Klinikai lelkigondozás, kórházlelkész, lelkigondozói beszélgetés – új fogalmak a magyarországi egészségügyi intézményekben. A lélek gondozása valamikor szorosan a test gyógyításához tartozott, a XX. század természettudományos és technikai fejlődése során azonban elsorvadt. Szerte a világon azonban újra felismerik szükségességét és hasznát a beteggyógyításban. A Kaposi Mór Oktató Kórház a Dél-Dunántúli Régió egyetlen intézménye, ahol két főállású kórházlelkész végzi lelkigondozói szolgálatát a betegek és a munkatársak között. A lelkigondozás célja, hogy a krízisben lévő ember egy megbékélt párbeszédbe kerüljön önmagával, embertársával és Istennel. A Klinikai Lelkigondozói Szolgálat segíti a betegek gyógyulását, a munkatársak rekreációját, részt vesz az intézménynek az egészségről és a betegségről kialakítandó álláspontja meghatározásában és gyakorlati, etikai kérdések megvitatásában.
Angol absztrakt:
Pastoral Care, Hospital-Pastor, pastoral conversation – new concepts in Hungarian health care institutions. Once pastoral care of spirit belonged closely to traditional somatic medicine, but slowly diminished along the scientific and technical development of the 20th century. However, it's necessity and usefulness in the traditional medicine is widely recognized nowadays. The Kaposi Mór Teaching Hospital is the only institution in the Dél-Dunántúl Region of Hungary, where two Hospital-Pastors are employed in full time for caring patients and employees. The main object of pastoral care is that individuals suffering in crisis could have peaceful conversation with themselves, others and God. The Clinical Pastoral Care Service helps patient's care, the recreation of doctors and nurses and participates in making theory concepts, discussing ethical and practical issues.
[1] Joseph Overath: Dem Kranken dienen wie Christus selbst, Europäischen Hochschulschriften Reihe XXIII. Verlag Peter Lang GmbH, Frankfurt am Main, 1983.
[2] Gyökössy Endre: Magunkról magunknak, Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya, Budapest, 1989. 211.o.
[3] Hans-Christoph Piper: Meghívás beszélgetésre, Debrecen, 2003. 19.o.
[4] Dietrich Bonhoeffer: Börtönlevelek, Harmat Kiadó, Budapest, 2002.
[5] Erhard Weiher: Mehr, als Begleiten, Ein neues Profil für die Seelsorge im Raum von Medizin und Pflege, Matthias-Grünewald-Verlag, Mainz, 1999., 2.Auflage, 2004. 12-14.o.
A cikket sikeresen a könyvepolcára helyeztük!
Tisztelt Felhasználónk!
A cikket a könyvespolcára helyeztük. A későbbiekben
bármikor elérheti a cikket a könyvespolcán található listáról.
A cikk megtekintéséhez onine regisztráció szükséges!
Tisztelt Látogató!
Az Ön által megtekinteni kívánt cikk az IMEONLINE cikkadatbázisához tartozik, melynek olvasása online regisztrációhoz kötött.
A regisztrálást követően fogja tudni megtekinteni a cikk tartalmát!
A megadott cikk nem elérhető!
Tisztelt Felhasználónk!
Az Ön által megtekinteni kívánt cikk nem elérhető a rendszerben!
A megadott cikk nem elérhető!
Tisztelt Felhasználónk!
Az Ön által megtekinteni kívánt cikk nem elérhető a rendszerben!
Sikeresen szavazott a cikkre!
Tisztelt Felhasználónk!
Köszönjük a szavazatát!
A szavazás nem sikerült!
Tisztelt Felhasználónk!
Ön már szavazott az adott cikkre!
Cikk megtekintése
Tisztelt Felhasználónk!
A cikk több nyelven is elérhető! Kérjük, adja meg, hogy melyik nyelven kívánja megtekinteni az adott cikket!
Cikk megtekintésének megerősítése!
Tisztelt Felhasználónk!
Az Ön által megtekintetni kívánt cikk tartalma fizetős szolgáltatás.
A megtekinteni kívánt cikket automatikusan hozzáadjuk a könyvespolcához!
A cikket bármikor elérheti a könyvespolcok menüpontról is!
