Az előző lapszámunkban megjelent publikáció folytatásaként az alábbi tanulmányban „A biztosítási piac megnyitása” című, 2007. januárra dátumozott, az Egészségügyi Minisztérium felkérésére összeállított szakmai vitaanyag (továbbiakban vitaanyag) elemzését tesszük közre. Jelen összefoglaló nem a vitaanyag egészével és nem a teljesség igényével, hanem csupán azon – és ahhoz szorosabban kötődő – részeivel foglalkozik, melyben a szerzők azt igyekeznek bizonyítani, hogy egészségügyi rendszerünk bajaira az jelentené a gyógyírt – vagy legalábbis döntő módon enyhítené a bajokat – ha a jelenlegi egyetlen biztosító – ha egyáltalán annak lehet nevezni – az Országos Egészségbiztosítási Pénztár (OEP) feladatait több magántulajdonban lévő és egymással versengő biztosító venné át.
Angol absztrakt:
The present publication is the continuation of the analysis we started in our previous paper about the study the Ministry of Health has published in January 2007 on „Opening the health insurance market“. This publication investigates and comments only those topics, where the authors suggests that the only way to heal our health insurance system is to introduce competing private health insurance companies on the market instead of the existing one purchaser system with National Health Insurance Fund.
A regisztrálást követően fogja tudni megtekinteni a cikk tartalmát!
A megadott cikk nem elérhető!
Tisztelt Felhasználónk!
Az Ön által megtekinteni kívánt cikk nem elérhető a rendszerben!
A megadott cikk nem elérhető!
Tisztelt Felhasználónk!
Az Ön által megtekinteni kívánt cikk nem elérhető a rendszerben!
Sikeresen szavazott a cikkre!
Tisztelt Felhasználónk!
Köszönjük a szavazatát!
A szavazás nem sikerült!
Tisztelt Felhasználónk!
Ön már szavazott az adott cikkre!
Cikk megtekintése
Tisztelt Felhasználónk!
A cikk több nyelven is elérhető! Kérjük, adja meg, hogy melyik nyelven kívánja megtekinteni az adott cikket!
Cikk megtekintésének megerősítése!
Tisztelt Felhasználónk!
Az Ön által megtekintetni kívánt cikk tartalma fizetős szolgáltatás.
A megtekinteni kívánt cikket automatikusan hozzáadjuk a könyvespolcához!
A cikket bármikor elérheti a könyvespolcok menüpontról is!
EGÉSZSÉGPOLITIKA Egy vagy több egészségbiztosító? II. rész Németh György közgazdász Az előző lapszámunkban megjelent publikáció folytatásaként az alábbi tanulmányban „A biztosítási piac megnyitása” című, 2007. januárra dátumozott, az Egészségügyi Minisztérium felkérésére összeállított szakmai vitaanyag (továbbiakban vitaanyag) elemzését tesszük közre. Jelen összefoglaló nem a vitaanyag egészével és nem a teljesség igényével, hanem csupán azon – és ahhoz szorosabban kötődő – részeivel foglalkozik, melyben a szerzők azt igyekeznek bizonyítani, hogy egészségügyi rendszerünk bajaira az jelentené a gyógyírt – vagy legalábbis döntő módon enyhítené a bajokat – ha a jelenlegi egyetlen biztosító – ha egyáltalán annak lehet nevezni – az Országos Egészségbiztosítási Pénztár (OEP) feladatait több magántulajdonban lévő és egymással versengő biztosító venné át. The present publication is the continuation of the analysis we started in our previous paper about the study the Ministry of Health has published in January 2007 on „Opening the health insurance market“. This publication investigates and comments only those topics, where the authors suggests that the only way to heal our health insurance system is to introduce competing private health insurance companies on the market instead of the existing one purchaser system with National Health Insurance Fund. Az előző összefoglalóban is ott kezdtük, hogy az elemzés módszertani problémája, hogy