A regisztrálást követően fogja tudni megtekinteni a cikk tartalmát!
A megadott cikk nem elérhető!
Tisztelt Felhasználónk!
Az Ön által megtekinteni kívánt cikk nem elérhető a rendszerben!
A megadott cikk nem elérhető!
Tisztelt Felhasználónk!
Az Ön által megtekinteni kívánt cikk nem elérhető a rendszerben!
Sikeresen szavazott a cikkre!
Tisztelt Felhasználónk!
Köszönjük a szavazatát!
A szavazás nem sikerült!
Tisztelt Felhasználónk!
Ön már szavazott az adott cikkre!
Cikk megtekintése
Tisztelt Felhasználónk!
A cikk több nyelven is elérhető! Kérjük, adja meg, hogy melyik nyelven kívánja megtekinteni az adott cikket!
Cikk megtekintésének megerősítése!
Tisztelt Felhasználónk!
Az Ön által megtekintetni kívánt cikk tartalma fizetős szolgáltatás.
A megtekinteni kívánt cikket automatikusan hozzáadjuk a könyvespolcához!
A cikket bármikor elérheti a könyvespolcok menüpontról is!
Beköszöntő Sokan és sokféleképpen harangozták már a magyar egészségügy végét, és a válság ürügyén sokan sokféle „orvosságot” akartak ráerőltetni, néha rögeszmésen és minden „klinikai” bizonyíték nélkül. Nehéz dolog tehát nyilvánosan felhívni a figyelmet arra, hogy nagy baj van a magyar egészségügyben. A betegek és az egészségügyben dolgozók számára ez nem titok, mindannyian érzékelik a nyilvánvaló válságjelenségeket. Felőlük közelítve érthető meg legjobban, hogy milyen nehéz is az egészségügy megújítása. Mert egy, a társadalmi igényeknek jobban megfelelő, méltányosan és hatékonyan működő rendszer kialakításához nem csak több pénz kell, ahhoz sok nehéz dolognak is meg kell történnie. Ha ebben a kérdésben őszinték akarunk lenni, akkor olyan dolgokat is el kell tudni mondani, hogy ehhez intézményeknek kell megszűnnie, és más intézményeknek alakulnia, ehhez az egészségügyben dolgozó emberek közül soknak máshogy kell dolgoznia, esetleg máshova kell munkába járnia. Ahhoz, hogy valami értelmes változás érdekében a nehéz dolgokat is felvállalja a társadalom, legelőször is ki kell mondani, hogy baj van. Nagy baj van. A változások terhének felvállalásához nagyon nehéz kérdés a bizalom, a reformok legitimitásának kérdése. A megoldásvezérelt reformok kudarc-sorozata, a cserélődő minisztériumi és szervezeti vezetők meg-megújuló és elhaló kitörési kísérletei eredményeképpen kialakult egy reform-kiábrándultság a különböző megoldásokkal kapcsolatosan, és egyben kialakult egy nehezen megingatható felfogás, hogy a reform egyenlő a megszorító intézkedésekkel. A következményes ellenállást számos vezető áttörhetetlennek látja, és vagy a tehetetlenség, vagy a végiggondolatlan megoldások erőltetésének szándéka vesz erőt a változtatni szándékozókon. Ezzel szemben az egészségügyben dolgozók között a változtatások igénye nagyon magas fokú. Hiányos csapattal dolgozó osztályokon havi hatot-nyolcat ügyelő, a hierarchia foglyaként kiégettségig áldozatokat vállaló egészségügyi szakemberek tudják, ez így sokáig nem folytatható. Elkeseredésükben szakmai népvándorlás méretű elvágyódási szándékról adnak bizonyságot uniós migrációs kutatásainkban. Ha értelmes kiutat mutatunk, akkor sokan lesznek, akik elfogadják majd a változtatás szükségességét, és legalább választási lehetőséget kínálunk nekik. Alapkérdés, hogy hogyan tesszük annyira fontossá az egészségügyet a társadalom számára, hogy meghozza a reformokhoz szükséges anyagi áldozatokat is. Jelenlegi állapotukban az