MENEDZSMENT ÁPOLÁSMENEDZSMENT A klinikai lelkigondozás szerepe egészségügyi intézményekben Michna Krisztina, Kaposi Mór Oktató Kórház Klinikai lelkigondozás, kórházlelkész, lelkigondozói beszélgetés – új fogalmak a magyarországi egészségügyi intézményekben. A lélek gondozása valamikor szorosan a test gyógyításához tartozott, a XX. század természettudományos és technikai fejlődése során azonban elsorvadt. Szerte a világon azonban újra felismerik szükségességét és hasznát a beteggyógyításban. A Kaposi Mór Oktató Kórház a Dél-Dunántúli Régió egyetlen intézménye, ahol két főállású kórházlelkész végzi lelkigondozói szolgálatát a betegek és a munkatársak között. A lelkigondozás célja, hogy a krízisben lévő ember egy megbékélt párbeszédbe kerüljön önmagával, embertársával és Istennel. A Klinikai Lelkigondozói Szolgálat segíti a betegek gyógyulását, a munkatársak rekreációját, részt vesz az intézménynek az egészségről és a betegségről kialakítandó álláspontja meghatározásában és gyakorlati, etikai kérdések megvitatásában. Pastoral Care, Hospital-Pastor, pastoral conversation – new concepts in Hungarian health care institutions. Once pastoral care of spirit belonged closely to traditional somatic medicine, but slowly diminished along the scientific and technical development of the 20th century. However, it's necessity and usefulness in the traditional medicine is widely recognized nowadays. The Kaposi Mór Teaching Hospital is the only institution in the Dél-Dunántúl Region of Hungary, where two Hospital-Pastors are employed in full time for caring patients and employees. The main object of pastoral care is that individuals suffering in crisis could have peaceful conversation with themselves, others and God. The Clinical Pastoral Care Service helps patient's care, the recreation of doctors and nurses and participates in making theory concepts, discussing ethical and practical issues. BEVEZETÉS A klinikai lelkigondozás, mint az egészségügyi rendszerbe beépíthető egyházi szolgálat néhány éve jelent meg aktívan a magyar egészségügyi intézményekben. Klinikai lelkigondozó az a hitéleti végzettséggel rendelkező lelkész, pap, diakónus lehet, aki lelkigondozói vagy mentálhigiénés diplomát szerzett, egyháza erre a szolgálatra kirendelte, s az adott kórház igazgatósága befogadta. A Kaposi Mór Oktató Kórház 2007. februárjában Együttműködési Szerződést kötött a Magyarországi Református Egyházzal, mely szerződésnek része a Klinikai Lelkigondozói Szolgálat működteté- 34 IME VIII. ÉVFOLYAM 1. SZÁM 2009. FEBRUÁR se Kaposváron és Mosdóson, az intézmény valamennyi részlegén. A Dél-Dunántúli Régióban ez az egyetlen kórház, ahol két főállású kórházlelkész segíti a gyógyító munkát, szolgálva a betegek, a hozzátartozók és a munkatársak között. Magyarországon az egészségügyben ez még nem általánosan elfogadott szolgálat, bár az utóbbi években egyre nagyobb számban fogadják a kórházak a lelkigondozókat, elismerve jelenlétük pozitív hatását, nem csak a betegek gyógyulására, hanem a munkatársak rekreációjára és – pl. az etikai bizottságokban – az intézmény elméletalkotó funkciójára nézve is. E tekintetben érdemes határainkon túlra is vetnünk egy pillantást. NEMZETKÖZI KITEKINTÉS ÉS TÖRTÉNETI HÁTTÉR Az Egyesült Államok kórházaiban felekezetenként egyegy lelkigondozó segíti a betegek gyógyulását, a gyógyító team tagjaként. Nyugat-Európában a legtöbb kórházban lelkigondozó áll a betegek, illetve a munkatársak mellett. Magyarországon 28 református kórházlelkész – a keresztyén felekezetek közül a legnagyobb számban – szolgál fő- vagy félállásban kórházlelkészként a nagyobb kórházakban. Ma mindez sokak számára talán újdonságként hat, rövid történelemi