A regisztrálást követően fogja tudni megtekinteni a cikk tartalmát!
A megadott cikk nem elérhető!
Tisztelt Felhasználónk!
Az Ön által megtekinteni kívánt cikk nem elérhető a rendszerben!
A megadott cikk nem elérhető!
Tisztelt Felhasználónk!
Az Ön által megtekinteni kívánt cikk nem elérhető a rendszerben!
Sikeresen szavazott a cikkre!
Tisztelt Felhasználónk!
Köszönjük a szavazatát!
A szavazás nem sikerült!
Tisztelt Felhasználónk!
Ön már szavazott az adott cikkre!
Cikk megtekintése
Tisztelt Felhasználónk!
A cikk több nyelven is elérhető! Kérjük, adja meg, hogy melyik nyelven kívánja megtekinteni az adott cikket!
Cikk megtekintésének megerősítése!
Tisztelt Felhasználónk!
Az Ön által megtekintetni kívánt cikk tartalma fizetős szolgáltatás.
A megtekinteni kívánt cikket automatikusan hozzáadjuk a könyvespolcához!
A cikket bármikor elérheti a könyvespolcok menüpontról is!
Beköszöntő Helyzet van! – mondhatnák hamis jókedvvel a Krisztus utáni 3. évezred 6 évének második felében az intézményvezetők. Durva finanszírozási megszorítások, emelkedő költségek ürítik ki a legutolsó filléreket is az intézmények malacperselyeiből. Rövidtávon tehát csődhelyzet, radikális pénzügyi megszorítások szerepelnek a megoldandó teendők között, eközben elindult a struktúraátalakítási pályázat, küszöbön a kapacitásleépítési törvény megjelenése, amely e cseppet sem egyszerű történetben szabályozza a minisztérium és a RET-ek szerepét. Elgondolkodtató, hogy mindezek ellenére mégsem halljuk-látjuk a kórházcsődöket megjelenítő rádió- és tévériportokat, a bezáró kórházi osztályokat, a felzúduló népharagot. Ilyen jók lennének a kórházi menedzsmentek? A 15-25%-os forráskivonást ilyen egyszerűen kigazdálkodtuk? Netán a szállítók a végtelenségig hiteleznek? Vagy egyszerűen leköti energiáinkat az állandó alkalmazkodás, és már protestálni sincs erőnk, mint szegény Micimackó, aki éppen azért nem tudja átgondolni, hogy a lépcsőn való közlekedésnek más módozatai is vannak, mert miközben Róbert Gida lábánál fogva vonszolja maga után, kopog a feje a lépcsőfokokon? Esetleg mindenki a legjobbat akarja intézményéről mutatni, a gyilkos versenyhelyzet „ráncfelvarrásra”, a tünetek disszimulálására ösztönzi az érintetteket? Méltán merülnek fel ezek a kérdések a szakemberekben, túl a „ki tudja, mi lesz velünk holnap?” hangulaton. Mindenki bízik: ő lesz a nyertes, ő lesz a túlélő, akinek az intézménye megmarad! Ez persze nem működik némi „ráhatás” nélkül. Beindultak – amint ismertté váltak a számok – a minisztériumig ható önkormányzati-parlamenti lobbik, amelyek a nem tisztázott, nem egyértelműen deklarált alapelveken nyugvó kórház-kategorizálás nyomán könnyűszerrel találtak/találhattak érveket és támogatókat maguknak. Miután a lobbizás hatására megjelentek az első „ejtőernyősök” a törvénytervezet 1. sz. mellékletében, és még rajtuk kívül is sokan szerettek volna a hőn áhított listára felkerülni, a kormányzat radikális egyszerűsítéssel 31-re csökkentette a szereplő kórházak számát, azaz elodázta a valós döntést a konfliktusokat valóban gerjesztő második kategóriában. Az ágyleépítés szükségessége tagadhatatlan, még a mértékével sincsen gond, imponáló bátorságot jeleznek a budapesti leépítés számai is (csaknem 5000 ágy!). Szakemberként ezért csak remélni tudom, hogy a kétharmados törvények és a meglehetősen súlyos morális és politikai válság zátonyán nem feneklik meg a jogalkotás hajója, továbbá nem parciális érdekek mentén születnek meg a már