A regisztrálást követően fogja tudni megtekinteni a cikk tartalmát!
A megadott cikk nem elérhető!
Tisztelt Felhasználónk!
Az Ön által megtekinteni kívánt cikk nem elérhető a rendszerben!
A megadott cikk nem elérhető!
Tisztelt Felhasználónk!
Az Ön által megtekinteni kívánt cikk nem elérhető a rendszerben!
Sikeresen szavazott a cikkre!
Tisztelt Felhasználónk!
Köszönjük a szavazatát!
A szavazás nem sikerült!
Tisztelt Felhasználónk!
Ön már szavazott az adott cikkre!
Cikk megtekintése
Tisztelt Felhasználónk!
A cikk több nyelven is elérhető! Kérjük, adja meg, hogy melyik nyelven kívánja megtekinteni az adott cikket!
Cikk megtekintésének megerősítése!
Tisztelt Felhasználónk!
Az Ön által megtekintetni kívánt cikk tartalma fizetős szolgáltatás.
A megtekinteni kívánt cikket automatikusan hozzáadjuk a könyvespolcához!
A cikket bármikor elérheti a könyvespolcok menüpontról is!
EGÉSZSÉGPOLITIKA Az egészségügy reformja – tévutak és kiutak, avagy: „Állítsátok meg Arturo Ui-t”. II. rész Dr. Gilly Gyula, Dr. Szabó Alexandra Tisztelt Olvasóink az absztrakt és a cikk első részét lapunk előző számában találják meg. The first part of this publication as well as its abstract has been published in our previous number. TÁRSADALOMBIZTOSÍTÁS VERSUS ÜZLETI BIZTOSÍTÓK A társadalmi egészségbiztosítási intézményrendszernek ugyanis éppen az a lényege, hogy egy másik kockázatkezelő stratégia választásával és az üzletileg kezelhetetlen kockázatok társadalmiasításával képessé válik az összes kockázat, jövőre vonatkozó információhiány, betegség és állapot finanszírozással való lefedésére. Az államilag megszervezett, szolidaritás-elvű társadalmi egészségbiztosítási intézményrendszert éppen emiatt, éppen e problémák kezelésére találták ki. A szolidaritás-elv lényegénél fogva ugyanis ez a rendszer az, amelyik mindenkitől az aktuális anyagi teherviselő képességének mértékében szedi be a hozzájárulást a rendszer fenntartásához (címkézett járulék vagy általános adók formájában) és mindenki számára az illető aktuális egészségi állapotából eredő tényleges ellátási szükségletei szerint biztosítja az illető számára szükséges egészségügyi ellátást. A jelenlegi, félig-meddig felépített OEP – amely nem a jelen anyag szerinti társadalmi egészségbiztosítást, hanem annak félig felépített, ámde sok rombolást megélt torzóját mintázza – jelenlegi működésében hibás. Ám ebből logikailag nem az következik megoldásként, hogy egy elvileg is rosszabb és hiányosabb rendszert vezessünk be helyette. Logikailag az a szükségszerű lépés, hogy lássunk neki a rendszer hibáinak kijavításához, még pontosabban a társadalmi egészségbiztosítás intézményrendszere kiépítésének befejezéséhez. A társadalmi egészségbiztosítási rendszer ugyanis nem csak a fenti, üzletileg nem biztosítható egészségi problémákat képes kezelni. Lényegi különbség az is, hogy a társadalmi egészségbiztosítás nem csak a károkat/káreseményeket biztosító kárkezelő rendszer, hanem az egyéni és közösségi (populációs szintű és statisztikai) egészségi kockázatokat kezelni képes és e kockázatok kezelésében alapvetően érdekelt társadalmi egészségbiztosítási kockázatkezelési rendszer. Azt, hogy az üzleti biztosító, amelynek lényege a fenti aktuáriusi mechanizmus, miért lesz kénytelen mindenféleképpen rákényszerülni arra, hogy minden tiltás, minden kötelező tagbefogadás ellenére így vagy úgy megtalálja a módot arra, hogy a számára nemkívánatos betegektől megszabaduljon, akkor lehet a fentieken túl még jobban megérteni, ha értjük az információs aszimmetriából származó két súlyos és nemkívánatos problémát. Ez az ún. káros kiválasztódás (adverse selection, és kezelésére a „lefölözés”, cream skimming), valamint az ún. erkölcsi kockázat (moral hazard) problémaköre. KÁROS KIVÁLASZTÓDÁS ÉS A „LEFÖLÖZÉS” TISZTÁN ÜZLETI ÉS ÖNKÉNTES EGÉSZSÉGBIZTOSÍTÁS ESETÉN A probléma lényege az, hogy az üzleti biztosító aktuáriusi mechanizmusa akkor tudna jól működni, ha a biztosító a lehető legpontosabban (de nagyon pontosan) ismerné az egyén valóságos egészségi állapotát, kockázatait. Ha pontosan tisztában tudna lenni az egyes emberek valódi egészségi állapotával, akkor tudná besorolni őket azokba a kis kockázati csoportokba, amelyekbe az azonos kockázatúakat sorolja be, és amely homogén kockázatú csoport esetében tudna reális biztosítási díjat számolni az előzőekben ismertetett aktuáriusi képlet alapján. Amint arról már korábban is szó volt, az emberek általában sokkal jobban tisztában vannak saját rejtett kockázataikkal, mint ahogyan azt a biztosító minden egyes hozzáforduló esetében elfogadható költségszinten, a kliens számára pedig elfogadható módszerekkel felmérni képes. Így a biztosító bármit tesz, alapvetően nem képes annyi információval rendelkezni a biztosítottjai/ügyfelei valóságos egészségi állapotáról és kockázatairól, mint ügyfelei. Ezért a biztosító valójában nem homogén (egynemű) kockázati csoportokat képez a kockázati díjszabáshoz, hanem viszonylag durva és pontatlan statisztikai besorolást készít, és nem a valóságos egyéni kockázat szerint szabja a díjat (vagy kötelező rendszer esetén a várható költséget), hanem statisztikai alapon átlagol. Így az elvileg homogén kockázati csoport nem is homogén. Ezért – épp a kényszerű átlagolás miatt – minden egyes kis csoportban lesznek olyanok, akiknek a valóságban az átlagnál jobb a kockázatuk és lesznek olyanok, akiknek az átlagnál rosszabb. A jobb kockázatúak sokallni fogják a díjat, ezért előbb vagy utóbb kilépnek a biztosításból, míg a rosszabb kockázatúak örülnek, mert ők tudják (a biztosító nem tudja), hogy az ő díjuk valójában alacsonyabb, mint kellene lennie. Előbb vagy utóbb azonban a kilépők miatt újra kell, hogy értékelje a biztosító a