IME - AZ EGÉSZSÉGÜGYI VEZETŐK SZAKLAPJA

Tudományos folyóirat

   +36-30/459-9353       ime@nullimeonline.hu

   +36-30/459-9353

   ime@nullimeonline.hu

Regionalitás és kistérségek az egészségügyben

  • Cikk címe: Regionalitás és kistérségek az egészségügyben
  • Szerzők: Dr. Kereszty Éva
  • Intézmények: ELTE ÁJK Közigazgatási Jogi Tanszék
  • Évfolyam: VI. évfolyam
  • Lapszám: 2007. / 3
  • Hónap: április
  • Oldal: 13-19
  • Terjedelem: 7
  • Rovat: EGÉSZSÉGPOLITIKA
  • Alrovat: EGÉSZSÉGPOLITIKA

Absztrakt:

A magyar államigazgatást az uniós forráselosztás regionális nyomása a hagyományos megyei közigazgatás felől egy megújult regionális és kistérségi közigazgatás, közszolgáltatási rendszer és fejlesztéspolitika felé tereli. A cikk ismerteti az egészségügyi ellátórendszer korábbi szerveződését, összefoglalja az egészségügyi szolgáltatók jövőbeli kistérségi együttműködésének lehetőségeit. Az olvasók megismerhetik a régióban való gondolkodás fontosságát az egészségügyi reform folyamatában.

Angol absztrakt:

The EU regional resource allocation presses the Hungarian state administration system to change the traditional county administration and form a modern regional and local district system in the development policy, administration and the public services. The article presents the former health care services organised in a similar way, and summarizes the future possibilities of new cooperation of health providers in a given local district. The article also underlines the importance of „regional thinking” in the health services reform.

Cikk letöltése




Vissza az előző oldalra
Szerző Intézmény
Szerző: Dr. Kereszty Éva Intézmény: ELTE ÁJK Közigazgatási Jogi Tanszék

[1] Az Állami Számvevőszék 0012 Jelentése az önkormányzati feladatellátás szervezeti formáiról és működésük célszerűségének ellenőrzéséről, 1999.; online: www.asz.hu
[2] 1999. évi XCII. törvény a területfejlesztésről és a területrendezésről szóló 1996. évi XXI. törvény módosításáról
[3] 1996. évi LXIII. törvény a területi ellátási normatívákról
[4] Az Állami Számvevőszék 0410 sz. Jelentése az állami egészségügyi beruházásokra fordított pénzeszközök hasznosulásának ellenőrzéséről, 2004. április; online: www.asz.hu
[5] Nemzeti Rákellenes Program, ESZCSM 2006. február, online: kep.eszcsm.hu
[6] Dr. Bekényi József, Dr. Bércesi Ferenc, Dr. Németh Jenő: A kistérség fogalma, funkciói, intézményrendszere; Koncepció, IDEA Reform Programbizottság Kistérségi Munkabizottsága, 2003.; online: www.b-m.hu/idea.
[7] 297/2006 (XII. 23.) Korm. rendelet a közigazgatási hivatalokról
[8] A Dél-Dunántúli Regionális Egészségügyi Tanács létrehozása, A Soros Alapítvány Évkönyv, 1996., Budapest, 1997.; online: www.adata.hu/soros/kiadvany.nsf
[9] Tájékoztató az Országgyűlés Egészségügyi Bizottságának a Regionális Egészségügyi Tanácsok Megalakulásáról és Működéséről, 8402-2/05-0002STT, Egészségügyi Minisztérium, 2005. május, online: www.eum.hu
[10] 1997. évi CLIV. Törvény az egészségügyről, 149/A – 149/D §, beiktatta a 2004. évi CXXXV. Törvény 105. §, hatályba lépett 2005. január 1-jén
[11] 2006. évi CXXXII. törvény az egészségügyi ellátórendszer fejlesztéséről
[12] 60/2003. (X. 20.) ESzCsM rendelet az egészségügyi szolgáltatások nyújtásához szükséges szakmai minimumfeltételekről
[13] Dr. Csefkó Ferenc: A kistérség intézményrendszere és a települési önkormányzatok, IDEA Reform Programbizottság Kistérségi Munkabizottsága, 2003.; online: www.b-m.hu/idea
[14] 47/2004. (V. 11.) ESZCSM rendelet az egészségügyi ellátás folyamatos működtetésének egyes szervezési kérdéseiről, 6. § (4) és 15. §
[15] 49/2004. (V. 21.) ESZCSM rendelet a területi védőnői ellátásról
[16] 43/1999. (III. 3.) Korm. rendelet az egészségügyi szolgáltatások Egészségbiztosítási Alapból történő finanszírozásának részletes szabályairól, 20.-21. §