nem csupán a vitaanyag egyes állításai kérdőjelezhetők meg, hanem az értelmezési keret egésze is, melyben az állítások elhangzanak. A probléma egy örkényi klasszikus egyperces szabad felidézésével világítható meg: „Skultéty mennyi? Harminc. Mi harminc? Mi mennyi?” A vitairat azon állítására, hogy „harminc”, nem válaszolható az, hogy „tévedés, valójában harmincegy”. Folytassuk tehát a non-profit és a for-profit kérdés tárgyalásával. FOR-PROFIT VAGY NON-PROFIT „Az egészségügyi reform vitái során a verseny és a biztonságos működés kérdéseit sokan és sokszor a for-profit, illetve non-profit (más megfogalmazásban: üzleti és nem üzleti) működés kategóriáinak bevezetésével próbálták közérthetővé tenni. Nem kell ahhoz képzett közgazdásznak lenni, hogy belássuk: ez a megkülönböztetés értelmetlen. Nonprofit gazdálkodás nem létezik, csak nyereséges vagy veszteséges gazdálkodás van. (54. o.) – állítja a vitaanyag. (A „verseny és biztonságos működés kérdései” kitétel értelme nem világos, de a szerzők céljai e nélkül is érthetőek.) A probléma ezzel az, hogy a „non-profit” a tulajdonlás céljairól szól, s nem a gazdálkodásról. A vitaanyag szerzői persze találkozhattak olyan, nem kellőn felkészült személyekkel, akik „non-profit gazdálkodás”-ról beszéltek, s akik a „nonprofit működés fogalmát a nyereség visszaforgatásának kényszerével azonosítják”, s a dolog lényegének azt tekintik, hogy a nyereséget ne lehessen kivonni. Az ő helyreigazításuk helyénvaló. Ahogy helyénvaló a vitairat szerzőié is. A non-profit és for-profit különbsége, mint említettük, a tulajdonlás céljaiban van. A for-profit vállalkozás részvényese tőkéjét fekteti be, befektetése sikerét a profitszinttel méri (realizálódjon bár osztalék vagy árfolyam-emelkedés formájában). Ha elégedetlen a profitszinttel, más befektetési lehetőségek után néz, aminek kiválasztásában csupán a vállalandó kockázat és a várható hozam mértékének egymáshoz való viszonya játszik szerepet. Ellenben a non-profit „vállalkozás tulajdonosa” – gondoljunk például egy altruista milliárdos adományából létrehozott kórházra az Egyesült Államokban – a konkrét tevékenység elkötelezettje, nem profitot vár, hanem szakmailag eredményes működést, nevét és társadalmi megítélését ehhez kívánja kapcsolni, ezért tett adományt. Természetesen kívánatos számára, hogy a kórház bevételei meghaladják kiadásait, s milliárdosunknak egyébként is nagy tapasztalata van, hogy miként kell hatékony, feszes gazdálkodásra kényszeríteni az érdekkörébe tartozó cégeket (ha nem ez lenne a helyzet, aligha lehetett volna milliárdos). De ha a kórház bevételei elmaradnak kiadásaitól, s ennek okát nem a pazarló gazdálkodásban találja, akkor vagy újabb adománnyal pótolja a hiányt, vagy adományozó-társakat keres, vagy szűkíti tevékenységét, a leginkább veszteséges részlegek nem egyoldalú felszámolásával. (Gondoskodik arról, hogy akit e részlegekben elláttak, az ezt másutt biztosan megkaphassa.) Nem felel meg a valóságnak a vitairat azon állítása, hogy a „non-profit és közhasznúság jogi kategóriáinak akkor van helyük, ha kisléptékű vállalkozásokról, egyéni kezdeményezésen alapuló, időleges társulásokról van szó.” (55. o.) A legfrissebb, 2004. évi adatok szerint az Egyesült Államokban 830 for-profit kórház van, ami az összes kórház (az ún. nem közösségi kórházakat nem ideértve) 16,2%-a. A non-profit kórházak száma 2 967, arányuk 57,2%. Vagyis az Egyesült Államok kórházi rendszerének gerincét a non-profit szféra adja. Ez még inkább nyilvánvaló, ha az ágyszámokat és a bevételeket nézzük. A for-profit kórházakban található az összes kórházi ágy 13,2%-a, s e kórházaké az összes kórházi