helyzetet. Új „homogén kockázati csoportot” hoz létre, és új díjat határoz meg, a fenti információs hiánya miatt újfent statisztikai átlagolás alapján. Így a felül árazottak előbb vagy utóbb ismét kilépnek, az alulárazottak pedig ismét örülnek. Ez a folyamat elvileg addig tartana, IME VI. ÉVFOLYAM 6. SZÁM 2007. JÚLIUS 5 EGÉSZSÉGPOLITIKA amíg a legrosszabb kockázatúakon kívül végre szinte mindenki elhagyná a biztosítót. Ugyanis ezen instabil egyensúlyi állapotban a mindenkori „jó kockázatot” a mindenkori „rossz kockázat”, szegény üzleti biztosító információs hiánya miatt tulajdonképpen kivezeti a biztosítási rendszerből. (E modell közgazdasági kidolgozásáért az 1960-as évek végén közgazdasági Nobel-díjat osztottak ki. A modell neve: „lemon principle”.) Emiatt a biztosítónak valamit tennie kell és tesz is: egyre innovatívabb és kreatívabb „lefölözési” technikákat talál ki és alkalmaz, annak érdekében, hogy a jó kockázatúak valamely ok miatt mégis csak ő nála választódjanak ki, míg a rossz kockázatúak távozzanak az ő rendszeréből. Az előzőekben említett káros kiválasztódási és lefölözési mechanizmusok kivédésére felületes szemlélődés esetén hihetőnek hangozhat, hogy megoldást jelenthet az – amit korábban, a jelenlegi reform ötlet egyes elemeinek ismertetésekor már említettünk –, azaz ha törvényi kötelezettség alapján • mindenkinek kötelező valamely biztosítást kötnie, • a biztosítónak minden hozzáfordulóval kötelező biztosítási szerződést kötni (feltéve, ha emberünk őt választotta), • a biztosító nem alkalmazhat kockázattól függő differenciált díjszabást, • létezik egy kockázatkiegyenlítő alap és mechanizmus, • országosan egységes a járulékfizetési kötelezettség és az igénybevételi jogosultság (ez utóbbi kérdéses, hogy így lesz-e), • járulékok beszedése, szétosztása központilag történik. Ha ilyen garanciák vannak, akkor mi a probléma ebben a „szép új világban”? Röviden az, hogy a kör négyszögesítésére tett próbálkozások ellenére a kör mégsem lesz négyszögletes. Ezek a rendelkezések csak tökéletlen és részleges megoldást jelentenek, és mint be is bizonyosodott, nem képesek kellő garanciát nyújtani. Olyan országokban fejlődtek ki ezek a megoldások, amelyekben kezdeni kellett valamit a történelmileg már kialakult több-biztosítós rendszer anomáliáival, de számos politikai és működtetési szempont miatt nem lehetett leváltani a rendszert (pl.: Hollandia), így az állam „kínjában” már csak az ilyen szabályozási megoldásokhoz tudott folyamodni. Miért nem működnek a gyakorlatban ezek a „jól hangzó”, garanciálisnak szánt szabályozási elemek? Azért, mert a kutyából nem lesz szalonna. Attól ugyanis, hogy az állam minden (szabályozási és ellenőrzési) eszközzel megpróbálja a káros kockázati szelekciót („lefölözés“) tiltani, attól még a biztosítótársaságokra változatlanul hatnak a biztosítás közgazdaságtanának alapvető törvényszerűségei, valamint a tulajdonosi (profitmaximalizálási) érdekek érvényesítésével kapcsolatos alapvető üzleti érdekei (és az, hogy az ő mindenkori piaci értékét hogyan értékelik, például a profittermelő képessége alapján pl. a tőzsdén). Amint arról korábban részletesen volt szó, mélyen fekvő okai vannak annak, hogy a világban egyetlen olyan kockázatkiegyenlítő alap, kockázatkiegyenlítő mechanizmus 6 IME VI. ÉVFOLYAM 6. SZÁM 2007. JÚLIUS sincs, ami megfelelően tudna működni, és ne kellene időről időre államilag szanálni. Miután ezt a biztosítók is tudják (ők tudják csak igazán), ezért hiába van az a mondás, hogy „te csak vegyél fel mindenkit a járulékáért, mi meg majd kompenzálunk téged az eltérő kockázatok (és így kiadási kötelezettségeid) miatt“. Ezért a biztosító ebben a kockázatkiegyenlítő mechanizmusban valójában nem hisz, és ezért nem is mer 100%-ban erre hagyatkozni. Az üzleti biztosítónak mindenféleképpen kell tennie valamit azért, hogy csődbe ne menjen, piaci értékét folyamatosan növelje, és a tulajdonosok profit elvárásainak megfeleljen. E problémával keletkeznek azok a valóban kényszerhelyzetek, amelyek miatt – mint azt pontosan a holland egészségbiztosítókkal kapcsolatos számos gyakorlati példa is jól illusztrálja – az üzleti biztosító mindenképpen belekényszerül abba, hogy valamit tegyen a jogi garanciáknak szánt állami megkötések számára káros hatásainak a kivédése érdekében. Amit a biztosító tenni tud: törvényt természetesen nyíltan és tételesen nem sért, de számos kreatív megoldást és trükköt ki tud találni arra, hogy a társadalom rosszabb kockázatú csoportjainak tagjai, akiknek az esetében előre láthatóan nagy kiadásokra, de alacsony bevételekre számíthat, lehetőleg valaki másnál kössenek ki. Nem meglepő módon ezek az emberek lesznek azok, akik a legvégén a „versengő OEP”-nél (mint az állami biztosítónál) fognak kikötni. Ezzel (és az eleve a biztosításból kizárt fennálló betegségekkel) gyakorlatilag az összes probléma sikeresen visszaszáll az államra, míg az üzleti biztosítók jól elvannak mindazon biztosítottakkal, akikkel érdemi problémájuk, fizetési kötelezettségük várhatóan sokáig nem lesz, az állami kockázatkiegyenlítő alap pedig a valóságban „állami profit garantáló alap“-ként működve, az adófizetők terhére biztosítja, hogy az üzleti biztosítók éves profit elvárása kockázatmentesen és garantáltan teljesüljön. Az üzleti biztosítók a garanciális törvényi rendelkezések kijátszására anélkül, hogy nyíltan törvényt sértenének, ezer és ezer trükköt alkalmazhatnak, mint ahogyan alkalmaznak is az olyan országokban, ahol ilyen rendszerek működnek. (Például a holland egészségbiztosítási jogszabályi rendelkezések számos ilyen, nem nyíltan törvénytelen trükk tiltásáról szólnak.) Az alábbiakban a teljesség igénye nélkül ismeretünk néhány példát a lehetséges