egészségpolitikai, a szakmai szervezetek minden erőfeszítésük ellenére is képtelenek voltak a társadalmi prioritások átrendezésére. Ebben a kérdésben sem lehet mellébeszélni. A valódi reformokhoz pénz kell. Pénz nélkül hogyan lesz egy lerobbant, elavult, ellátási szerkezetét belső hatalmi harcok árán fejlesztett, betegeit órák hosszat várató ellátó intézményből egy, a betegutakat logisztikailag hatékonyan szervező, korszerű ellátást és szolgáltatásokat nyújtó modern intézmény? Tudható, hogy a nagypolitikában az a miniszterjelölt a népszerű, aki az egészségügynek szánt több költségvetési pénz ígérete nélkül is vállalja a feladatot, de a „nagypolitikusoknak” tisztában kell lennie egy dologgal. Az, hogy az elégedetlenségi mozgalmak eddig nem rengették meg alapjaiban az egészségügyet, csak annak köszönhető, hogy vezetési szempontból tévesen próbálták megszervezni, vagy mozgalmi szempontból hiteltelen személyiségek próbálták megszólítani a változást akaró egészségügyi tömegeket. Ami késik, nem múlik. Az igazi baj tehát tulajdonképpen nem is az, hogy baj van, hanem az, hogy demokráciánk jelenlegi állapotában nem tudunk mit kezdeni vele, nincsenek megfelelő válságkezelési mechanizmusaink a kialakult helyzet megoldására. Ahhoz, hogy erről a holtpontról elmozduljunk, több dologra van szükség. Az első annak az egészségpolitikusok által is tudott és érzett igazságnak a közös deklarálása, hogy egy olyan nagy rendszer, mint az egészségügy problémáinak kezelése közép és hosszú távú feladat, nem elég rá egy választási ciklus. Hangsúlyozni szeretném, hogy ezt a jelenlegi szereplők mindannyian tudják, de az egészségpolitika jelenlegi rendszerében meghatározott helyük miatt önmaguknak nem áll módjukban a megoldáskeresés útján elindulniuk. Játékelméletileg mindannyian demokráciánk jelenlegi rendszerének foglyai. Meg kell teremteni tehát annak a feltételeit, hogy meginduljanak egy ciklusokon átívelő egészségügyi reform munkálatai. Ennek legfontosabb feltétele, hogy az egészségügyet a parlamenti demokrácia résztvevői kivonják a politikai kommuni- 4 IME IV. ÉVFOLYAM 1. SZÁM 2005. FEBRUÁR MENEDZSMENT EGÉSZSÉGPOLITIKA kációs előnyszerzés lehetséges témaköreiből. Nehéz feltétel ez, mert a kísértés nagy, a mindenkori választások pedig közel vannak. A mindenkori ellenzék számára könnyű kommunikációs előnyszerzési lehetőség az egészségügy szó szerint húsba vágó problémáiért a kormányt felelőssé tenni. A mindenkori kormány számára pedig a kezdeményezés feladásának kockázata, és a gyengeség imázsának veszélye fenyeget, ha az ellenzéknek végre sikerül tárgyalóasztalhoz „kényszeríteni”, legyen az bármilyen kerek. Vagy éppen fordítva. Egy középre törekvő kommunikációs kampányon dolgozó kormány kommunikációs sikerként mutathatja fel, hogy lám, ő kész egyeztetni, az ellenzék pedig kénytelen lesz felelősséget vállalni az egészségügy bajaiért kormányon kívüli pozícióból is. Egyik egészségpolitikai elemzésben járatos hallgatónk szerint lehetetlen ezt a feltételt elérni, mert a pártok és a mindenkori kormányok politikai rendszerek, és mint ilyenek, eleve politikai kommunikációs előnyök megszerzésére törnek, tehát már a tárgyalóasztalhoz is csak ezzel a megfontolással ülnek majd. Nemzetközi példák azonban azt mondatják velünk, hogy legalább egyszer, igazából meg kéne próbálni, mert amíg ez így van, a válságból való kilábalást megkezdeni lehetetlen. Ráadásul