bevétel 9,5%-a. A non-profit kórházakban ugyanez 66,4% és 69,7%. Tehát a for-profit kórházak átlagos ágy- IME VI. ÉVFOLYAM 2. SZÁM 2007. MÁRCIUS 5 EGÉSZSÉGPOLITIKA száma lényegesen kisebb, mint a non-profit kórházaké, s ez a bevételekre még inkább igaz. Mindebből nyilvánvaló, hogy a fejlett világ „legmagánabb” egészségügyét magának tudó Egyesült Államok kórházi szektorában a non-profit tulajdonlás nem csupán a palettát színesíti, hanem a rendszer gerincét alkotja, s ez aligha lehet másként. Sőt az is kimondható, hogy univerzális kórház for-profit alapon képtelen működni. A for-profit csupán a rendszer kiegészítő eleme lehet. S a fenti tények cáfolják a vitaanyag azon, non-profit intézményekre vonatkozó állítását, hogy „biztosan nem ilyenek a szakrendelők, a kórházak, a biztosítók” (55. o.). A non-profit szféra létrejöttének azonban számos előfeltétele van, ami Magyarországon kétségkívül nem adott. Az ezek hiányában létező űrt a for-profit szféra nem tudja betölteni (ha az Egyesült Államokban nem képes, miért lenne éppen nálunk?), így azt csak közösségi tulajdonban lévő intézmény teheti. Bár kisebb arányban, mint a kórházi szférában, az Egyesült Államokban a non-profit biztosítás szerepe is jelentős. A rendelőintézeteknek pedig a legritkábban van az ott praktizáló vagy a múltban praktizált orvosokon kívüli, profitérdekelt tulajdonosa. AZ EGYÉNI SZÁMLA „Az áttekinthetőség és a méltányosság érvényesíthetősége érdekében mihamarabb át kell térni az egyéni számlavezetésre. Ezt követően világosan nyomon lehet követni, hogy a keresők és a nyugdíjasok milyen mértékű járulékfizetést teljesítettek, és azt is, hogy a nem-keresők után milyen mértékű biztosítási díj fizetés történik.” (49. o.). A vitairat másutt azt mondja, hogy a bismarcki rendszerben „biztosítottak befizetéseit és a nekik teljesített kifizetéseket személyre szóló, nevesített számlákon követik nyomon.” (11. o.). Az egyéni számla lenne az a nyilvántartás, melyről „névre tudni, ki mit fizet be, és mit vesz ki az egészségügyből.” (69. o.) Ausztriából hoznak példát. Ott a biztosítottak negyedévente elszámolást kapnak, melyben „tájékoztatják őket a befolyt befizetésekről, a nevükre teljesített kiadásokról és a kettő egyenlegéről. Azok, akiknél ez az egyenleg pozitív, pár köszönő sort is találnak e levélben, amelyben a biztosító elmagyarázza, hogy ez a szolidaritási többlet az idősebb, betegebb emberek gyógyítására lett felhasználva.” (11. o. 2. számú jegyzet) Az egyén által befizetett összegeket mindenesetre a „nevére szóló számlán vezetik, s azzal – bizonyos határok között – szabadon rendelkezik.” (49-50. o.) A járulékszámlát az APEH vezeti (50. o., 48. számú jegyzet), másutt viszont a biztosító, ahová az APEH-n keresztül kerül a pénz (72. o. és 73. o.). Tudnunk kell, hogy a biztosításban nincs egyéni számla, nem csupán azért, mert létezésének értelme sincs, de alapjában mond ellent a biztosítás lényegének. Viszont magyarázatot nem igénylő okból nyilvántartják a biztosítási díj fizetését. A számla olyan nyilvántartás, melyen a be- és kifizetéseket rögzítik azon célból, hogy ezek összevethetők legyenek. Biztosítás esetén, mikor is a kockázatközösség 6 IME VI. ÉVFOLYAM 2. SZÁM 2007. MÁRCIUS csekély számú tagjával történik meg a káresemény, a nagy többség a számlaműveletként felfogott biztosításban veszít, mert befizetései vannak, míg kifizetésekben nem részesül, míg egy kisebbséggel megtörténik a káresemény, s a kifizetések jócskán meghaladják a befizetéseket. De akivel a káresemény megtörténik, az nem nyertes, akivel pedig nem történik meg, az nem vesztes. A vitairat szerzőinek jól érzékelhetően hiányosak