trükkökből (amelyek lényege: a kívánatos ügyfelek becsalogatása, a nem kívánatos ügyfelek elriasztása). Hozzáférhető statisztikák (pl.: kistérségi demográfiai statisztikák stb.) alapján kistérségekre lebontva meghatározható, mely kistérségben milyenek az embereknek azok a jellemzői, amelyek alapvetően meghatározzák egészségi kockázataikat, így pl.: jövedelmi viszonyok, foglalkoztatási viszonyok, képzettség, epidemiológiai adatok, lakásviszonyok stb., de pl.: OEP és GYÓGYINFOK alapján a lakcímek szerinti egészségügyi rendszer igénybevétel is elemezhető akár. Ezek alapján jó előre el tudja egy üzleti egészségbiztosító dönteni, hogy ezért, azért vagy amazért kik azok, akik az ő számára kívánatosak, és kik azok, akik nem kívánato- EGÉSZSÉGPOLITIKA sak. Ez alapján lehet a nem nyíltan törvénysértő trükköket kialakítani, például: • Hol nyit egyáltalán irodát? Olyan helyen (kerület, városrész, kistérség stb.), ahol nagy tömegben élnek olyanok, akik a biztosító számára kívánatosak, sok irodát kell nyitni, és sok jó üzletkötőt kell alkalmazni, ahol pedig az üzletileg nem kívánatos emberek élnek lehetőleg egy irodát sem kell nyitni. (Nem kell nagy pénzügyi és biztosítói gurunak lenni ahhoz, hogy az ember jó közelítéssel meg tudja határozni, hogy a Rózsadombon, a budapesti I., II., XII. kerület elit negyedeiben például praktikus nagy erőkkel megkezdeni a toborzást. Ezzel szemben például Borsod megyében, különösen annak északi–keleti részein, a baranyai aprófalvas térségben, Budapesten a Havanna lakótelepen és általában a panelek között pedig nem fontos annyira csipkednie magát a biztosítóknak, csakúgy, mint egy nyugdíjas otthonban. Így, ha valaki ez utóbbi csoportból eljut egyáltalán a biztosító valamely, de számára nehezen elérhető irodájába, a biztosító természetesen köt vele biztosítást (mert törvény kötelezi rá). De már megoldotta azt, hogy aránytalanul kisebb legyen az ilyen nem kívánatos emberek aránya az ő kockázati közösségében. • Ha például az idősebbek részarányát eleve csökkenteni akarja a biztosító (elemi érdeke, hogy így tegyen a korábban kifejtett aktuáriusi mechanizmusból eredően), akkor például nem kell széket tenni az ügyfélszolgálati helyiségbe. Udvariatlanul kell bánni a nem kívánatos ügyféllel (aki majd a „megyek a konkurenciához” felkiáltással már el is megy máshová és a biztosító elérte eredeti célját, nyílt törvénysértés nélkül). Ennek fokozására lift nélküli épület emeletére kell tenni a szék nélküli ügyfélszolgálati irodát. Vagy az üzletkötőt és/vagy biztosítási alkuszt ki kell képezni, hogyan kell „ügyes” mondatokkal elriasztani a nem kívánatos ügyfelet. • Az üzleti egészségbiztosító által az aktuáriusi számításai alapján kívánatosnak tartott ügyfelek (fiatal, jó jövedelmi viszonyú, magas képzettségű, magas beosztású stb. és mindazok, akik a jelenlegi finanszírozási rendszer hibáiból fakadóan valamiért „túlárazottak”) részarányának növelésére további lehetőségek nyílnak. Például más ezen ügyfélkörben elterjedt pénzügyi szolgáltatással való árukapcsolás és a kapcsolt termék kedvezményes kínálása azzal a feltétellel, ha az illető az egészségbiztosítását is ott köti meg (pl.: kedvezményes CASCO biztosítás kínálása a „megfelelő” típusú (drága) autók tulajdonosainak). E tekintetben különösen figyelemreméltó a jelenlegi magyar reformötlet egy mellékeleme: önkéntes és kiegészítő egészségbiztosítás csatolható a kötelező magán egészségbiztosításhoz, azaz intézményesülne egy olyan lefölözési mechanizmus, amelyet általában törvényileg szoktak tiltani. (Ami nem véletlen, ha igaz az, hogy állítólag a jelenlegi reformkoncepció kidolgozásához jelentős „technikai segítséget” nyújtottak egyes üzleti biztosítók, azaz ebben a kivételes esetben, ha mindez igaz, „megkérdezték a békákat, hogy le kell-e csapolni a mocsarat”.) • Általában közismert, hogy célcsoportonként egészen más szöveggel, zenével, képanyaggal, hangulati elemekkel kell megkreálni egy reklámfilmet, vagy bármilyen reklám–marketing anyagot attól függően, hogy kit is szeretnénk elérni. Így nem kell nagy marketing-gurunak sem lenni annak belátásához, hogy ha egy biztosító leginkább a jól menő yuppikat szeretné begyűjteni, de a 60 év felettieket nem, akkor olyan reklámokat kell készítenie, ami a yuppikat vonzza, másokat meg taszít. E téren is törvényszerűen ez fog történni, de amint ez megtörténik a biztosítók részéről, az már a garanciálisnak szánt törvényi rendelkezések nem nyílt törvénysértéssel történő, de egyértelmű és igen hatékony kijátszása lesz. A fenti példákhoz hasonlatos számtalan, nem nyíltan törvénytelen trükköt lehetséges kitalálni és alkalmazni a garanciálisnak szánt törvényi rendelkezések kijátszására. Azokban az országokban, ahol ilyen rendszer működik, régóta alkalmazzák is a trükköket, az állami szabályozás pedig mindig egy lépéssel a biztosítók után kullogva az újabb és újabb kreatív trükkök tételes tiltásával próbálja a garanciálisnak szánt rendelkezések kijátszását megakadályozni. Ez nem elméleti spekuláció. Én magam személyesen ismerek olyan tanácsadókat, akiknek pl. Németországban az egyik fő profiljuk a nem kellően jövedelmező „Sickness Fund“-ok és biztosítók támogatása a „kockázati közösségük erősítésében, profiltisztításában”. No ez vajon mit jelenthet? Hát nem mást, mint a törvényes szabályok nyílt megsértése nélkül a törvények kijátszását „finom módszerekkel”. Ez egy jól prosperáló cég jól menő tanácsadói üzletága például a német több-biztosítós társadalombiztosítási rendszerben. Látni kell azt is, hogy épp az egyén szabad biztosítóválasztása nyitja meg a biztosítók előtt az utat a fenti nem nyíltan törvénytelen, de a törvények kijátszására kitalált trükkök alkalmazására. Elég ugyanis