EGÉSZSÉGPOLITIKA Regionalitás és kistérségek az egészségügyben Dr. Kereszty Éva, ELTE ÁJK Közigazgatási Jogi Tanszék A magyar államigazgatást az uniós forráselosztás regionális nyomása a hagyományos megyei közigazgatás felől egy megújult regionális és kistérségi közigazgatás, közszolgáltatási rendszer és fejlesztéspolitika felé tereli. A cikk ismerteti az egészségügyi ellátórendszer korábbi szerveződését, összefoglalja az egészségügyi szolgáltatók jövőbeli kistérségi együttműködésének lehetőségeit. Az olvasók megismerhetik a régióban való gondolkodás fontosságát az egészségügyi reform folyamatában. The EU regional resource allocation presses the Hungarian state administration system to change the traditional county administration and form a modern regional and local district system in the development policy, administration and the public services. The article presents the former health care services organised in a similar way, and summarizes the future possibilities of new cooperation of health providers in a given local district. The article also underlines the importance of „regional thinking” in the health services reform. Az egészségügyben régóta alkalmazott szervezési elv a területi, körzeti ellátás, amelyben a lakosság-közeli, könnyen hozzáférhető ellátások biztosítása éppen olyan fontos, mint az, hogy a ritka, nagy fajlagos költségű diagnosztikát és/vagy terápiát igénylő ellátások az orvosi tudást és a gép-műszerparkot kihasználva koncentráltan történjenek. Laikusok számára is egyértelmű, hogy inkább utazzanak egy-két órát egy központi intézménybe, ha ott ritkább megbetegedésüket nagyobb tapasztalattal kezelni tudó team tudja kezelni, minthogy a közeli kórházba menjenek, ahol esetleg jóval ritkábban találkoznak hasonló esettel. A minőségbiztosítás, mint szakszerűséget szavatoló eszköz, a költséghatékonyság, mint a fenntarthatóságot jellemző eszköz, illetve a progresszivitás elve a medicinában mind olyan fogalmak, amelyek érintkeznek a regionalizáció fogalmával és alkalmazásával. A magyar egészségügy jelenlegi struktúrája mégsem veszi figyelembe ezeket a racionalitásokat, hanem a térségi és régiós gondolkodást háttérbe szorítja a lokálpatriotizmusként feltüntetett, vagy egyszerű politikai és presztízsérdek. A települési önkormányzatok önigazgató autonómiájának előtérbe helyezésével a rendszerváltás után az a hamis illúzió keletkezett, hogy a települések önállósága önmagáért való érték, s ez hosszabb időre, szemléletileg is visszavette a társulási, együttműködési, hatáskör- és feladat-megosztási kísérleteket, illetve az állam ezirányú törekvéseit. 1999-ben ezt így jellemezte az Állami Számvevőszék [1]: „A vizsgált időszakban az Országgyűlés az Ötv. módosításával, a társulási törvény megalkotásával és a pénzügyi szabályozás ösztönző elemeinek erősítésével igyekezett elősegíteni a hosszabb távú közös feladatellátást, a társulások elterjedését. Áttörést azonban nem sikerült elérni annak ellenére, hogy a vizsgálati tapasztalatok szerint olcsóbb, szakszerűbb a társulásban történő közszolgáltatás. A társulások aránya a közszolgáltatásban meglévő különböző szervezeti formák között változatlanul alacsony, mindössze 1,5%-kal növekedett a vizsgált időszakban. Még mindig legnagyobb akadály az önkormányzatok szemlélete, az autonómia helytelen értelmezése, előtérbe helyezése a hatékony működéssel szemben.” A következőkben azt mutatom be, hogy a hazai térségi gondolkodás és fejlődés milyen közigazgatási (államigazgatási és önkormányzati) funkciókban nyert teret, s az államreform előrehaladásával milyen fejlődés várható. Ennek sajátos alrendszereként mutatom be az egészségügyi ellátást, annak potenciális térségi elvű fejlesztését. Ebben szorosan összekapcsolódnak a szakmai, gazdasági, szervezési előnyök. Talán éppen ezért minősül olyan területnek, amelynek fejlesztéséhez az Új Magyarország program keretében jelentős EU források is mobilizálhatóak. Az intézmények és fenntartóik számára tehát már ma is hangsúlyos feladat lehet fejlesztési pályázataik