biztosításszakmai ismeretei, ezen okból állnak elő az egyéni számla ötletével. Annak természetesen van értelme, hogy osztrák mintára igazolják a biztosítottak járulékfizetését, ahogy annak is, hogy tájékoztassák az igénybe vett ellátások térítéseiről, de ennek csupán az önellenőrzés lehetősége az oka. (Ha a biztosított többet vagy kevesebbet talál az ellátások listáján, s erről tájékoztatja a biztosítót, azzal segíti az informatikai rendszer hiányosságainak betömését, illetve csalás leleplezését.) Ha úgy tekintünk minderre, hogy egy levélben két különböző dologról kap a biztosított információt, az elfogadható, de a két dolog összekötése, és egy számla bevételi és kiadási oldalaként tekinteni rá téves, nem biztosításra utaló megközelítés. Ugyanez mondható el arról, hogy „ki mit fizet be, és mit vesz ki az egészségügyből.” Ráadásul ez korrekt módon kivitelezhetetlen, viszont legitimmé teszi a társadalombiztosítás szolidaritás tartamának sorvasztását, társadalmilag elfogadottá azon magasabb jövedelműek panaszát, akiknek valóban többet kell betenni. E felvetés nem csak hipotézis. Az egyéni számla vitaanyagban leírt formája adekvát akkor, ha nem is biztosításról, hanem „egészségügyi takarékpénztári konstrukció“-ról (69. o.) van szó. A vitaanyag szerint hosszabb távon megfontolandó, hogy az egészségbiztosítási rendszernek a reform során létrehozandó II. pillére valójában ne is biztosítás legyen, hanem ún. Medical Savings Account (MSA) rendszer. Vagyis kötelező egészségügyi célú megtakarítás, melyről az egyén fizeti egészségügyi kiadásait. Erre utal például az a megjegyzés, hogy az egyén által befizetett összegeket a „nevére szóló számlán vezetik, s azzal – bizonyos határok között – szabadon rendelkezik.” (49-50. o.) A határt jelentő korlát annyit jelent, hogy az egyéni számlán felhalmozódó összeg csak egészségügyi célra fordítható. Ez esetben valóban számláról van szó, melynek pillanatnyi helyzetéről a bevételek és kiadások különbsége tájékoztat. Míg inadekvát egyéni számláról, számlavezetésről beszélni biztosítás esetén, addig ez helyénvaló, ha MSA-ról beszélünk. Valószínűleg az történt, hogy a vitaanyag szerzői az egészségbiztosítást mai terjedelmének 30%-ára zsugorítanák (I. pillér), míg a II. pillér co-paymentre való előtakarékosság intézménye lenne (a co-payment nem csupán a már létező fix összegű vizitdíjat és napi ápolási díjat jelenti, hanem a „százalékos co-payment fokozatos kiszélesítésé“-t is (62. o.); ezt persze előbb be kellene vezetni). A vitairat szerzői a várható politikai elutasítás miatt az MSA-t csak mint hosszabb távon megfontolandó lehetőséget említik, de az egyéni számla bevezetésének felvetésével valójában annak előkészítését kezdik meg. EGÉSZSÉGPOLITIKA Van még egy árulkodó nyom. A vitaanyag a biztosítottak elektronikus kártyával való ellátását szorgalmazza, melynek segítségével a „szolgáltató elektronikus adatátvitel útján egy pillanat alatt ellenőrizni tudja, hogy van-e „fedezete” a biztosítottnak” (63. o.). Ez az eszköz, mondja a vitaanyag, „hitelkártyaszerű”. Nos, egy sima bankkártya pénzkiadó automatába (ATM) dugva vagy vásárláskor „lehúzva” ellenőrzi a fedezetet. A hitelkártya is ezt teszi, viszont a bankkártyától eltérően fedezet híján is lehetővé tesz pénzfelvételt illetve fizetést, amit a hitelkártya-tulajdonos természetesen utólag kamattal együtt fizet meg. Vajon miért került „bank” helyett „hitel” a „kártya” szó előtagjaként a vitaanyagba? Azért, mert a szerzők a II. pillért eleve MSA-ként képzelik el, ahol az egyéni számla valóban lemerülhet, ekkor nagyon hasznos lehet, ha versengő egészség-takarékpénztárunk számlahitelt nyújt