nem elég egyszer megegyezni ebben, a reform-munkálatok idejére fenn is kell tartani ezt a kommunikációs elhatárolódást. A negyedik hatalmi ág, a profitszerzésre is szakosodott, ezért ebben a kérdésben öntörvényűnek tekinthető média számára a megégett kisfiú reklámértéke mindig is fontosabb lesz, mint egy bonyolult szakmai részleteket taglaló tárgyalássorozat. Az egyezséget karban kell tartani, és ehhez apparátus kell... A következő, és legalább ilyen nehéz feltétel a klientúra kezelése, korlátozó és önkorlátozó játékszabályainak lefektetése. Ne legyenek illúzióink, az egészségügy, mint óriási költségvetéssel rendelkező rendszer az országos és helyi beszállítók, kiszerződő partnerek vadászterülete is, és ezzel együtt a helyi és országos politika harctere. Az, hogy ki milyen pozíciókat szerez, vagy tart meg egy új egészségügyben, függ attól, hogy ki, mikor, milyen jellegű reformokat hajt végre, ki, kit, milyen lehetőségekbe hoz. Egyet kell szem előtt tartaniuk a „nagypolitikusoknak” mielőtt rászánják magukat ennek a feltételnek a teljesítésére. Kevés társadalmi rendszer politikai alapon történő fejlesztése határozza meg oly mértékben a jövőt, mint az egészségügyé. A helyi kórház, vagy rendelő sorsának hosszú távon sokkal nagyobb hatása van a helyi közéletre, mint annak, ki kapta a csatornaépítési szerződést. A demokratikus rendszerek természetéből és a szereplők nagy számából adódóan hosszú távon e feltétel úgysem tartható, de tragikus lenne, ha a reformok alapját politikai-üzleti kliensi alapokra építenék. A félelem nem indokolatlan. Többször csak abból a játékelméletileg jogos gyanakvásból eredően akartak privatizációs alapú egészségpolitikai reformokat végrehajtani, hogy „ha én nem teszem meg idejében, akkor ők egész biztosan megteszik”. Egy jaltaihoz hasonló „befolyási övezetekre” való felosztás ugyanakkor legalább ilyen káros lenne, akármilyen arányokat is alkudnának ki a résztvevők. Tudom, hogy az egészségpolitika világának résztvevői tudják, miről beszélek. Kérdés, hogy az őket meghatározó feltételrendszert tudják-e, akarják-e úgy alakítani hogy az általuk is felismert úton a kezdőlépéseket megtegyék. Kérdés, hogy alkalmas-e erre a politikai ciklus ezen periódusa. Lévén akadémiai intézmény, e felismerések birtokában a magunk eszközrendszerével egyet tehetünk. A Semmelweis Egyetem Egészségügyi Menedzserképző Központ alapításának tizedik, jubileumi évében a Magyar Egészségügyi Menedzsment Társasággal közösen egy nyílt szakmai műhelymunka keretében megkíséreljük a magyar egészségügy problémáinak módszeres elemzését, és a kitörési lehetőségek feltárását. Február 23-án útjára indítjuk „A 24. óra – Mi a probléma a magyar egészségügyben” című egészségpolitikai vitasorozatot. Az idők szellemében az olvasó regisztrálhat rá a www.miaproblema.hu weboldalon, és az IME hasábjain rendszeresen tájékoztatjuk majd a sorozat eredményeiről. Tudom, hogy ebben a környezetben nehéz félreértések nélkül a beköszöntőben foglalt dolgokról beszélni. Nem kívánok vele semmilyen érdeket szolgálni, nem kívánok senkit megbántani, nem akarok senkit felelőssé tenni, nem kívánom senki emberfeletti erőfeszítését semmissé tenni. Egyszerűen elkezdtem őszintén beszélni, amit akkor szokás, amikor nagy a baj. Dr. Szócska Miklós Igazgató Semmelweis Egyetem Egészségügyi Menedzserképző Központ IME IV. ÉVFOLYAM 1. SZÁM 2005. FEBRUÁR 5
