Évente világszerte – így hazánkban is – 6-7 százalékkal növekszik a vesebetegek száma, sokan közülük életfenntartó művesekezelésre, dialízisre szorulnak. Ez a szám ma Magyarországon körülbelül 5 ezer embert jelent, s további kétezren élnek átültetett vesével. Ugyanakkor több százezerre tehető azon betegek száma, akiknél valamilyen fokú veseműködési zavar, károsodás mutatható ki. A végstádiumú veseelégtelenségben szenvedők életben maradásához elengedhetetlen a rendszeres művesekezelés. Amikor a vese funkcióinak 95 százaléka megszűnt, a vesék működését pótolni kell. Ez művesekezelésekkel (dialízissel) vagy idegen vese beültetésével (transzplantációval) történhet. A művesekezelés nem gyógyítja meg a krónikus veseelégtelenséget, csak lehetővé teszi az élet fenntartását, a transzplantáció ezzel szemben az egészséges emberhez igen közeli állapotot eredményez.
A regisztrálást követően fogja tudni megtekinteni a cikk tartalmát!
A megadott cikk nem elérhető!
Tisztelt Felhasználónk!
Az Ön által megtekinteni kívánt cikk nem elérhető a rendszerben!
A megadott cikk nem elérhető!
Tisztelt Felhasználónk!
Az Ön által megtekinteni kívánt cikk nem elérhető a rendszerben!
Sikeresen szavazott a cikkre!
Tisztelt Felhasználónk!
Köszönjük a szavazatát!
A szavazás nem sikerült!
Tisztelt Felhasználónk!
Ön már szavazott az adott cikkre!
Cikk megtekintése
Tisztelt Felhasználónk!
A cikk több nyelven is elérhető! Kérjük, adja meg, hogy melyik nyelven kívánja megtekinteni az adott cikket!
Cikk megtekintésének megerősítése!
Tisztelt Felhasználónk!
Az Ön által megtekintetni kívánt cikk tartalma fizetős szolgáltatás.
A megtekinteni kívánt cikket automatikusan hozzáadjuk a könyvespolcához!
A cikket bármikor elérheti a könyvespolcok menüpontról is!
EGÉSZSÉGPOLITIKA EGÉSZSÉGSTRATÉGIA „A betegnek nemcsak veséje van, de élete, sorsa is...” Évente világszerte – így hazánkban is – 6-7 százalékkal növekszik a vesebetegek száma, sokan közülük életfenntartó művesekezelésre, dialízisre szorulnak. Ez a szám ma Magyarországon körülbelül 5 ezer embert jelent, s további kétezren élnek átültetett vesével. Ugyanakkor több százezerre tehető azon betegek száma, akiknél valamilyen fokú veseműködési zavar, károsodás mutatható ki. A végstádiumú veseelégtelenségben szenvedők életben maradásához elengedhetetlen a rendszeres művesekezelés. Amikor a vese funkcióinak 95 százaléka megszűnt, a vesék működését pótolni kell. Ez művesekezelésekkel (dialízissel) vagy idegen vese beültetésével (transzplantációval) történhet. A művesekezelés nem gyógyítja meg a krónikus veseelégtelenséget, csak lehetővé teszi az élet fenntartását, a transzplantáció ezzel szemben az egészséges emberhez igen közeli állapotot eredményez. Ádám Aurél, a Vesebetegek Egyesületeinek Országos Szövetsége elnöke szerint a gazdasági megszorítások és az egészségügyet érintő – többé vagy kevésbé elfogadott – változások közepette sikerült megőrizni a dialízisre szoruló vesebetegek ellátásának színvonalát, ezzel együtt életminőségét. Ez a színvonal pedig bízvást nevezhető európainak, a külföldi tulajdonú magánszolgáltatók révén a legkorszerűbb, legbiztonságosabb berendezések állnak a betegek rendelkezésére. Gondok persze vannak, de azok már évek óta változatlanok: transzplantáció – donorhiány, dializáltak életminősége, betegszállítás, kapacitáshiány és területi egyenetlenség. A betegszám növekedésének oka akár örömtelinek is nevezhető: növekszik a lakosság, így a cukor-, illetve a vérnyomásbetegségben szenvedők élettartama, vagyis a betegek jelentős része megéli betegségének azt a szakaszát, amelyben veseelégtelenség lép fel. A dializáltak mintegy harmada például olyan cukorbeteg, aki eredendően nem volt vesebeteg, hanem az lett. A Magyarországon működő 3 nagy magán- és 17 intézményi szolgáltató 68 telephelyen 974 kezelőegységen 53005400 krónikus beteg kezelésére elegendő kapacitással rendelkezik, ám ennek a sokszorosa, mintegy 600 ezer ember „esélyes” arra, hogy állapota rövid időn belül annyira romlik, hogy csakis a dialízis vagy a transzplantáció segíthet majd. Ez a szám egyre növekszik mindaddig, amíg nem következik be áttörés a megelőzés terén. A megelőzés ez esetben nem a vesebetegség