számunkra. Aztán észlelve, hogy ezzel most nem lehet előállni, a mondatot úgy fejezték be, hogy a hitelkártya arra szolgál, hogy ellenőrizni lehessen, a biztosított „rendben fizeti a járulékot.” A szöveg árulkodó nyomokat rejt a vitaanyag szerzőinek, illetve a kormányzatnak valódi szándékait illetően. A gyanút erősíti, hogy az egyéni számla kapcsán sosem esik szó fejkvótáról (az más összefüggésekben kerül elő), mindig csak járulékbefizetésről. Az egyéni számláról kiderül majd, hogy a „keresők és a nyugdíjasok milyen mértékű járulékfizetést teljesítettek” (49. o.). Nos, ha valaki biztosított (értsd: járulékfizető), akkor egyéni számlájára nem járuléka, hanem a fejkvóta kerül, aminek mértékét egyelőre meghatározatlan szintű jogszabály fogja meghatározni. A biztosított számára egyéni számlájának bevételi oldalán a fejkvóta csak annyiban bír információértékkel, hogy utána a járulékot befizették, de hogy mennyit, az innen nem derül ki. Arról csak az APEH tud. Tehát az osztrák minta követése negyedévente két levelet igényelne: egyet az APEH-től a befizetett járulékokról, egyet a biztosítótól az igénybe vett ellátások árairól. De e kettő együttesen semmiképpen sem nevezhető egyéni számlának. Ráadásul a 21. század elején a postai levélküldés feleslegesnek tűnik, mivel megteremthető a lehetősége, hogy a biztosított a szóban forgó adatokat az interneten keresztül bármikor megtekintse, illetve kérhesse, hogy azokat számára időről-időre elektronikus levélben megküldjék. Mindebből egyértelmű, hogy a vitairat, mint reformkoncepció nem alaposan, szigorú logikával, fegyelmezetten végiggondolt, konzisztens alkotás, hanem olyan dokumentum, melyben minden, illetve az ellenkezője is megtalálható és kiragadható. MI INDOKOLJA A TÖBB-BIZTOSÍTÓT? „A versengő biztosítók megjelenése nélkül nem lehet remélni, hogy az egészségügy területén beindulnak a várt és indokoltnak tartott változások”, mert csak ők birtokolják a „reform végigviteléhez szükséges szervező erőt és menedzsment-tudást”. (54. o.) Vagyis azért van szükség versengő biztosítókra, mert a kormányzatból hiányzik a szer- vezési és vezetési tudás. Másutt a vitaanyag szerzői máshová helyezik a hangsúlyt. Azt kifogásolják, hogy az OEP monopolhelyzete „szükségszerűen napi politikai elemekkel terheli az egészségügyet” (24. o.), azt az OEP-et, mely az ONYF-fel együtt „valójában a kormánynak alárendelt kifizető háttér intézmények csupán.” (12. o.) Tehát azért politikával átszőtt az OEP, mert a kormány, a legtipikusabb politikai intézmény alárendeltségében működik. De mindez egyértelműen azt jelenti, hogy csak a biztosítók vehetik át ezt a szerepet? Pedig lenne más, kézenfekvő gyógyír is: az OEP-et függetleníteni kell a kormány által közvetített napi politikától, nemzeti intézménnyé kell tenni. A függetlenítés már kiállta az idő próbáját a Magyar Nemzeti Bank (MNB) és az Országgyűlésnek alárendelt Állami Számvevőszék (ÁSZ) esetén. Érdemes lenne elgondolkodni hasonló megoldáson az OEP esetén is. A vitaanyag az OEP érdekeltségi rendszeréről írva azt mondja, hogy az nem érdekelt a szolgáltatók „folyamatos és szigorú ellenőrzésében. Az OEP számára összehasonlíthatatlanul egyszerűbb arra összpontosítani, hogy a költségvetéskészítés idején 10-50 milliárdos nagyságrendekről eredményesen alkudozzon a Pénzügyminisztériummal, mint az, hogy az év 365 napjában a járulékfizetők és a szolgáltatók 1-2-300 millió forintos tételeit ellenőrizze” (24. o.). Mivel az OEP a kormány alárendeltségében működik, ezért a PMmel való vitája kormányon belüli vita, az OEP lényegében az egészségügyi miniszter nevében/képviseletében vitázik, és az ellenőrzésben