kellően udvariatlannak, rugalmatlannak, kényelmetlennek stb. lenni a nemkívánatos típusú ügyféllel és az illető máris átmasírozik a konkurenciához. De miután az ilyen ügyfelek, akik az aktuáriusi mechanizmus számításai szerint nem kívánatosak, egy üzleti biztosítónak sem fognak kelleni, így végső soron a megmaradó államilag szervezett biztosítónál fognak kikötni összes előre kódolt ellátási költségükkel együtt. Ezek az ellátottak ily módon egy kockázati közösségbe fognak kerülni mindazon betegségcsoportba tartozó és az üzleti biztosító által nem biztosítható betegekkel (krónikus nem fertőző betegségek, idősek stb.), akiknek nem a jelenlegi forrásokból, hanem annak törtrészéből kell majd megoldani e problémáit (mert az üzleti biztosítók a jó kockázatúakat és járulékaikat már régen kiszelektálták maguknak). Ez a mechanizmus az, ami miatt szükségképpen költség eszkaláció várható, illetőleg ami miatt szétszakad a magyar társadalom szegény ellátásban és gazdag ellátásban részesülőkre. IME VI. ÉVFOLYAM 6. SZÁM 2007. JÚLIUS 7 EGÉSZSÉGPOLITIKA De a ma gazdagjainak (a kívánatos ügyfeleknek) sincs okuk a nyugalomra. Amint a biztosító számára nem kívánatosak lesznek (mert pl.: ők is megbetegszenek valamilyen, a biztosító által nem finanszírozható betegségben), a biztosító, akit nem köteleznek arra, hogy „örökre” kösse a biztosítási szerződést az ügyféllel, a soron következő szerződésmegújításkor majd meg fogja találni a módját, hogy e betegeket is kitessékelje saját kockázatközösségéből, vagy elriassza valamely jól bevált módszerrel. ERKÖLCSI KOCKÁZAT (MORAL HAZARD) – HARMADIK FÉL FIZET PROBLÉMA Az ún. erkölcsi kockázat az egészségbiztosítási piaci versenymechanizmusokat torzító, ellehetetlenítő másik jelenségre vonatkozik. A beteg abban érdekelt, hogy a legjobb szolgáltatást kapja. A szolgáltatója, orvosa abban, hogy a beteg meg legyen elégedve, továbbá jó nagy számlát állíthasson ki a biztosítónak. A biztosító az a harmadik fél, aki fizeti mindezt. A jelenség hasonló ahhoz, ami egy ún. „allyou-can-eat for 12 USD” étteremben zajlik. A vendég az átalánydíj fejében annyit fogyaszt az ilyen helyen, amennyit csak bír és akar. Ezért nem véletlen, hogy a vendégek túlnyomó része sokkal többet vesz ki a tányérjára és/vagy fogyaszt, mint amennyit másképp rendelne, és/vagy fogyasztana. Probléma: a biztosító soha nem lesz abban a helyzetben, hogy elfogadható költségszinten, továbbá elfogadható módszerekkel, elegendő pontossággal meg tudja ítélni, vajon minden szolgáltatás indokolt volt-e, amit a betegnek nyújtottak, és amit az igénybevett, egyáltalán adekvát volt-e a szolgáltatás, tényleg olyan gyakoriságú orvos-beteg találkozásokra volt-e szükség, mint amilyenek megtörténtek stb. Ezért, noha különböző ellenmechanizmusokat próbál alkalmazni a túlszolgáltatás korlátozására (ennek a példája a co-payment – vizitdíj, kórházi napidíj, dobozdíj –, co-insurance, azaz %-ban megállapított „vizitdíj”, vagy a gyógyszerár-támogatási rendszerünk „önrésze”), de végső soron nem tudja kivédeni azt, hogy esetlegesen túl sok szolgáltatásnyújtás ne történjen a rendszerben. Még pontosabban, ha olyan mértékű co-paymentet, coinsurance-t (vizitdíj, önrész stb.) állapít meg, amely ezt az erkölcsi kockázatot érdemben képes visszaszorítani, akkor az már káros hatású lehet a betegekre nézve, mert az anyagi teherviselő képességgel fordítottan arányosan rontja a hozzáférést és az indokolt beavatkozásoktól is elriasztja a szegényebb betegeket. (Megjegyzendő: az sem véletlen, hogy ennyire fontos volt a vizitdíj bevezetése és a gyógyszerár-támogatás átalakítása – ez már „szegény üzleti biztosítók” problémáinak államilag kézivezérelt megoldása volt (a szabad piaci ideológia jegyében)). Egy biztos: bármilyen co-payment/co-insurance rendszert is alkalmaz a biztosító, ez mindenképpen csak egy inkomplett megoldást jelent. Korlátozni képes az erkölcsi kockázatot, de megszüntetni nem. 8 IME VI. ÉVFOLYAM 6. SZÁM 2007. JÚLIUS MIÉRT NEM IGAZ, HOGY A BIZTOSÍTÓK VERSENYE KIKÉNYSZERÍTI A SZOLGÁLTATÁSOK MINÔSÉGÉNEK EMELKEDÉSÉT? Az egyik leggyakrabban hangoztatott ideologikus mítosz a jelenlegi üzleti biztosítós reform teljesen szakmaiatlan, ámde igen harsány propagandája során, hogy „azért jelenti a több üzleti biztosítós rendszer bevezetése a liberális egészségügyi reform gerincét, mert a biztosítók versenye tudja egyedül kikényszeríteni a szolgáltatások minőségét és hatékonyságát”. Legelőször is: az előző részben ismertetett erkölcsi kockázat („moral hazard”) mint probléma azért érdekes a jelenlegi magyar reform ötlet és a kapcsolódó ideologikus propaganda tekintetében, mert egy alapvető, az egészségbiztosítási piac működését súlyosan torzító információs aszimmetriáról van szó. Ennek az a lényege, hogy a piaci hiba azért lép fel, mert „szegény üzleti biztosító” azt sem képes elégséges pontossággal tudni és megítélni számára elfogadható költségszinten, hogy pontosan mi, miért, milyen tartalommal történik az orvos és betege között az ellátás során. Továbbá, hogy az ellátás szakmai tartalma, mennyisége, az egyes ellátási epizódok gyakorisága indokolt volt-e, adekvát és optimális volt-e vagy sem. Azaz az erkölcsi kockázat (amelynek létét a reform erőltetői is értik, hisz épp ezért erőltették a vizitdíjat, ápolási napidíjat, gyógyszerár-támogatás átalakítását) mint probléma pontosan arról szól, hogy a biztosító nem tudja megítélni, mi, miért történik az ellátás során a szolgáltató és a beteg között. Tehát az üzleti egészségbiztosító nem az a szereplő, akinek esélye lenne elegendő információval rendelkeznie arról, hogy mi is a helyzet a szolgáltatásoknak azzal a minőségével, amit majd állítólag ő fog kikényszeríteni. Ha erre egy üzleti