Körülbelül harminc-negyven olyan szakember dolgozik Magyarországon jelenleg, aki fő hivatásként foglalkozik az egészség-gazdaságtannal. Ezzel szemben legalább ötszáz főre lenne ahhoz szükség, hogy a legfontosabb egészségügyi intézmények szakember-gárdája biztosított legyen – nyilatkozta lapunknak Dr. Kaló Zoltán, aki az elsők közt kezdte el oktatni az egészséggazdaságtant a magyar egyetemeken. Számos publikációja jelent meg, társszerzője a „Bevezetés a farmakoökonómiába” című könyvnek, amelynek bevezetőjében így fogalmazott: „A leggazdagabb országok is szembe kell nézzenek azzal, hogy az egészségügyi erőforrások szűkösek és korlátosak, nem növelhető végtelenül az ott felhasználható tőkék nagysága, így akarva akaratlanul a klinikai szakmai döntések mellett a pénzügyi és gazdasági szempontok szerepe folyamatosan felértékelődött."
A regisztrálást követően fogja tudni megtekinteni a cikk tartalmát!
A megadott cikk nem elérhető!
Tisztelt Felhasználónk!
Az Ön által megtekinteni kívánt cikk nem elérhető a rendszerben!
A megadott cikk nem elérhető!
Tisztelt Felhasználónk!
Az Ön által megtekinteni kívánt cikk nem elérhető a rendszerben!
Sikeresen szavazott a cikkre!
Tisztelt Felhasználónk!
Köszönjük a szavazatát!
A szavazás nem sikerült!
Tisztelt Felhasználónk!
Ön már szavazott az adott cikkre!
Cikk megtekintése
Tisztelt Felhasználónk!
A cikk több nyelven is elérhető! Kérjük, adja meg, hogy melyik nyelven kívánja megtekinteni az adott cikket!
Cikk megtekintésének megerősítése!
Tisztelt Felhasználónk!
Az Ön által megtekintetni kívánt cikk tartalma fizetős szolgáltatás.
A megtekinteni kívánt cikket automatikusan hozzáadjuk a könyvespolcához!
A cikket bármikor elérheti a könyvespolcok menüpontról is!
PORTRÉ Új tudományág a palettán: az egészség-gazdaságtan Beszélgetés Dr. Kaló Zoltán egészségügyi közgazdásszal Körülbelül harminc-negyven olyan szakember dolgozik Magyarországon jelenleg, aki fő hivatásként foglalkozik az egészség-gazdaságtannal. Ezzel szemben legalább ötszáz főre lenne ahhoz szükség, hogy a legfontosabb egészségügyi intézmények szakember-gárdája biztosított legyen – nyilatkozta lapunknak Dr. Kaló Zoltán, aki az elsők közt kezdte el oktatni az egészséggazdaságtant a magyar egyetemeken. Számos publikációja jelent meg, társszerzője a „Bevezetés a farmakoökonómiába” című könyvnek, amelynek bevezetőjében így fogalmazott: „A leggazdagabb országok is szembe kell nézzenek azzal, hogy az egészségügyi erőforrások szűkösek és korlátosak, nem növelhető végtelenül az ott felhasználható tőkék nagysága, így akarva akaratlanul a klinikai szakmai döntések mellett a pénzügyi és gazdasági szempontok szerepe folyamatosan felértékelődött." – Manapság egyre nő azon orvosok száma, akik felismerik, hogy a közgazdasági ismeretek alkalmazása megoldást jelenthet az egészségügyi ellátórendszer számos problémájára, ezért másoddiplomájukat e szakterületen szerzik meg. Önt is ez a meggondolás vezette az egészségügyi közgazdász pályára? A klasszikus felállás valóban az, hogy az orvosok valamilyen megfontolásból közgazdasági ismeretekkel kezdenek foglalkozni, ám én amolyan kakukktojás vagyok köztük. Eredetileg ugyanis a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem külgazdasági szakán kezdtem meg tanulmányaimat. Másodéves koromban jutottam arra az elhatározásra, hogy elvégzem az orvosi egyetemet is, hiszen az orvosi pálya mindig is vonzott – édesapám kardiológus. Azért jelentkeztem mégis elsőként a közgazdasági egyetemre, mert a protekcionizmust nagy ívben szerettem volna elkerülni, viszont annál jobban vonzottak egy olyan szakma kihívásai, amelynek egyetlen művelője sem volt addig a családunkban. – Tehát párhuzamosan végezte el a két egyetemet? Igen, két évet végeztem párhuzamosan. Ebben az időszakban huszonhat vizsgát kellett letennem egy év alatt. Huszonkét éves koromra már kikristályosodott bennem, hogy mivel akarok hosszú távon foglalkozni: új, előremutató dolgokat felfedezni – s ezt megtaláltam az egészség-gazdaságtanban. 