pillanatképeink azonban azt jelzik, hogy a gyógyításban szinte minden időben a „cura animae et corporis” elve működött. A lélek gondozásának évszázadokon át fontos szerepe volt a gyógyítás folyamatában. A következőkben Joseph Overath összegyűjtött dokumentumai közül utalok néhányra, a lélek és a test gyógyításának egységét szemléltetve [1]. A III. századból ránk maradt írások szerint tudunk arról, hogy az egyiptomi és szíriai szerzetesrendek betegeket gondoztak. Szíriai Efraim 300 ágyas szükségkórházat hozott létre az éhezők számára, gazdag emberek adományaiból. Az V. és a VI. évszázadban a kolostorok létrehozása összefügg a kórházak létesítésével. A szerzetesek képzéséhez hozzátartoznak az orvosi alapfogalmak. A Benedek rend szabályzata felszólítja a szerzeteseket a betegekről való gondoskodásra, példának állítva eléjük Krisztust. A XII. századtól sorra épülnek a kórházak, a Ferences rend elsődleges feladataként vállalja a szegények és a betegek gondozását, majd a ciszterciták is kórházakat építenek. Franciországban kb. 2000 lepraházról tudunk Kr. u. 1225-ben. A porosz lovagrendek is foglalkoznak betegekkel, a Johannitáknak pedig 4000 rendháza jeleskedik a beteggondozásban. A XVIII-XIX. században egyre több kórház létesül, az irgalmasok rendje szinte kizárólag a betegek ápo- MENEDZSMENT ÁPOLÁSMENEDZSMENT lásával foglalkozik egész Európában. Ez a korszak az orvostudomány ugrásszerű fejlődését hozza. A XIX. és XX. században egyetemek, klinikák szerveződnek, egyre nagyobb hangsúly tevődik a kutatásra, a szomatikus orvoslás háttérbe szorítja a spirituális igényeket. 1901-ben Karl Landsteiner felfedezi a vércsoportokat, 1928-ban pedig Alexander Fleming a penicillint. Az új kórházakban új kritériumoknak kell megfelelni, különféle betegségeket különféle részlegeken kezelnek. De szinte kivétel nélkül megtalálhatók ezekben az intézményekben is a kápolnák. A LELKI GONDOZÁS JELEN HELYZETE Amint látjuk, a betegek gyógyításában a lélek ápolását a szomatikus orvoslás fokozatosan kiszorította. A kápolnák és a lélek gondozói hosszú évtizedekre eltűntek az egészségügyből. A XX.-XXI. században magunk is tapasztaljuk, hogy tért hódít a természettudományos gondolkodás, a bizonyított orvoslás, a tudomány és technika ugrásszerű fejlődése hihetetlen lehetőségeket és távlatokat kínál. De mi jellemzi mindeközben a posztmodern világban élő embert, a beteget, s az egészségügyi intézményben dolgozót? A XX. század legnagyobb magyar református pasztorálpszichológusa, Gyökössy Endre szerint az ember „manapság emberhiányban szenved.”[2] Valljuk meg őszintén, hogy valóban nincs emberünk. Hiányzik a társ, a közösség, a beszélgetés, valahogy elúsznak a kapcsolataink. Az ember az egészségügyben ma igen sokszor magára marad, legyen akár beteg, akár orvos, akár nővér. Hans Christoph Piper, német teológus szerint az ember legnagyobb nyomorúsága, ha elnémul, ha kapcsolatai megszakadnak, azaz kétségbeesik. Klinikai lelkigondozóként sokszor tapasztalta betegei között ezt az elnémult kétségbeesést, melyben az ember képtelen önmagán uralkodni, a másik emberrel normális kapcsolatot teremteni, és Isten akaratával dűlőre jutni. A lelkigondozás feladatát éppen ennek orvoslása céljából így fogalmazza meg: „A lelkigondozás gondoskodik arról, hogy a dialógus, a párbeszéd ne szakadjon meg magammal, Istennel, a felebarátommal és a természettel.”