biztosítónak lenne esélye, akkor nem kellene pl. vizitdíjat, gyógyszer önrészt bevezetni, mert nem kellene ily módon a „túlszolgáltatás/túlfogyasztás” visszafogására ösztönözni a biztosítottat. Hiszen a biztosító olyan profi, hogy miközben kikényszeríti a szolgáltatás minőségét, a minőség részeként nyilván a felesleges beavatkozások, felesleges gyógyszerelések megszüntetésével kezdi, minden egyes biztosítottja esetében. Miután ezt nyilván nagyon ügyesen meg tudja tenni, okafogyottá válik a vizitdíj. Összegezve: épp az erkölcsi kockázat és a káros kiválasztódás probléma az, amelynek a létezése is mutatja, hogy a biztosító nincs abban a helyzetben, hogy tudja, mi történik beteg és orvosa között, ezért semmiféle alapja nincs annak, hogy a biztosítók versenye kikényszeríti a szolgáltatások minőségét. Ezzel szemben a helyzet az, hogyha a szolgáltatások minőségének javítása a cél, akkor nem a finanszírozók versenye, hanem a szolgáltatók versenye az, amely kikényszeríti a szolgáltatások minőségének javulását, különösen akkor, ha például a beteg szabadon választhat orvost és intézményt (ezt a beutalási renddel épp most kísérelték meg korlátozni) és a finanszírozás követi a beteget (amelyet a TVK-val eltöröltek). Miután épp az erkölcsi kockázat miatt az üzleti biztosító tudja, hogy semmit sem tud kezdeni a szolgáltatások minő- EGÉSZSÉGPOLITIKA ségével, ezért meg sem kísérli az azzal való bíbelődést. Ez ugyanis nagyon sok erőforrását emésztené fel: többek között egy olyan informatikai rendszerre lenne szüksége, amellyel minden biztosított egészségi állapotát ismeri, annak változását le tudja követni, minden eljárásra részletes szakmai protokolljai lennének, ezeket minden orvosára rá tudná erőltetni, ezek betartását folyamatosan tudná minden egyes biztosított esetében ellenőrizni, mert minden egyes biztosítottjának betegútjait pontosan le tudná követni stb. Magyarán: nagyjából egy OEP/APEH robosztusságú informatikai rendszert, ellenőrzési rendszert kellene kiépítenie, mindenre – a szakmák által meg nem kérdőjelezett, így pl.: műhibaperben védhető – részletes diagnosztikai és kezelési protokollokkal kellene rendelkeznie stb. Ez igen nagy költségű mulatság lenne, ráadásul ő, a privát üzleti biztosító – a fent részletezett okok miatt – eleve nem a beteg ember ellátásában, hanem az egészséges, kis kockázatú emberek ügyfélként való megnyerésében érdekelt. Ráadásul, miután az egyes emberek szintén nem képesek a szolgáltatás minőségét – annak minden aspektusában – jól megítélni (pl.: szakmai tartalma, biztonságossága), ezért a biztosító sem érdekelt üzletileg abban, hogy túl sokat törődjön a szolgáltatás minőségével, merthogy ennek jelentős részét az egyes ember úgysem tudja megítélni. Tehát egy ponton túl nem származik haszna a biztosítónak abból, ha milliárdokat költene egy betegút-követő rendszerre, amely pozitív hatásainak a lényegét az ügyfele érdemben meg sem tudja ítélni. A biztosítónak ennél egy lényegesen jobb megoldás kínálkozik: a tényleges betegirányítási stb. rendszer kialakítása helyett (amely nagyon drága, nem is ért hozzá, korlátozottak a lehetőségei) a költségek törtrészéért megfelelő marketinget és propagandát alakít ki annak elhitetésére, hogy „a versengő üzleti biztosítók kikényszerítik a szolgáltatások minőségét”, továbbá, hogy ezek közül ő az a biztosító, aki a legmagasabb színvonalú szolgáltatásokat kényszeríti ki. De látni kell: nincs olyan mechanizmus, amely által a finanszírozói verseny a szolgáltatások minőségét kikényszerítené, kikényszeríthetné. Ezt egyedül a szolgáltatók versenye tudná kikényszeríteni. Sajnos, ez utóbbi lehetőségét az eddigi reform-lépések a kapacitás csökkentése, beutalási rend megszigorítása révén korlátozták. A KÖTELEZÔ GÉPJÁRMÛ FELELÔSSÉGBIZTOSÍTÁS JÓ PÉLDA ÉS ANALÓGIA A KÖTELEZÔ ÜZLETI EGÉSZSÉGBIZTOSÍTÁSRA? Túl gyakran hangzik el, hogy „hülyeségeket” beszélnek azok, akik a javasolt több üzleti (kötelező) egészségbiztosítós rendszer ellen érvelnek, mert a kötelező gépjármű felelősségbiztosítás is milyen jól működik. Ezért célszerű elemezni, miért nem igaz, hogy a gépjármű felelősségbiztosítás jó példa az üzleti egészségbiztosításra. Mint már tudjuk, az összes üzleti biztosítás az alábbi aktuáriusi képlet szerinti mechanizmussal működik: Biztosítási Díj = (1+α)*p*L Ahol „α” a biztosító adminisztratív költségeinek és profitjának fedezete, „p” az adott egyénnél fellépő biztosítandó káresemény múltbéli ismeretek alapján statisztikailag kalkulálható bekövetkezési valószínűsége (a „kockázat”), „L” pedig a bekövetkező kár pénzben kifejezhető (átlagos) mértéke. Ha • „p” nem ismert, mert a jövőre vonatkozóan abszolút információhiánnyal vagyunk, azaz nem kockázattal, hanem bizonytalansággal állunk szemben, • ha „p”=1, azaz nem bekövetkezési valószínűséggel, hanem 100%-os bizonyossággal állunk szemben (itt nincs „kockázat”, bizonyosság van), • ha „p” nem független (azaz vagy mindenkivel megtörténik a kár, vagy senkivel sem), • végül ha „p” nem független az egyén cselekvésétől (az egyén által manipulálható), akkor a biztosítási díj nem állapítható meg. Így a képlettel sem számolható ki az egyén független egyéni kockázatából eredő, egyéni kockázati díja. A kötelező gépjármű felelősségbiztosításnál ilyen nincs. A rendelkezésre álló statisztikák alapján pontosan lehet tudni, hogy mi a kockázata annak, hogy ha adott korú, nemű (netán végzettségű, beosztású, jövedelmű) személy, adott motor méretű, adott értékű, adott autóban ül, akkor önhibájából milyen statisztikai valószínűséggel fog milyen típusú és mértékű kárt okozni. Továbbá lehet tudni, hogy az illető nem fog csak azért frontálisan ütközni valakivel, hogy a biztosító jó nagy összeget fizessen valaki