kialakulását, hanem a veseelégtelenség előrehaladott stádiumának megelőzését jelenti. A betegek gyakran évekig panaszmentesek, tünetmentesek, miközben alapbetegségük a veseelégtelenség felé progrediál. A patológiai (laboratóriumi) paraméterek pedig pontosan meghatározzák a beteg állapotát, s a teendőket is. A vesebetegeket az egészséges populációból ki lehet szűrni, a veseelégtelenség kialakulása megelőzhető vagy jelentősen késleltethető. A rászorulók azonnali ellátást kaphatnak, ha nem is minden esetben jó szállítási feltételek mellett, vagy a kívánt időpontokban. Dr. Túri Sándortól, a Magyar Nephrologiai Társaság elnökétől tudjuk, hogy az ellátást jól rendezett, teljességre törekvő, az amerikai és az európai ajánlásokkal megegyező szakmai protokollok segítik, amelyek pontosan leírják, hogy milyen panasz-, illetve tünetegyüttes megléte esetén kell megkezdeni a kezeléseket. Az ajánlások végrehajtását az országos szakfelügyelet rendszeresen ellenőrzi, aktualizálásán folyamatosan dolgoznak. A legújabb változat megjelentetését februárra tervezik. Mégsem idillikus a kép. A szakma is, de különösen a szolgáltatók a kapacitásszabályozás miatt háborognak. Hogyan lehet korlátok közé szorítani életmentő kezeléseket? – teszik fel a kérdést. A nagy szolgáltatók (Fresenius, B. Braun) képviselői ehhez hozzáteszik, hogy különösen azért érthetetlen ez, mert a területi egyenlőtlenségeket megszüntető vagy legalább enyhítő új kapacitások létesítésének költségeit magukra vállalják, tehát az a magyar államnak egy fillérjébe sem kerül. Sőt, a betegszállítás költségeinek csökkenése még megtakarítást is eredményezne az OEP kasszájában. Mondják, a patikaliberalizációnak köszönhetően több új gyógyszertár nyílt, ám ettől egy dobozzal sem fogy több gyógyszer. Ez a mi esetünkben azt jelenti, hogy ha új műveseállomások létesülnének, nem lenne több az ellátandó beteg, nem nőnének a költségek. A dialíziskezelések finanszírozását szolgáló kassza ugyanis zárt, és – teszik hozzá – évek óta nem követi a betegek számának növekedését. A kapacitást tehát ez esetben nem a hírhedt teljesítményvolumen-korlát, hanem a kapacitás-befogadásról szóló jogszabály korlátozza. 2006 végéig volt lehetőség arra, hogy új ellátóhelyek létesítésére és OEPbefogadására pályázzanak. Egy dialízisre szoruló vesebeteg hetente háromszor jár kezelésre. A kezelőegységek és a lehetséges műszakok számát figyelembe véve ma mintegy havi 72 ezer kezelésre nyílik lehetőség. Ezzel áll szemben a mintegy 65 ezer ténylegesen elvégzett kezelés. Az OEP szerint – elismerve a belső aránytalanságokról szóló panaszok jogosságát – a jelenleg rendelkezésre álló kapacitás elegendő, annál is inkább, mert a rendelet lehetőséget ad a meglévő kapacitások átcsoportosítására. Ez a finanszírozás – a szakmai közvélemény hiedelmeivel ellentétben – egyáltalán nem nevezhető magasnak, pláne nem eltúlzottnak. A díjtétel 90 euró körüli. Ugyanez a kezelés Franciaországban 280, Németországban 260, térségünkhöz közelítve: Csehországban 160, Horvátország-ban 128, de még Romániában is 105 eurónak megfelelő összeg. IME VII. ÉVFOLYAM 1. SZÁM 2008. FEBRUÁR 21 EGÉSZSÉGPOLITIKA EGÉSZSÉGSTRATÉGIA 2008. évben új rendelet, új szabályozás várható. Az új rendelettől azt várják, hogy a finanszírozó OEP nagyobb szabadsághoz jut abban, hogy eldöntse, mikor, hol, mekkora fejlesztési igény kielégítése szükséges, továbbá azt is remélik, hogy a finanszírozás legalább a betegszám-növekedéssel arányosan nőjön. A szakma viszonylagos rendezettsége lehetőséget nyújt arra, hogy egyre több figyelem jusson a dializáltak és transzplantáltak pszichoszociális helyzetére. Túri professzor szavaival: a betegnek nem csak veséje van – vagy történetesen nincsen -, hanem sorsa, élete is. Mint megtudtuk, egy felmérés tanúsága szerint a betegek többsége – leginkább betegsége következtében – igen nehéz családi és szociális helyzetben van, alapvető megélhetési gondokkal küszködik, életminősége rossz és 46 százalékuk depressziós. Az adatokból kiderült, hogy a művesekezelésben részesülők 58 százaléka 60 éven, 35 százaléka pedig 70 éven felüli, 18 százaléka egyedül él. Havi gyógyszerköltségük átlag 9000 forint, minden negyedik beteg nem tudja megvenni előírt gyógyszereit. A válaszolók többségének olyan társbetegsége is van, amely jelentősen befolyásolja az életminőséget, mintegy 30 százalékuk cukorbeteg, 18 százalékuk esett már át szívinfarktuson, másik 18 százalék maradandó idegrendszeri károsodást okozó keringési zavaron. 