltások és szűrések, sürgősségi ellátás, a biztosítási csomag tartalmazza a járulék fejében térítésmentesen vagy részleges térítésért járó ellátásokat, végül a kiegészítő csomag önkéntes díjfizetés fejében lehetőséget ad többletszolgáltatások vásárlására. A „hogyan”-ra azonban még nincsenek válaszok – mondta, hozzátéve, hogy a Parlament épületében tartott Egészségbiztosítási reform címet viselő reprezentatív konferencia csak bevezetője volt azoknak a tanácskozásoknak, vitáknak, amelyeket még le kell folytatni a döntések meghozataláig. Egyet nem szabad: kapkodni. Ugyanakkor tudomásul kell venni az alaphelyzetet: az egészségbiztosítás jelenlegi rendszere egyre kevésbé képes a szükségleteket – nem hogy az igényeket – lefedni. Várhatóan ez a jövőben még inkább így lesz. Dönteni kell: magára hagyjuk az állampolgárt, s arra kényszerítjük, hogy zsebből fizesse a különbséget (persze aki ezt megteheti...), vagy – valamilyen technikával – jöjjön létre részleges vagy teljes kockázatmegosztás a zsebből fizetett költségekre. A magánbiztosítók „helyzetbe hozása” ebben a folyamatban forrásbevonást eredményezhet. Szerepük többféle lehet azon kívül, hogy az állam tulajdonában maradó, ám valódi biztosítóvá alakuló OEP-pel és egymással versengenének az alapbiztosításokért. Nyújthatnak kiegészítő biztosításokat, szerepet vállalhatnak az esetleg önállósuló ápolás- vagy balesetbiztosítások piacán. Az állam által működtetett biztosítási rendszer is átalakulhat, az OEP osztódással szaporodhatna és létrejöhetnének regionális biztosítók. Ezek mind-mind elképzelhető leágazásai a biztosítási rendszer átalakításának, vitatkozni kell róluk. Számtalan megoldási lehetőség kínálkozik, ezek közül csak egy a Bokros Lajos által felvázolt modell, amely az egészségbiztosítási járulékokat – a nyugdíjbefizetésekhez hasonlóan – felosztaná a tb. és a kötelezően megkötendő magánbiztosítások között, vagy a konferencia háttéranyagául szolgáló, Mihályi Péter által jegyzett javaslat, amely a szolgáltatásokat három részre osztaná: mindenkire kötelező minimum-csomag (lényegében azonos a kormány által javasolt alapcsomaggal) az OEP kezelésébe, az általános ellátás (a ma ismert egészségügyi szolgáltatások) a magánbiztosítókon keresztül, majd a harmadik sávban az ugyancsak az OEP-en keresztül finanszírozott különleges és nagyértékű beavatkozások csoportjaira. Az alapdöntéseket azonban minél előbb meg kell hozni, majd megalkotni a szükséges jogszabályi környezetet. El kell dönteni – szakértői viták után a kormányon belül, majd a koalíciós partnerrel való egyeztetéseken túljutva –, hogy a jelenlegi állami biztosító helyett teljes körű magánbiztosítói verseny jöjjön létre (Kökény hozzátette, hogy ezzel ő nem értene egyet), vagy esetleg az egységes társadalombiztosítás mellett kötelező – és versengő – magánbiztosítás legyen. Elképzelhető az is, hogy a magánbiztosítók az egészségpénztárakon keresztül jussanak szerephez, vagy az OEP alakuljon át valóságos, a politikától független biztosítóvá, ez eset- ben is lehet egységesen vagy régiókra bontva stb. Számtalan kérdés merülhet fel és azokra sokféle válasz születhet. Figyelemmel a politikai ciklusok természetére, a döntéseket még ebben az évben meg kell hozni, hogy az új rendszer 2008. második felében életbe léphessen – fejtette ki az ütemezés alapelveit az egészségpolitikus. (Figyelemre méltó, hogy másnap pártja frakció ülésén az SZDSZ elnöke azt mondta, hogy a biztosítási rendszer átalakításáról szóló elvi döntést március végéig meg kell hozni, hogy 2008-tól életbe léphessen a több-biztosítós modell). A közönség soraiból Forgács Iván professzor kért először szót és az éppen a napokban megkezdett német reformra hívta fel a figyelmet, amely nem más, mint a szolidaritás- és a kockázatalapú biztosítás kombinációja. Arról is szólt, hogy az OECD országokban négyféle biztosítást ismernek: az önkéntes alapbiztosítást (elenyésző számban), a dupla biztosítást (ami megegyezik a németországi példával), komplementer biztosítást (pénzügyileg járul hozzá a kezelések költségeihez, illetve fedezi a többletszolgáltatásokat), ráépített biztosítást (a kötelező biztosítás által nem finanszírozott beavatkozásokra). Forgács doktor szerint kezdetben ez utóbbi két lehetőséget kellene csak bevezetni Magyarországon. Több hozzászóló is visszatért az árképzésre, ami az üzleti alapon megvalósuló finanszírozás kulcskérdése. Egybehangzóan leszögezték, amortizációs hányad nélkül nem létezhet korrekt ár. Ám kérdés, hogy a korrekt ár (például egy vakbélműtét ára) mi módon tartalmazhatja az összes költségelemet a műtőasztal amortizációjától a portás bérén át a lift üzemelési költségéig. Kökény Mihály szerint ez nem képzelhető el, külön kell választani az intézmények fenntartási költségeit a beavatkozások árától. Kérdés volt az is, hogyan kompenzálhatók a magánbiztosítók többletköltségei (több irányító szervezet, marketing költségek) és hogyan teremtődik lehetőség profitjuk megtermelésére, ha fennmarad a szolidaritás elve, vagyis nem válogathatják ki a fiatalabb és egészségesebb, azaz a kisebb kockázatú populációt és nem csökken az ellátás minősége sem. A biztosítók munkatársainak véleménye egybecsengett Kökény Mihályéval: az ellátások jobb, hatékonyabb (HMO, nálunk IBR) szervezésével jelentős megtakarítások érhetők el. Mire van ehhez szükség? Megfelelő ellenőrzési jogosítványokra, és a szelekciót lehetővé tevő szerződéskötési szabadságra. Látnak-e egyáltalán üzleti lehetőséget a biztosítók az egészségügyben való szerepvállalásban? Borókay Ferenc válasza egyértelmű igen volt. Alapesetben azért, mert ha jó egészségbiztosítást ajánl egy biztosító egy ügyfelének, akkor könnyen megnyerheti magának lakás–, gépkocsi- vagy bármilyen más biztosításra is. Weltner János szavai zárszónak is beillettek: a biztosítási rendszer önmagában nem panacea. Legyen akár egy, akár több biztosító vagy állami egészségügy, a szabályozók hatása az, ami meghatározza az egészségügy hatékonyságát. Kökény Mihály pedig azzal zárta mondandóját, hogy még számtalan módon lehet dönteni. Egy azonban biztos: a vitákat – ideológiai és pártelkötelezettségek nélkül – le kell folytatni! Nagy András László IME VI. ÉVFOLYAM 2. SZÁM 2007. MÁRCIUS 19