szakmai előkészítése. Hangsúlyozni kívánom, hogy az egészségügyi szolgáltatási rendszerben a régió nem a lehatárolt területi egységgel azonosítható, hanem a térségi ellátás szervezési elvével, a funkcionális regionalizációval. Szerencsés esetben ezek a területi egységek és a funkcionális szervezési területek nagy mértékű átfedésben vannak. TERÜLETI RENDSZER A MAGYAR KÖZIGAZGATÁSBAN – ELÔZMÉNYEK A magyar közigazgatási rendszer részletes ismertetése nem feladata e tanulmánynak. Elég annyit összegeznünk, hogy a történeti megyerendszer az EU forráselosztási és statisztikai rendszerében kezelhetetlenül kicsi és fejlesztéspolitikai szempontból nem értelmezhető. A magyar rendszer szétaprózottságából eredően a költségeiben és teljesítményében is elmarasztalható közigazgatási hálózat átalakítása sem várhat. Tisztázni kell persze, hogy mi a régió, mi a feladata, és miért nem „nyomhatja el” a régió központi települése a régió öszszes más települését fejlesztési vagy más szempontból. Magyarország „formális” hét régióra osztása – az EU források megszerzése és felosztása érdekében (Európai Unió statisztikai alapon – NUTS- nyugvó támogatási rendszere) – 1999-ben törvényi szinten történt meg [1.] Ez a rendezés nem a megyerendszer politikai vagy közigazgatási felszámolását szolgálta, de megelőlegezte azt a folyamatot, amely az IME VI. ÉVFOLYAM 3. SZÁM 2007. ÁPRILIS 13 EGÉSZSÉGPOLITIKA együttműködésben tette érdekeltté a területileg szomszédos egységeket a korábbi autonóm és autarch törekvésekkel szemben. Bár 2006-ban a megyerendszer reformértékű átalakítására és a régiókkal való felváltására a kormány kidolgozott egy törvényjavaslatot, a szükséges 2/3-os támogatás az Országgyűlésben nem volt meg ennek elfogadására. Ennek eredményeképpen alakult ki az a helyzet 2007. elejére, hogy az államigazgatás szervei és a szakigazgatás szervei döntően régiós területi elv szerint épülnek fel, ugyanakkor az önkormányzati igazgatás a megyerendszert, mint az önkormányzati igazgatás egységét fenntartotta. Így a régióközponti szerep is hangsúlyos politikai kérdéssé vált az egy régióban található megyék (és megyei jogú városok) között. Ma a területfejlesztési tanácsok országos, regionális és megyei szinten rendelkeznek hatáskörrel a fejlesztési programok, forrásallokációs és egyéb kérdésekről való döntésekben. Ezek között az egészségügy nem kiemelt feladat, és bizonyos feladatmegosztásban van a regionális egészségügyi tanácsok feladataival. A két rendszer harmonikus összehangolása még várat magára. A kistérség, a kistérségi igazgatás nem előzmény nélküli a magyar közigazgatás történetében. Az 1867-es Kiegyezést követő törvénykezés eredményeképpen jött létre az államigazgatási járás, amely a II. világháborúig lényegében zavartalanul funkcionált. A későbbi tanácsi rendszer egy rendkívül szétaprózott igazgatási struktúrát eredményezett, amelyet azzal próbáltak racionalizálni, hogy a körzetközpontok fejlesztését állították fókuszba, majd megszűntek a járási testületi tanácsi szervek és csak a hivatal maradt meg, ezek 1984-ig működtek. Ezzel a járási rendszer megszűnt, ugyanakkor kiépült a városkörnyéki igazgatás rendszere [5]. A rendszerváltással kialakított önkormányzati rendszer hazánkban az egyes települések legmesszebbmenő autonómiáját adta meg, de nemcsak az „ön-kormányzás” települési képviselőtestületeinek jogával, hanem az igazgatási rendszer és a feladatok nagyfokú szétaprózásával is. Az autonómia védelmének legfontosabb eszköze az egyes települések alá-fölérendeltségének kizárása, így a megye szerepe nem fölérendelt az egyes településeknek, nem korlátozhatja a településeket önként magukra vett feladataik szervezésében és ellátásában, de rendelkezésre kell állnia abban, hogy a nagyobb feladatot jelentő egyes szakellátásokat bármikor biztosítsa az egész megyében. Az egészségügyben ez azt jelenti, hogy a települési önkormányzatok a szakellátás megszervezésekor nem ellátási kötelezettségük teljesítése érdekében járnak el, hanem önként vállalt feladatként tudnak a szó jó és rossz