1994-től, frissen végzett közgazdászként olyan 56 IME III. ÉVFOLYAM 5. SZÁM 2004. JÚNIUS emberekkel dolgozhattam együtt, mint Orosz Éva, akinek a kutatási pályázatában részt vettem többek között Dózsa Csabával, az OEP jelenlegi főigazgató helyettesével, vagy Ôry Károly, akivel kórházi kontrolling rendszerek kiépítésén működtünk együtt. Amikor már az orvosi diplomát is megszereztem, rájöttem, számos előnyöm származik abból, hogy mindkét szakterületből megvan az alapvégzettségem. Épp e kettőre van ugyanis szükség az egészségügyi technológia értékeléshez, vagyis ahhoz, hogy a tudományos bizonyítékokat lefordítsuk a közgazdaságtan nyelvére. Ennek a tudományágnak akkoriban a legnagyobb központja Angliában volt, a Yorki Egyetemen, amelyre Bodrogi József közgazdász barátom hívta fel a figyelmemet. Ettől kezdve az volt a nagy álmom, hogy oda eljuthassak, s erre a Világbank ösztöndíj programján keresztül lehetőségem adódott. Ennek a programnak a keretében képezték ki a SOTE Egészségügyi Menedzserképzőjének és a Debreceni Egyetem Népegészségügyi Iskolájának a tanári gárdáját. A pályázatot a sok jelentkező közül azért én nyertem meg, mert abban az időben másnak még nem volt egyszerre orvosi és közgazdasági diplomája is. 1995-ben tehát kint tanultam a Yorki Egyetemen – olyan ismeretekhez juthattam, amelyeket Magyarországon akkoriban nem lehetett sem autodidakta, sem más módon megszerezni –, majd ennek fejében egészség-közgazdaságtant oktattam a debreceni Népegészségügyi Főiskolán. Ezt a tevékenységet a mai napig művelem, Orosz Éva külföldi távollétében én vezetem az egészségügyi gazdaságtan alapjai kurzust. – Hány helyen oktatják ma Magyarországon az egészség-gazdaságtant? Szerencsére alapfokon egyre több helyen. Én jelenleg három egyetem ötféle képzésében veszek részt: egyrészt a Semmelweis Egyetem gyógyszerész karán és szakgyógyszerész képzésén, a Debreceni Egyetem rezidensképzésén és a már említett Népegészségügyi Iskoláján, valamint a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem ötödévén. Az oktatás azóta a hobbimmá vált. Biztos vagyok abban, hogy ez egy értékteremtő, jövőbe mutató tevékenység, amelyet hosszú távon szeretnék művelni. Sok volt tanítványom dolgozik ma már magas döntéshozó pozícióban. Többek közt ők jelentik a garanciáját annak, hogy az egészségügyi ellátórendszer a jövőben a jelenleginél hatékonyabban fog működni és az erőforrás felhasználás racionalizálása terén komoly előrelépések fognak történni. PORTRÉ – Összesen hány fő vesz részt ezeken a kurzusokon? Az 5-10 fős kurzusoktól a 100 fős rezidensképzésig minden előfordulhat, én eddig nagyjából nyolcszáz egészségügyi szakember alapfokú egészség-gazdaságtani képzésében működtem közre. Emellett természetesen nagy szükség lenne olyan, a Yorki Egyeteméhez hasonló emelt szintű oktatásra, amelynek keretein belül speciálisan egészségügyi közgazdászokat nevelhetünk ki. Hiszen legalább ötszáz szakemberre lenne szükség itthon: az Országos Egészségbiztosítási Pénztárnál, a szakminisztériumban, az egészségügyi intézményekben és a gyógyszercégeknél. – Tehát hiányszakmáról van szó? Teljes mértékben. Nemrég például az ÁNTSZ-ből kérdezték, hogy tudnék-e valakit ajánlani, de sajnos nem tudtam nevet mondani, mert annyira kevesen vagyunk. Persze nem kell minden gyakorló orvosnak és gyógyszerésznek részletes közgazdasági ismeretekkel rendelkeznie, de az sem árt, ha tudja, hol nézzen utána a dolgoknak. – Apropó, orvoslás. Ön évek óta oktat, emellett az egyik gyógyszercég munkatársaként dolgozik. Nem hiányzik Önnek a gyógyítás? Természetesen hiányzik a gyógyítás. Az orvosi szakma azonban nagyon hierarchizált, azon kevesek, akik hatvan éves korukra feljutnak a csúcsra, szerencsésnek mondhatják magukat. Én azonban nem rendelkeztem olyan háttérbázissal, hogy harminc évet erre szánjak. Még egyetemistaként alapítottam családot, amelyet nehéz lett volna eltartani a kezdő orvosi fizetésből. Viszont volt egy olyan szakmám, amelyen belül semmiféle hierarchia nem létezett, hiszen körülbelül öten voltunk összesen Magyarországon. Tehát amikor elkezdtem, rögtön a piramis csúcsára kerültem. Olyan tanulmányokat publikálhattam fiatalon, amilyenekről kezdő orvosként nem is álmodhattam volna. – Milyen kutatási témákkal foglalkozott? 