[3] A lelkigondozás tehát az elnémult, kétségbeesett embernek segít abban, hogy kimondja érzéseit, gondolatait, reménységeit és reménytelenségeit. A lelkigondozó anélkül áll a páciens mellett, hogy mindezeket negálná, megmagyarázná vagy elcsitítaná. Nem elhallgattatni akarja ugyanis a betegét, hanem komolyan venni mindazt, ami talán a kívülálló szemében elhárítandó téma, a szenvedő számára azonban élet és halál kérdése. Az orvos diagnosztizál, terápiát rendel el, és kontrollál, a lelkigondozó meghallgat, segít értelmet keresni az értelmetlen helyzetben, egyensúlyt találni a páciens felborult életrendszerében, imádsággal támogat és kísér. A gyógyulás folyamatában a szenvedőnek erre is, arra is szüksége van. Dietrich Bonhoeffer, a második világháborúban börtönbe vetett német teológus vallomása szerint: „Meg kell tanul- nunk, hogy az embereket ne annak alapján ítéljük meg, amit tesznek, vagy amit elmulasztanak megtenni, hanem amit elszenvedtek.”[4] Egyik ember a másik emberről általában a kinézete, a szavai, a cselekedetei szerint ítél, sokszor felületesen, elhamarkodottan és igazságtalanul. Orvos is, ápoló is a betegről, s a beteg is az orvosról, ápolóról. Bonhoeffer szerint meg kellene tanulnunk másként ítélni, még pedig annak alapján, hogy mi az, amit a másik elszenvedett az életében, mi miatt került ebbe vagy abba a helyzetbe, milyen a múltja, a körülményei, az élete, melyek miatt így vagy úgy reagál, viselkedik. Mit szenvedett el? Szavakkal vagy szótlan szeretettel ezt kérdezi a betegágy mellé ülő lelkigondozó a pácienstől. Mit szenvedett el a testében, és mit szenvedett el a lelkében, mit szenvedett el az életében szomatikus, pszichés és spirituális síkon. Ez minden lelkigondozói beszélgetés nyitánya. A szenvedő pedig elmeséli betegsége történetét, élete történetét, és sokszor hite vagy hite elvesztésének történetét. Erhard Weiher az élet eseményeire adott alapvető emberi reakciók hármasságában gondolkodik, melyek a gondolkodás, cselekvés, érzés [5]. Amikor az ember – és különösen a beteg ember – életében valamiféle változás, krízis áll be, először igyekszik újragondolni saját megzavart világát, majd cselekvéssel próbálja áthidalni tehetetlenségét, szalad orvostól orvosig, és közben tele van a lelke érzésekkel, melyeket vagy el tud mondani valakinek, vagy mélyre eltemet magába, de munkálkodnak benne. A kórházi világban a gondolkodás objektív orvostudományi vizsgálatok, struktúrák, guideline-ok formájában jelenik meg, a lelkigondozásban vallásos, teológiai koncepciókban, szent szövegekben, életről alkotott tudásban. A cselekvés a kórházban a kezelésben, ápolásban valósul meg, a lelkigondozás folyamatában segítő beszélgetés, kísérés formájában. Az érzések orvosokban, nővérekben sokszor maradnak rejtve, belső világban megbúvó élettörténetekként. A lelkigondozásban az érzések terén az átélés, személyes szimbólumok, értékek, s azok átrendezése, spirituális kérdések és válaszok, emlékek és belső képek kerülnek elő. A lelkigondozás hármas funkciója mindezek mentén a kísérés, a szimbolikus kommunikáció, és az ünneplés különféle rítusokkal. Kísérés, vagyis a szenvedő elfogadása, melléállás, empátia, beleérző jelenlét, bekapcsolódás a beteg ember életfolyamatába, hogy kérdéseivel, bizonytalanságaival, fájdalmával ne legyen egyedül. Szimbolikus kommunikáció, vagyis mondatai mögött megérezni és megérteni az érzéseket, a kérdéseket, a finom jelzéseket, a lélek béke keresését. Ünneplés, rítus, vagyis vallásos szertartások, istentiszteletek, áhítatok, imádság, feloldozás és áldás segítségével párbeszédbe hozni Istennel, megnövelve ezzel lelkének teherbírását. A lelkigondozás célja tehát: jelen lenni a beteg reményreménytelenség érzéseinek hullámai között, a kísérés, a szimbolizáció és a szertartások segítségével elhordozhatóvá tenni életet és halált, végül a spiritualitással megnövelni a beteg lelkének teherbíró felületét. IME VIII. ÉVFOLYAM 1. SZÁM 2009. FEBRUÁR 35 MENEDZSMENT ÁPOLÁSMENEDZSMENT SAJÁT TAPASZTALATOK – JÖVÔKÉP A Kaposi