másnak, sőt emiatt az öröm miatt a zebrán áthaladó gyalogost sem fogja becsukott szemmel elgázolni. Ezen felül a szándékos karambolozás, gázolás stb. esetén megjelenő „egyén által manipulálható káresemény” és a terhesség és szülés között nem igazán szerencsés egyenlőségjelet tenni (bár az aktuáriusi képlet szempontjából a két történés ugyanaz). Tehát vagy tudatlanságból, vagy szándékos manipulációból ered az üzleti egészségbiztosítás „összemosása”, analogizálása a kötelező gépjármű felelősségbiztosítással. Továbbá a kötelező gépjármű felelősségbiztosítás „üzenete” az, hogy akinek van pénze egy autóra, annak legyen pénze arra is, hogy biztosítást kössön azokra a személyi és vagyoni károkra, amelyeket saját hibájából, ő maga okoz(hat). Ezért kötelező és ezért van az, hogy a magyar rendőrség is komoly erőfeszítésekkel járul hozzá e magán üzleti biztosítói üzletág működéséhez (ld. közúti ellenőrzések). Csakhogy a kötelező magán egészségbiztosítás esetében nincs, és nem lehet szó arról, hogy ha az utcai rendőri ellenőrzés során valakinek nincs a személyi igazolványához csatolva a kötelező biztosítási szelvénye, akkor azt ki kell vonni a forgalomból. Továbbá egy kultúrállamban nem azért van egy embernek egészségbiztosítása, hogy a betegségével másoknak okozott kárt megtérítse a biztosító, hanem, hogy az adott társadalom tagja megfelelő védelemben részesüljön egy-egy betegség adott esetben katasztrofális anyagi következményeivel szemben, és egyenlő hozzáféré- IME VI. ÉVFOLYAM 6. SZÁM 2007. JÚLIUS 9 EGÉSZSÉGPOLITIKA si eséllyel hozzájuthasson a számára – egészségi állapota és betegsége alapján – szakmailag szükséges orvosi, egészségügyi ellátáshoz. De ha már a kötelező gépjármű felelősségbiztosítás lenne a jó hasonlat a több, versengő magán üzleti biztosítós egészségbiztosításra, érdemes azt is megjegyezni, hogy a kötelező gépjármű felelősségbiztosítás a gépjárművezető által okozott anyagi (pl: töréskár) és személyi (pl.: gázolás, közúti baleset) károkat lenne hivatott fedezni. Emiatt kötelező. Egyes vélemények szerint különös, hogy egy jó ideje egyre emelkednek a gépkocsi szervízdíjak. A személyi károk tekintetében jó lenne tudni azt (egyszerű adatbázis lekérdezéssel megtudható), hogy az OEP mekkora összeget költ évente a közúti balesetekkel kapcsolatos traumatológiai és rehabilitációs ellátásokra, miközben mekkora összegeket fizetnek be számára az e tekintetben illetékes kötelező gépjármű felelősségbiztosítási díjakat beszedő versengő magánbiztosítók. Feltehetően nem véletlen, és ezekkel a kérdésekkel is szorosan összefügg, hogy a 2002 óta kormányon lévő MSZP/SZDSZ kormány idején történtek komoly erőfeszítések a TB baleseti biztosítási „ágának” megszervezésére, megoldására. Tehát: ha már mindenáron a kötelező gépjármű felelősségbiztosítást akarja bárki erőltetni, mint jó példát a kötelező, versengő magán üzleti biztosítós egészségbiztosításra, akkor legelőször is a kötelező gépjármű felelősségbiztosítók és az OEP közötti elszámolási kérdéseket kellene tisztázni a közúti balesetek OEP által finanszírozott traumatológiai és rehabilitációs ellátásainak elszámolása, a befizetett díjakból történő visszafinanszírozása tekintetében. AZ ADMINISZTRÁCIÓS KÖLTSÉGEK SZINTJE Az üzleti egészségbiztosításoknak a nemzetközi szakirodalomban dokumentált és tapasztalati tényeken alapuló 25-30%-nyi adminisztratív költség szintje (a Magyarországon létező összes üzleti biztosítási konstrukció átlagos adminisztratív költségszintje ma 31,6% a PSZÁF adatai szerint) az, amely a bevezetés évében, majd azt követően minden egyes évben el fog tűnni a gyógyító–megelőző ellátásokra, gyógyszerekre stb-re fordítható költségvetésből. Nincs az a hatékonyságnövelésből, minőségjavulásból származó hozzáadott érték, amely ellensúlyozni tudná az üzleti biztosítók ezen nem költséghatékony működéséből származó hatékonysági és jóléti veszteségeket. Tudni kell, hogy mindazon működési költségek, amelyek ma az Országos Egészségbiztosítási Pénztárat sem terhelik (pl.: járulékbeszedés, behajtás és az ezzel kapcsolatos nyilvántartási és informatikai feladatok, amelyeket az APEH lát el) az üzleti biztosítókat sem fogják terhelni. Sőt számos, elsősorban a pénzbeli juttatásokkal kapcsolatos adminisztratív feladatok nem is kerülnének hozzájuk – az éppen aktuálisnak ismert elképzelések szerint –, tehát az ezzel kapcsolatos nem jelentéktelen adminisztratív költségek sem terhelnék őket. 10 IME VI. ÉVFOLYAM 6. SZÁM 2007. JÚLIUS Ma durván 1500 milliárd Ft az E-alap éves költségvetése. Ennek a biztosítók 25-30%-os adminisztratív költségeire (székház, marketing, üzletkötői jutalék, menedzseri fizetések, iroda, informatika, profit stb.) tehát kb. 4-500 milliárd Ft menne el. De pontosabban honnan? Az 1500 milliárd Ft-ból mintegy 500 milliárd Ft a különböző jogosultságok alapján járó pénzbeli kifizetésekre fordítódik. Miután a jogosultságok fixek, törvényben rögzítettek, a pénzbeli kifizetésekből nehéz (politikailag majdnem lehetetlen) lenne pénzt kivonni. A maradék 1000 milliárd Ft-ból kb. 400 milliárd Ft fordítódik gyógyszerkiadásokra. Ebből a 400 milliárd Ft-ból más okok miatt – ideértve gyógyszeripari lobbi érdekeket is – szintén nem igazán lehet forrást kivonni. Marad kb. 600 milliárd Ft, ami az alap-, járó- és fekvőbeteg-ellátásra fordítódik. Alapvetően ez az a pénztömeg, ahonnan szegény üzleti biztosítók 25-30%-os adminisztratív költségszintjének a fedezésére szolgáló jelképes 4-500 milliárd Ft-ot ki lehet vonni. Igen ám, de a konvergencia-program szerint a rendszerből mintegy 250 milliárd Ft kivonására is sor kerül az elkövetkező 3 évben, ami átlag évi 83 milliárd Ft körüli összeg. És ezt a 3 év alatt összesen 250 milliárd Ft-ot