1995-ben kezdtem el makroszintű egészségügyi közgazdaságtannal foglalkozni, azon belül egy örökzöld téma, a finanszírozás, erőforrás-allokáció és regionális forráselosztás aktuális kérdéseit dolgoztam fel. Erről 1997-ben jelent meg egy nagyobb tanulmányom. Az 1996-tól 1999-ig a minisztérium állandó szakértőjeként részt vettem a törvényelőkészítési munkában, illetve a minisztérium technológia elemzéssel foglalkozó háttérintézményeinek (Medinfo majd EFKI) munkájában. A Novartis Hungária Kft-hez 1997-ben csatlakoztam, én voltam az első olyan szakember, aki alkalmazott egészségügyi közgazdaságtannal foglalkozott a magyar gyógyszeriparban. 1999-ben nemzetközi pályára váltottam, mert szerettem volna még többet tanulni. Rájöttem, hogy csak úgy tudok tapasztalatra szert tenni, ha beleláthatok abba, hogy milyen munkamódszerekkel dolgoznak a világ nagy központjaiban. Lehetőségem nyílt, hogy a Novartis bázeli transzplantációs részlegében koordináljam az ott futó egészség-gazdaságtani programokat. Ezt három éven keresztül Bázelban, majd még másfél évig itthonról végeztem. A kezdetekben pusztán klasszikus költség-hatékonysági vizsgálatokkal, majd később az evidence based medicine egy speciális területével, az ún. „outcomes research”-csel, azon belül is regiszter elemzésekkel foglalkoztam. Ez utóbbi egy olyan vizsgálati módszert jelent, ami a klinikai vizsgálatoktól eltérő módon, meglevő adatbázisokból állít elő tudományos bizonyítékokat. Előnye az, hogy míg egy klinikai vizsgálat teljes lefuttatása öt évig tart és több tízmillió dollárba kerül, ezt végig lehet vinni körülbelül egy hónap alatt, töredéknyi költséggel. Ily módon előállíthatók olyan tudományos bizonyítékok, amelyek a finanszírozási döntéshozók számára is érthetőek. Egy másik, Magyarországon még különlegesnek számító kérdéskör a gyógyszerek stratégiai árképzése – ezért is felelős voltam Bázelban. 2003 november óta a Novartis Hungária Kft. orvosigazgatója vagyok, ahol a feladatom a cég orvosszakmai munkájának, kutatási és egészség-gazdaságtani programjainak hazai koordinációja. Emellett továbbra is foglalkozom a szervátültetés témakörével, pontosabban a szervdonáció egészség-gazdaságtani kérdéseivel – erről szeretném megírni a PhD-met. Régóta érdekel ez a téma, mert ezzel az eljárással nemcsak az egészségügyi ellátórendszer számára takaríthatunk meg jelentős költséget, hanem növelhetjük a betegek élethosszát s egyben életminőségét. S ha direkt nem is gyógyítok, a transzplantáció elősegítése, a transzplantált betegekkel való találkozás megadja számomra azt az altruizmust, amely túlmutat a konkrét munkámon. – Mint említette, egyelőre kevés egészségügyi közgazdász szakember van Magyarországon. Ismerik-e egymást, kicserélik-e a tapasztalataikat? Valóban kevesen vagyunk, de folyamatosan tartjuk a kapcsolatot és segítünk egymásnak mindenben. Amikor 2002-ben hazaköltöztem a családommal Bázelből, néhányan összeültünk és pont erről beszélgettünk. Mindannyian egymástól elszeparáltan és sokszor sajnos egymás ellen vagyunk kénytelenek dolgozni, és éppen ezért szükségünk van arra, hogy semleges környezetben kicserélhessük a tapasztalatainkat. Sokan oktatjuk is a szakmát, ám szeretnénk nemcsak másokat tanítani, hanem mi is tanulni másoktól. Ezért elhatároztuk, hogy megalapítjuk a Magyar Egészséggazdaságtani Társaságot, a META-t. – Milyen célt tűztek ki? Az alapgondolat az volt, hogy ne legyünk szakbarbárok, vagyis ne csak a saját szűken vett szakterületünkön belül mozogjunk otthonosan, hanem betekintést nyerhessünk más témakörökbe is. Hogyan működik ez a gyakorlatban? Havonta megrendezett üléseinkre a tagok által behozott