Mór Oktató Kórházban a betegek, hozzátartozók és munkatársak lelkigondozása ökumenikus nyitottsággal, minden ember felé kinyújtott kézzel és szívvel folyik. A betegek egy része a beszélgetést, a meghallgatást és az együtt gondolkodást igényli, mások a közös imádságot, a kórházi istentiszteletet, a feloldozást és az áldást. A munkatársaknak folyamatosan lehetőséget biztosít a Klinikai Lelkigondozói Szolgálat a rekreációra, osztályonként vagy egyénileg alkalmat teremtünk a beszélgetésre, s a testi-lelki feltöltődésre. A tapasztalat szerint mind a betegek, mind a munkatársak számára nélkülözhetetlen segítséggé vált a lelkigondozó és a lelkigondozás jelenléte a kórházban. A betegek békésebben viselik szenvedéseiket, együttműködőbbek, lelkük is gyógyulásra talál. A munkatársak erőt kapnak terheik elhordozásához, a lelkigondozás egy felkínált lehetőség számukra a kiégés prevencióban és a rekreációban. A hitüket gyakorolni vágyók számára a lelkigondozás lehet továbbá hitet erősítő, mélyítő, megbetegedett rendszerekben változást munkáló erőforrás, mely a világ forgatagában és zajában elnémult lélek számára párbeszédet munkál ember és embertársa, ember és Istene között. Van helye a lelkigondozásnak a magyar kórházakban a XXI. század elején? Igen, kell, hogy helye legyen, hiszen beszélgetve gyógyul az ember, a lélek jó szóra, vigasztalásra, reménységre éhes. A krízisben felborult emberi, családi rendszerek egyensúly keresésében, az ember és embertársa közötti béketeremtésben, és az ember és Isten megmegakadó párbeszédében, szükség van a professzionális segítőre, a teológusra, a lelkigondozóra, az irgalmas embertársra. B. Bodnár Éva: „Magányos csónak” című képe ihlette a következő néhány sort, mely a lelkigondozói szolgálatban sokszor előkerül. Rendhagyó módon ezzel zárnám gondolataimat, remélve, hogy továbbgondolás tárgya lesz az olvasó számára a klinikai lelkigondozás szükségessége és saját élettörténete szempontjából. Ha életed tengerén olyan hajóba kerültél, amelyet nem te választottál, hidd el, hogy megtanulhatsz abban is evezni, csak el kell fogadnod, hogy az a te csónakod. Olykor talán egészen félelmetesnek tűnik a víz, és nem találod sem Istent, sem a veled hajózókat, sem önmagadat. De ha megismered a tenger hullámait és szeleit, a legnehezebb helyzetekben is befoghatod azokat a saját vitorláidba, és akkor életed végén békességben érkezel meg ahhoz, akitől életed kezdetén elindultál. IRODALOMJEGYZÉK [1] Joseph Overath: Dem Kranken dienen wie Christus selbst, Europäischen Hochschulschriften Reihe XXIII. Verlag Peter Lang GmbH, Frankfurt am Main, 1983. [2] Gyökössy Endre: Magunkról magunknak, Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya, Budapest, 1989. 211.o. [3] Hans-Christoph Piper: Meghívás beszélgetésre, Debrecen, 2003. 19.o. [4] Dietrich Bonhoeffer: Börtönlevelek, Harmat Kiadó, Budapest, 2002. [5] Erhard Weiher: Mehr, als Begleiten, Ein neues Profil für die Seelsorge im Raum von Medizin und Pflege, Matthias-Grünewald-Verlag, Mainz, 1999., 2.Auflage, 2004. 12-14.o. A SZERZÔ BEMUTATÁSA Michna Krisztina református lelkész, egyetemi oklevelét 1996-ban szerezte a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karán. 2000-ben ugyanitt középiskolai vallástanári, majd 2002ben a Semmelweis Egyetemen mentálhigiénés szakember diplomát szerez. 36 IME VIII. ÉVFOLYAM 1. SZÁM 2009. FEBRUÁR 1996-2002 között gyülekezeti lelkész Somogy megyében, majd 2002-2008-ig klinikai lelkigondozó Mosdóson, jelenleg a Kaposi Mór Oktató Kórház vezető kórházlelkésze. A Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karának doktorandusza, a Gyakorlati Teológia Tanszéken. Témája: A klinikai lelkigondozás rendszerszemlélete.