pontosan az előző okok miatt leginkább csak a gyógyításra fordítandó évi 600 milliárdból lehet egyszerűen kivonni, még akkor is, ha a tervek szerint e 250 milliárd Ft-ból mintegy 100 milliárd Ft a gyógyszerkasszán történő megtakarítás lenne. Így a konvergencia-program miatt eltűnik átlagosan évi 83-84 milliárd Ft (3 év alatt 250 milliárd) a gyógyításra fordítható 600 milliárdból, szegény üzleti biztosítók adminisztratív költségei miatt további évi, rendszeres 4-500 milliárd Ft. (Három év alatt 1200-1500 milliárd Ft, azaz az E-alap 1 éves költségvetése.) Megjegyzendő, hogy eközben az infláció hatásával, tehát azzal, hogy a nominál értéken tartott E-alap csökkenés önmagában jelentős reálérték-csökkenést jelent, nem utolsó sorban azért, mert az „egészségügyi fogyasztói kosár” (azaz az E-alap által fizetendő eszközök, gyógyszerek, technológiai költségek, szolgáltatások stb.) alapján kalkulálható inflációs ráta magasabb, mint a hivatalos infláció számításához használt „fogyasztói kosár” alapján kalkulálható infláció. A fenti – a lényegi mondanivaló érdekében –, nyilván leegyszerűsítő példa azt kívánja illusztrálni, hogy az üzleti biztosítók igen magas adminisztratív költségszintje a nagy keretszámok fényében nem vicc. Egyrészt akkora forráskivonás valósulhat meg (mégpedig a privát szférába történő pénzleszívással), amely teljes mértékben ellehetetlenítheti az egészségügyi ellátást, másrészt pedig ennek fényében végképp érthető, miért hihetetlen és mitől hiteltelen minden olyan állítás, amely minőségről, hatékonyságnövekedésről beszél a szolgáltatói oldalon. Perpetum mobile, így gazdasági perpetum mobile sem létezik! AZ ELMÉLET ÉRVÉNYESÜLÉSE A GYAKORLATBAN: AZ USA EGÉSZSÉGBIZTOSÍTÁSI RENDSZERE Az előzőekben ismertetett elméleti, közgazdasági megfontolások az üzleti egészségbiztosítási piac súlyos műkö- EGÉSZSÉGPOLITIKA dési hibáiról (sőt működésképtelenségéről) a gyakorlatban is jól megfigyelhetőek, számos és jól dokumentált, továbbá közismert nemzetközi példa mutatja, hogy az elmélet a gyakorlatban még súlyosabb hibákkal érvényesül, mint azt az elmélet alapján gondolnánk. Ezek közül érdemes az USA példáját említeni. Az egy főre jutó éves egészségügyi kiadások az USAban 2005-ös OECD adatok szerint 5635 USD-t tettek ki, az egy főre jutó USA GDP 15%-át jelentették. Ugyanez Kanadában 3003 USD (9,9%), Franciaországban 2903 USD (10,1%), Svédországban 2594 USD (9,2%), Magyarországon 1115 USD (7,8%) volt az OECD adatok szerint. A kb. 250 milliós állampolgárságú USA-ban tehát nominálisan majdnem kétszer akkora az egy főre jutó egészségi kiadások szintje, mint más fejlett országban. Ugyanakkor az USA egészségügyi kiadások mintegy 50%-a a Medicare (65 év felettiek állami biztosítója), Medicaid (szegények biztosítója) rendszeren és a Veteran Administration (veteránok államilag szervezett biztosítója) rendszeren keresztül költségvetési kiadás. Azaz költségvetési forrásból az USA is majdnem annyi pénzt költ egészségügyi ellátásra, mint bármely más fejlett ország. Igen ám, csakhogy mindennek ellenére az USA-ban kb. 50 millió embernek egyáltalán nincs ellátása, míg további kb. 30-35 millió embernek ún. inkomplett egészségbiztosítása van (azaz csak egy igen redukált, valójában elégséges ellátást nem nyújtó biztosítása van). Így kb. 80 millióra tehető azoknak a száma a kb. 250 milliós lakosságú USA-ban, akiknek az érdemi orvosi, egészségügyi ellátása biztosítási oldalról nem megoldott. Az USA tehát úgy költ majdnem kétszer annyit egészségügyre, és úgy költ el költségvetési forrásból annyit, mint bármely más fejlett ország (amely megoldja, hogy univerzális a lefedettség, mindenki hozzájut a szükséges ellátáshoz), hogy minden 5. polgárának egyáltalán nincs semmiféle védettsége, és minden 3. polgárának nincs megfelelő biztosítása. A MEGOLDÁS: EGYSÉGES, EGYSZERVEZETÛ, SZOLIDARITÁS-ELVEN MÛKÖDÔ, AZ EGYSÉGES NEMZETI KOCKÁZATKÖZÖSSÉGET FENNTARTÓ TÁRSADALMI EGÉSZSÉGBIZTOSÍTÁS A társadalmi egészségbiztosítás az üzleti biztosítástól, amelynek lényege az aktuáriusi mechanizmus, több lényeges pontban különbözik: • kötelező a részvétel, így feltéve, hogy egyszervezetű, monopol helyzetű és az üzleti biztosítókat nem engedik be a rendszerbe, képes megoldani a káros kiválasztódás, lefölözés problémáját, • lehetővé teszi a szolidaritás-elv érvényesülését, amelynek praktikus haszna az, hogy a társadalom minden tagja számára megfelelő védelmet nyújt egy-egy betegség katasztrofális anyagi következményeitől, • miután a biztosítási „szerződés” (ellátási csomag) teljesen tudatosan nincs túlspecifikálva, így képes reagálni mindazon előre nem látható eseményekre (új technoló- • • giák, új típusú betegségek megjelenése stb.), amelyekre az aktuáriusi mechanizmusú üzleti biztosítás nem, vagy csak igen nehézkesen tud reagálni, a szolidaritási mechanizmus révén (mindenki aktuális anyagi teherviselőképessége szerint fizet be és aktuális szükségletei szerint részesedik a szolgáltatásokból) az összes olyan betegség kezelését, gondozását is képes finanszírozással lefedni, amelyet az üzleti biztosító az aktuáriusi mechanizmus miatt nem tud (lásd korábban: fennálló betegségek, onkológia, krónikus betegségek, terhesség, szülés stb.), a szolidaritási mechanizmus révén nem csak az egyéni kockázatokat (de leginkább káreseményeket) képes kezelni, hanem közösségi szinten is képes a (statisztikai) kockázatok kezelésére is (a prevenció és az egészségmegőrzés, továbbá a háziorvoshoz járás azok a „káresemények” az aktuáriusi mechanizmus szempontjából, amelyek az egyén cselekedetei által manipulálhatóak, így jellegzetesen nem biztosíthatóak). A TÁRSADALMI EGÉSZSÉGBIZTOSÍTÁS ÉRTELME, LÉNYEGE Ez az egyetlen adekvát és működőképes válasz az