IME III. ÉVFOLYAM 5. SZÁM 2004. JÚNIUS 57 PORTRÉ anyagokat tárgyaljuk meg oly módon, hogy a felvetett témát véleményezzük. Fontos, hogy senki sem kritizálhat lobbyalapon egy-egy szakmai szervezet nevében, hanem kizárólag az egészségügyi közgazdaságtan szemszögéből vizsgálódunk. – Milyen témaköröket elemeznek? Megpróbáljuk kizárni az aktuálpolitikát, így például nem nyitottunk vitát a 15%-os gyógyszerár-csökkentésről, mert az egy politikai döntés volt, ezért semmiféle hozzáadott értéket nem jelentett volna egy arról kialakult eszmecsere. Olyan hosszabb távú dolgokról szeretünk véleményt cserélni, mint például a szűrési program, az egészségügyi technológiaelemzés, vagy az ártámogatás rendszere. A legutóbbi ülésünkön egy speciális technológiáról, a Markovelemzésről esett szó. Ez egy olyan újfajta technika, amelylyel akár tíz éves távlatra is ki lehet számolni egy program, mondjuk az emlőrák-szűrés hatékonyságát. Tehát nekünk úgy kell összesíteni az adatokat egy egészség-gazdaságtani modellben, hogy abból kiderüljön, hogy milyen mortalitás várható a szűrés elvégzésétől számított öt vagy tíz éven belül. A klinikai vizsgálatokból ilyen eredményt sohasem nyerhetnénk, hiszen azok maximum egy-két évig tartanak. Az emlőrák-szűrés nem lehet költség-hatékony egy vagy két éven belül, viszont hosszú távon igen – például ezt hivatott bizonyítani más technológiáknál jóval megbízhatóbb módon a Markov-modellezés. Erről többünknek jelent már meg publikációja, s a tapasztalatainkat a META keretein belül megosztottuk a többiekkel. Ebben nagyszerű ez a szervezet: a tagok a napi munkájuk során lehet, hogy egymás versenytársai, ám az üléseken egymást képzik, növelve ezzel a szakma reputációját is. A következő összejövetelünkön a sürgősségi betegellátás átalakítása kerül majd terítékre, és sok egyéb izgalmas témakör van, amelyeket a későbbiekben tervezünk megvitatni. A fő célunk tehát hoszszú távon megmaradni egy olyan fórumnak, amelyen tanulhatunk és segíthetjük a stratégiai döntéshozatalt. Ennyi a célja a META-nak és nem szeretném, ha ebből a szerepből tovább nőne, ugyanis akkor politikai tényezővé válna. Ezért megpróbálunk nagyon kiegyensúlyozottnak lenni. A szervezet annyira demokratikus, hogy az elnökséget rotáltatjuk, senki sem lehet hosszú időn keresztül elnökségi tag. Én júniusban leköszönök – Dózsa Csaba veszi át tőlem az elnöki stafétabotot –, majd hat hónapon keresztül elnökségi tag maradok, és utána semmilyen tisztséget sem fogok ellátni. Senki sincs fizetett állásban, a tagdíjból befolyt összegből a szervezetet működetjük, most például egy web-oldalt szeretnénk létrehozni, a maradékot pedig egész biztosan viszszaforgatjuk az oktatásba. Mert a legnagyobb probléma ma még az, hogy kevesen vagyunk egészségügyi közgazdászok. Mi pedig azt szeretnénk, hogy elérjük a kritikus tömeget a rendszerben. Magyarán: mindegy legyen, hogy kit tesz meg a politika egy adott program vezetőjévé, ha olyan szakember-gárda áll mögötte, amelyik ugyanazt a nyelvet beszéli. Boromisza Piroska NÉVJEGY Dr. Kaló Zoltán egészségügyi közgazdász, orvos. Diplomáit a Budapesti Közgazdaságtudományi, a Semmelweis Orvostudományi és a Yorki Egyetemen szerezte. Kezdetben makroszintű egészség-gazdaságtani kutatással foglalkozott, többek között az egészségügyi rendszerek komparatív elemzésével, a regionális forráselosztás kérdéseivel és az egészségügyi jogalkotás 58 IME III. ÉVFOLYAM 5. SZÁM 2004. JÚNIUS közgazdasági vonatkozásaival. 1997 óta elsősorban a farmakoökonómia, az egészségügyi technológiák értékelése, az életminőség mérése szakterületén tevékenykedik. 1997től a Novartis gyógyszergyár munkatársa, 1999-től a bázeli Novartis Pharma AG „Transplantation, Tissue Engineering & Immunology” üzleti részlegének egészség-gazdaságtani vezetője, 2003-tól a Novartis Hungária Kft. orvos- igazgatója. Emellett a Debreceni és a Semmelweis Egyetemen, valamint a Közgazdaságtudományi Egyetemen farmakoökonómiát és egészség-gazdaságtant oktat.