8,4 százaléknak volt valamilyen fokú végtag-amputációja. A veseelégtelenség mellett a felmérésben részt vevő betegek 44 százaléka közepesen vagy súlyosan mozgáskorlátozott, 43 százalékuk közepes vagy súlyos látási zavarokkal küzd, 17 százalékuk hallása csökkent. Anyagi helyzetük katasztrofális, többségük egyetlen bevételi forrása éppen a betegsége: táppénz, rokkantsági nyugdíj, segélyek. Többségük nem alkalmas a betegségükkel összefüggő ügyek intézésére, az önkormányzati segélyek, mentességek kérvényezéséhez szükséges iratok kitöltésére. Állapotukon csak hatékonyabb szociális ellátással, házi segítségnyújtással, szociális étkeztetéssel és a gyógyászati segédeszközök megszerzéséhez nyújtott támogatással, egyszóval komplex rehabilitációs eszközökkel lehetne segíteni. Mindez nagyságrendileg kevesebb pénzbe kerülne, mint amennyit az állam ma az életfenntartó kezelésekre fordít. Erre a feladatra megfelelően kiképzett szociális munkások, gondozók még csak lennének, de a jelen gazdasági körülmények között sem az intézményeknek, sem az önkormányzatoknak nincsen pénzük, hogy erre a speciális feladatra szakembereket alkalmazzanak. Külön kell foglalkozni a krónikus veseelégtelenségben szenvedők számára valódi megoldást, szinte teljeskörű életminőség-javulást eredményező veseátültetéssel. Hazánkban a vesetranszplantáció már rutinműtétnek számít, évente 260300-at végeznek el. A nemzetközi statisztikák szerint a vesebetegeknek mintegy ötöde transzplantálható, azaz van műtétre alkalmas állapotban. Ennek az aránynak pontosan megfelel, hogy Magyarországon ezer nevet tartalmaz a veseátültetésre várók listája. Az eltérés oka az átültetésre alkalmas donorszervek hiánya. 22 IME VII. ÉVFOLYAM 1. SZÁM 2008. FEBRUÁR 1. ábra Vesekivételek és beültetések aktivitása Magyarországon, 2007. Az alacsony donorszámért részben a szakma is felelős. Nagyon vegyes a kép. 2007-ben, akárcsak korábban, a keleti régióból érkezett a legtöbb donorriasztás. Miskolcé az elsőség: 26 esetet jelentettek, a második pedig Nyíregyháza lett, 21 jelentéssel. Somogy és Békés megye végeztek az utolsó helyen: mindössze három-három esetről értesítették az Országos Vérellátó Központ szervezeti keretei között működő Szervkoordinációs Irodát. A törvény szerint, ha a felnőtt beteg életében a jogszabályi előírásoknak megfelelő formában nem tiltakozott, akkor ki lehet venni a szerveit, nem szükséges megszerezni a hozzátartozók beleegyezését. Ez látszólag teljes szabadságot biztosít, egészen ritka, hogy valaki éljen ezzel a jogával. Az orvosok többsége azonban idegenkedik attól, hogy egyeztetés nélkül kivegye egy halott szerveit. Egy felmérés szerint azoknak a rokonoknak, akikkel beszéltek, mindössze 4-6 százaléka utasította vissza, hogy kivegyék elhunyt hozzátartozója szerveit. „Nálunk nincs autópálya. Nyíregyházánál ott az M3-as” – védte intézményét az összesen 2 donort jelentő békéscsabai kórház intenzív osztályának vezetője. Sokan állítják, a sok donorhoz autópálya kell, mert onnan kerülnek ki olyan traumás személyek, akiknek nagy valószínűséggel fel lehet használni a szerveit. A donorok másik nagy csoportja az agyvérzésben elhunytak közül kerül ki. Nagy a média felelőssége is. Kevés az agyhalálról szóló hiteles információ, illetve sok a hiedelem, az orvosok kifejezetten tartanak a rokonokkal való konfliktusoktól. Magyarországon három intézményben, Budapesten a SE Transzplantációs és Sebészeti Klinikáján, Pécsen a Sebészeti Klinikán és Szegeden ugyancsak a Sebészeti Klinikán van lehetőség élődonoros transzplantációra is. Az eljárás számos etikai problémát vet föl, ezek egy részét kezeli az a törvényi előírás, amely szerint csak közvetlen hozzátartozó lehet a szerv adományozója. A transzplantáló orvosok egy része is idegenkedik attól, hogy élő ember, a szülő szervét gyerekbe vagy a gyermekét szülőbe, testvérét testvérbe ültesse át. Nagy András László