egészségbiztosítási piac igen súlyos és a működőképességét ellehetetlenítő piaci hibáira, amely piaci hibák az információs aszimmetriából, információhiányból és a piaci verseny egyéb előfeltételeinek sokszoros és súlyos nem teljesüléséből erednek. Ez az oka, hogy az USA kivételével minden fejlett országban ilyen rendszer működik. A szolidaritás-elv révén a társadalom minden tagja számára elfogadható és vállalható (jövedelemarányos teherviselés) terhek mellett 100%-os védelmet nyújt minden lehetséges egészségi problémára, lehetővé teszi egységes egészségpolitika, népegészségügyi program, egyéni és közösségi kockázatkezelési programok indítását, végigvitelét. A leghatékonyabb egészségfinanszírozási és irányítási mechanizmus, nem utolsó sorban méretgazdaságossági okok miatt is. Mint az összes fejlett ország példája mutatja, ez az egyetlen mechanizmus az egészségügyi költségrobbanás féken tartására, és egyidejűleg az öszszes polgár megfelelő egészségi ellátásának biztosítására. Amennyiben működési, irányítási, ellenőrzési, szolgáltatásvásárlói, betegút-követési, betegirányítási alrendszerei végre kiépülnek, megteremti a szabályozott és menedzselt egészségügyi szolgáltatói piac működési feltételeit, társadalmi kontrollját. Így a szolgáltatók versenye révén valóban javulhat az ellátás minősége – feltéve, hogy a pénz követi a beteget. KÖVETKEZTETÉSEK Vannak sokan, akik nem tudják eldönteni, hogy tudatos politikai csalás, vagy súlyos tévedés-e a több üzleti biztosí- IME VI. ÉVFOLYAM 6. SZÁM 2007. JÚLIUS 11 EGÉSZSÉGPOLITIKA tós egészségbiztosítás megvalósításának egyre agresszívebb szándéka. De vannak olyanok is, akik az e kérdéssel kapcsolatos szakmai ismeretek alapján bizonyosra veszik, hogy aki egy ilyen rendszert, minden szakmai érv és dokumentált nemzetközi tapasztalat ismeretében és ezek ellenére ilyen agresszíven erőltet, csakis tudatos politikai csaló lehet. Egy bizonyos: a fent leírt elméleti megfontolások, példák, gyakorlati tapasztalatok az egészségügyi közgazdaságtan alapvető (szinte közhelyszerű) tételei, általában ismert és a világ minden részén oktatott tételek. Lehet e törvényszerűségeket, tételeket nem ismerve, akár őszinte jó szándéktól vezérelve is, tévedésből támogatni a „több-biztosítós rendszer” bevezetését, de aki az idevonatkozó szakmai ismeretekkel rendelkezik, és ennek ellenére a társadalmat manipulálva erőlteti a több-biztosítós rendszert, az nagy valószínűséggel anyagi nyereségvágyból elkövetett, tudatos politikai csalást követ el. Ismételten le kell szögezni, hogy az „egy-biztosítós – több-biztosítós” vita nem pártpolitikai szekértáborkérdés, még akkor sem, ha léteznek szekértáborok, és akkor sem, ha vannak, akiknek igen fontos érdekük fűződik a kérdés ilyetén beállításához. A jelen anyagban megfogalmazot- tak és következtetések a klasszikus liberális közgazdaságtan egészségügyi és egészségbiztosítási piacelemzését ismertetik, nem pedig politikai hovatartozásból származnak. A jelen anyag azért íródott, hogy minél szélesebb körben ismertté váljanak azok a szakmai és közgazdasági megfontolások, továbbá gyakorlati tapasztalati tények, amelyek alapján világosan belátható, hogy miért súlyos hiba és/vagy az ország összes polgára elleni súlyos bűn a több üzleti biztosítós rendszer bevezetése. Remélhetően a jelen anyagban foglaltak alapján világos és érthető, hogy milyen súlyos károkat okoz egy ilyen rendszer az egész társadalom számára, miért, milyen mechanizmusok által, és hogy e károk miért lehetnek végzetesek és visszafordíthatatlanok. Elérkezett az utolsó pillanat, hogy mindazok, akik nem szeretnének egy olyan „szép új”, és orwelli világban élni, ahol intézményesül az, hogy a pénzügyi fizetőképességen múljon, kit hogyan gyógyítanak meg (merthogy minden állat egyenlő, de a disznók egyenlőbbek), miközben mindenki, tehát a szegények adójából is finanszírozzák a kockázatkiegyenlítő, pontosabban „magán biztosítói profit maximalizáló” alap működését, megálljt parancsoljanak Arturo Ui-nak. A szerzők bemutatását lapunk előző számában olvashatják. Reakció az Innovatív Gyógyszergyártók Egyesületének sajtótájékoztatójára Az orvosok számára január elejétől elérhető az OEP honlapján a költséghatékony gyógyszerfelírást támogató orvosi vényíró és – nyomtató program. A programot az Országos Gyógyszerészeti Intézet gyógyszerészeti szakmai szempontból megvizsgálta, így az általa egyenértékűnek nyilvánított, egymással helyettesíthető, azonos hatóanyagú, fix összegű támogatással rendelkező gyógyszereket ajánlja fel a szoftver. Az elkövetkező hónapban szintén az OEP honlapján keresztül elérhetővé válik a jogszabályi háttérnek megfelelő, a felügyeleti szervek által validált gyógyszerrendelést támogató program is, ennek megjelenésével mindennemű infrastruktúrát illető és szabályozási kérdés megoldottá válik. Szintén félreértések vannak a gyógyszerfelírás szabályainak értelmezésében. Ennek célja ugyanis nem a büntetés, hanem a beteg anyagi terheinek csökkentése, az orvosok racionális, minőségi és hatékony gyógyszer-rendelési gyakorlatának kialakítása, költséghatékony terápia alkalmazása, a gyógyszer-kassza előirányzatának stabilizálása. Az OEP folyamatosan figyeli a rendelési szokásokat, és visszajelzést ad az orvosoknak. Ez a visszajelzés 2007-ben tájékoztató jellegű, az átlagtól való eltérés semmiféle következményt nem von maga után. A jogszabály ugyanis 7 hónap felkészülési időt biztosít az orvosoknak. A gyógyszerrendelési gyakorlat ellenőrzése csak a 2007 szeptemberétől felírt gyógyszerekre vonatkozik majd. Ennyi időnek elegendőnek kell lennie arra, hogy az orvosok kialakítsák a megfelelő gyógyszerfelírási szokásaikat. EüM Sajtóiroda 12 IME VI. ÉVFOLYAM 6. SZÁM 2007. JÚLIUS