való érdekeltségéről eszmét futtatni értelmetlen, mert a szakminiszter, illetve a kormány utasításai szerint köteles eljárni. Ha utasítják, hogy „a járulékfizetők és a szolgáltatók 1-2-300 millió forintos tételeit ellenőrizze”, akkor azt végre kell hajtania, ha mégsem hajtja végre, vezetője ennek indokával elbocsátható. Csakhogy nem nagyon akadt az utóbbi másfél évtizedben olyan szakminiszter és kormány, aki erőteljes utasítást adott volna az OEP ebbéli gyengeségének leküzdésére. Tehát az OEP hibáiért, hiányosságaiért a szakminiszter és a kormány marasztalható el. Nem is beszélve arról, hogy a kormány durván beavatkozik költség oldalról is az E-alapba (lásd 2002-es béremelés, amely alapjaiban rengette meg a kasszát), amelynek a felelőssége viszont visszahull az Egészségbiztosítási Pénztárra. Ha a kormánytól függetlenné válna vagy az Országgyűlés felügyelete alá kerülne, e helyzet megváltozna. Nagy energiák szabadulhatnának fel. Sajátos módon a vitaanyag is gyengének tartja azon érvet, mely pusztán az üzleti biztosítók magasabb hatékonyságát hozza fel a több-biztosítós rendszer bevezetése mellett. „Csak akkor van értelme több biztosítót működtetni, ha ez ... együtt jár az egységes egészségbiztosítási csomag további [? – ilyen megbontás egyelőre nincs] differenciálódásával, megbontásával is. Ha minden biztosító egy és ugyanazt a szolgáltatáscsomagot nyújtja ... és semmilyen módon sem differenciálhat a biztosítottakat terhelő díjak tekintetében, akkor a további átalakításokat nem szabad megcsinálni, mert a működési költség növekedéséből származó hátrányt önmagában a verseny léte aligha fogja ellensúlyozni. IME VI. ÉVFOLYAM 2. SZÁM 2007. MÁRCIUS 7 EGÉSZSÉGPOLITIKA Kicsit módosítva a jól ismert szólást: gúzsba kötött táncosokkal nem érdemes táncversenyt rendezni.” (54. o.) Tehát, ha azonos a szolgáltatáscsomag, illetve bár azonos, de a „biztosítottakat terhelő díjak” nem különbözhetnek (egységes mértékét jogszabály állapítja meg, s az nem a biztosítók diszkrecionális joga), akkor nincs értelme a több biztosítónak – mondja a vitaanyag. A kérdés tehát a vitaanyag logikáján belül is arra egyszerűsödik, hogy egységes legyen-e/maradjon-e a szolgáltatási csomag. Ha e kérdésre „nem“-mel válaszolunk, teljesen természetes, hogy a több biztosító mellett tesszük le a voksot, mivel a differenciálást „életszerűen” nyilvánvalóan nem képes végrehajtani egy biztosító, az számára meglehetősen tétnélküli. Ha viszont az „igen” feleletet adjuk, több biztosítóra legfeljebb a választás meglehetősen szubjektív és öncélú élménye miatt van szükség. A kérdés viszont az, hogy a szolidaritás és az egyenlő hozzáférés megőrzése, sőt erősítése miként fér össze a szolgáltatáscsomag megbontásával? A pontosság kedvéért meg kell említeni, hogy a fenti hosszabb idézet kipontozott részén a vitaanyag úgy értelmezi az „egy és ugyanazt”, hogy a biztosító „köteles válogatás nélkül, a minőségtől és az ártól függetlenül minden szolgáltatóval szerződést kötni” (54. o.). A szolgáltatáscsomag nem ezt jelenti, hanem a „betegség-káreseményeket” és az azokat gyógyítani hívatott lege artis medicinae protokollok listáját. Az ár aligha lehet nem egységes, ahogy ma is van, a „gyanús minőség“-et pedig kizárják a protokollok, illetve az azt nyújtani nem tudó intézményekkel, osztályokkal, orvosokkal stb. szemben eljár a felügyelet és más illetékes hatóságok. ÖSSZEFOGLALÁS: MI A CÉL? A biztosítási vagy finanszírozási reformnak nevezett, az egyetlen biztosító helyére több, magántulajdonban lévő, forprofit biztosító állítását tervező kormányzati-törvényhozási akciósorozat célja a meghirdetett és erőteljesen hangsúlyozottaktól