régóta halogatott döntések. Az egészségpolitika elmúlt féléves pálfordulásának hatalmas paradoxona, hogy egy olyan minisztérium hajtja végre, amelyet immár a liberális párt vezet, akit eddig a piaci mechanizmusok élharcosaként ismertünk a magyar politikában. A beavatkozás hatására meglehetősen gyorsan indult el az elmúlt 10 esztendőben szabályozott egészségügyi piaci mechanizmussal működtetett szolgáltatói rendszer állam-vezérelt, direktív átalakítása és magának a szabályozott piacnak a felszámolása. Állami, jogalkotási eszközökkel átszabott kapacitás, szigorodó beutalási rend, szigorúan korlátos szolgáltatói output jellemzi ezt a tendenciát. Mindebből nyilvánvalóvá válik az a nemzetközi példák sorával bizonyított igazság, hogy az állami szabályozás, állami irányítás az egészségügyben nem nélkülözhető, ráadásul ma már ezt a liberális párt is így gondolja – még ha nem is ezt hirdeti. Az eddig működtetett szabályozott szolgáltatói piacban bízó szakemberek pedig azt mondhatják: a célokkal egyet érthetünk ugyan, a megvalósítás módjával azonban már nem, hiszen találtunk-találhattunk volna más, piacibb megoldásokat is a kapacitás-probléma kezelésére. Példaként említhetők olyan, már évek óta várt döntések, mint az amortizáció-elismerés a működési költségek között, illetve a biztosítói vásárlói szerep növelése. No, de mindehhez forrás lett volna szükséges, forrás híján pedig maradt a jogalkotás durva és fájdalmas fűnyírója. A mostani beavatkozás mindenki figyelmét fel kell, hogy hívja a következő tényre: spontán (tehát nem szabályozott) piaci mechanizmusok esetén egy, a jelenleginél összehasonlíthatatlanul „izmosabb”, rögzültebb piaci erőtérben mennyivel nehezebb – kvázi lehetetlen – lenne ilyen mélyreható változásokat előidézni. A szabályozott piac problémamegoldó képességében a 90-es évek egészségpolitikusai nem csupán a kapacitás-rendezés kérdését illetően bíztak, hanem remélték, hogy segítségével sikerül megfékezni a paraszolvenciát. A mostani döntések nyomán szűkülő kapacitások, a növekvő előjegyzési listák, a szigorodó beutalás miatt a szolgáltatók között csökkenő verseny sajnos nagyrészt kioltja, sőt még felül is írja a vizit- és a kórházi napidíj ez irányú – egyébként is elég gyenge – ellentétes hatását. A jelen helyzetben elkerülhetetlenül felmerül a kérdés: milyen vezetői eszközök segíthetik az intézményvezetőket a túlélésben? A rövid távú likviditási-szempontok, a középtávú kapacitás-átalakítás és végül a hosszú távú stratégiai fejlesztés három idősíkja eltérő prioritásokat jelöl ki. Ezek együttes figyelembe vételével igyekszik a „hogyan is éljük túl?” kérdésére választ adni az immár VI. alkalommal megrendezett hagyományos Kontrolling konferenciánk. A konferencián súlyponti témaként szerepel a struktúraátalakítás, a kapacitás-konverziók kérdése. A legjobb gyakorlat kialakításában a konferencia résztvevőit az ágazati minisztérium képviselői, a finanszírozó, a tanácsadók és a kórházak menedzsmentjének előadásai segítik információval, tapasztalatokkal és ötletekkel. Szokásunkhoz híven teret engedünk a vezetői eszköztárat erősítő vállalkozói megoldások bemutatásának is. Szerkesztőségünk és Tanácsadó Testületünk nevében, a segítségükkel és lapunk szellemisége jegyében összeállított tematikával kívánok eredményes konferenciát és sikeres túlélést a konferencia minden résztvevőjének csakúgy, mint Kedves Olvasóinknak. Dr. Pásztélyi Zsolt, felelős szerkesztő IME V. ÉVFOLYAM 9. SZÁM 2006. NOVEMBER 3