eltérően a mai rendszer szolidaritás-tartalmának csökkentése, illetve – s ez részben ugyanezt jelenti – a tehervállalás átrendezése, a magasabb jövedelműek tehermentesítése, az alacsonyabb jövedelműek terhelésének növelése. Nehezen elképzelhető, sőt egyenesen kizárható, hogy a biztosítási csomag differenciálása, a biztosító co-payment politikája, a szolgáltatókkal való szerződéskötési gyakorlata ne az ügyfelek megválogatását, egyfajta lefölözést szolgáljon. Bár ennek tilalmát kimondják, és a belépni/átlépni kívánó nem utasítható el, továbbá a legköltségesebb beavatkozások (III. pillér) sem terhelik az új biztosítókat (II. pillér), ami csökkenti „ösztönzöttségét” drága ügyfeleitől való megsza- A cikk I. része lapunk 1. számában olvasható. 8 IME VI. ÉVFOLYAM 2. SZÁM 2007. MÁRCIUS badulásra. (A vitaanyag szépítve úgy fogalmaz, hogy ezzel „csökkentettük a biztosítókra nehezedő nyomást.” 64. o., értsd: a lefölözésre való késztetésüket, amit közvetlenül nem, de itt közvetve elismer a vitaanyag.) A vitaanyag számol a biztosítottak biztosítóknak való kiszolgáltatottságával és a biztosítottak jelentette nagyon is eltérő kockázatokkal. Előbb-utóbb megteremtendőnek tartja a nagyobb munkáltatók csoportos szerződéskötését alkalmazottaik számára, mert a munkáltató jelenléte csökkenti alkalmazottai biztosítóknak való kiszolgáltatottságát, sőt ez oly lényeges, hogy még adókedvezménnyel is támogatandó, a cél pedig, hogy a munkáltatóknál „specializált szakapparátus” (65. o.) épüljön ki. De ez nem csupán a biztosítottaknak, hanem a biztosítónak is előnyös, mert egyrészt a csoportos kötés diverzifikált állományt jelent és „csökkenti az adminisztrációs és promóciós költségeket is”. Megjegyzem, hogy az Egyesült Államokban egyre több nagyvállalat is hajlik a Demokrata Párt prominens képviselői által a most induló elnökválasztási kampányban ismét napirendre tűzött egységes egészségbiztosítási rendszer bevezetésének támogatására, mert dolgozói egészségbiztosítása egyre nagyobb és kiszámíthatatlanabb terhet jelent számára, akárcsak a „specializált szakapparátus” fenntartása. Bár a jövedelemarányos egészségbiztosítási járulék hivatalos közlés szerint megmarad a minimálisra csökkentett, folyamatosan reálértékvesztő fix összegű egészségügyi hozzájárulással együtt, néhány igencsak elgondolkodtató megjegyzés olvasható a vitaanyagban. Így az, hogy különböző szolgáltatási csomaghoz különböző ár tartozik, ami ellentmond az egységes fejkvóta rendszernek. A vitaanyag lehetséges megoldásként veti fel, hogy a biztosítók a „biztosítottak – életkortól független – kockázati terhét alacsonyabb vagy magasabb fix díjjal fogják kezelni (pl. kedvezmény a nem-dohányzóknak). A „díj” az egységes fejkvóta. Vagy mégsem, és a rendszer elindul az individuális ekvivalencia elvének érvényesítése felé? A jövedelemarányos járulékfizetést hosszabb időszak után fix összeg váltaná fel (az egészségügyi hozzájárulás indulna ismét növekedésnek, míg az egészségbiztosítási járulék csökkenne, ahogy az Orbán-kormány időszakában történt, heves ellenkezést váltva ki az akkori ellenzékből, a mai kormánypártokból). Ez az alacsony jövedelműek esetén fokozott megterhelést, jelentős életszínvonal-csökkentést jelent, míg a magas jövedelműek helyzete lényegesen javul. (lásd 61-62. o.) De az alacsony jövedelműek még ennél is nagyobb megterhelését jelentené, ha a II. pillér üzleti biztosítói egészség-takarékpénztárakká alakulnak, s a biztosítás csak 30%-ban maradna meg. A fenti gondolatokat mindenképpen meg kell gondolnia minden felelősen gondolkodó állampolgárnak, amikor egy ilyen hatalmas döntés elé érkezik az ország....