értelmében politizálni a szakrendelések, a kórházak, a betegellátás egyéb szakellátási ügyeivel. A rendszerváltáskor még kötelező volt a tulajdonossá és fenntartóvá vált önkormányzatok számára a hozzájuk került egészségügyi intézményi struktúra korábbi szerkezetben és méretben történő fenntartása, ez azonban annyira bemerevítette az ellátó szerkezetet, hogy gátjává vált bármilyen ágazati reformtörekvésnek, ezért a gazdasági stabilizációs törvénycsomag ezt a kötelezettséget megszüntette. A túlfejlesztett kórházi rendszer karcsúsítását szolgáló első kapacitástörvény [2] a megyék szintjén teremtett olyan 14 IME VI. ÉVFOLYAM 3. SZÁM 2007. ÁPRILIS együttműködési lehetőséget, amely az önkormányzati törekvések racionalizált összehangolását, egy mindenki számára elfogadható alkufolyamatot nyitott meg. Néhány év alatt az együttműködés számos formája alakult ki, bár jellemzően nem az aktív összehangolt fejlesztéspolitika jellemezte, hanem az a törekvés, hogy – a latin orvosi mondást adaptálva – „egymásnak nem ártani!“. A törvény tervezetének előkészítése során sokszor fölmerült a regionális szabályozási szint beiktatásának szükségessége. A hatályos jogszabályi környezetben nem sikerült alkotmányosan elfogadható, jogszerű, célszerű megoldást találni. A mai ellátórendszert ugyanis az jellemzi, hogy szinte nincs olyan ellátás, amelyet egyetlen országos központban nyújtanak (olyan van, amelyet több EU tagállam szupranacionális régiója szintjén ésszerű megszervezni), a relatíve ritkább és nagy költségű eljárások is regionális, vagy maximum két régióra kiterjedő „körzettel” szervezhetők. A regionális ellátási kategóriák kialakításában az is nagy nehézséget jelentett – és jelent máig is –, hogy a régió földrajzi fogalmától el kell szakadnunk az egészségügyi ágazatban, mivel itt nem az adott területen kell elérhető ellátást szervezni, hanem meghatározott lakosságszámra vonatkozóan. A lakosságszám (esetenként korösszetétellel korrigálva) adja meg azt a betegség-előfordulási arányt, amely „el tud tartani” egy magas szinten specializált ellátásfajtát és annak művelőit. Példa lehet erre a szívsebészet, amelyben a szokvány kardiológiai szakellátás – az alapellátásba belenyúló módon – kiépült rendszere elengedhetetlen. A katéteres beavatkozásokat, pacemaker beültetést és egyéb hemodinamikai beavatkozásokat végző központok már inkább megyei szinten, míg a nyitott szívsebészeti műtéteket biztosító centrumok kizárólag regionális szinten indokoltak úgy, hogy egy szívsebészet hátterében 3 hemodinamikai központ álljon. A nemzetközi gyakorlatban a sugárterápiás központok tervezésében számolnak 1,2 millió lakos/centrum számmal, de a fajlagos költségek leszorítása és a betegek minőségi, pl. ünnepnapon is elmaradhatatlan ellátása érdekében a hét minden napján és három műszakban kell üzemelnie a centrumoknak. A 13 magyar központ még a nagyobb rákbeteg-arányszám mellett is picit túlzó, de még így is indokolatlan várólisták és kezelés-elmaradás jelentkezik, mivel általában csak 5 napon át, és nem folyamatos üzemmódban zajlanak a kezelések. Ennek hátterében pedig a szakemberhiány is áll, akik képzése rendre elmaradt a beruházások megvalósításakor. Ezekben a kérdésekben az állami forrásból megvalósuló fejlesztések és beruházások programja és azok megvalósítása, de még a Nemzeti Rákellenes Program sem fogalmazott meg határozott elvárásokat [3, 4]. TÉRSÉG, KISTÉRSÉG, RÉGIÓ A kistérség fogalmának és funkciójának meghatározására irányuló kísérletek, a közigazgatásban elfoglalt helyének tisztázására irányuló törekvések már a 90-es évek első felében megjelentek. Már ekkor az egyes kistérségeken belül komoly alulról szerveződő, új típusú önkormányzati együttműködés indult meg a hatályos jogszabályok keretei között, egyes államigazgatási feladatok ellátása már nem települési vagy megyei, EGÉSZSÉGPOLITIKA hanem kistérségi szinten zajlott és zajlik. Az önkormányzati törvény „mozdíthatatlansága” az önkormányzati feladatok területén az önkéntes, a „józan észre” alapuló térségi együttműködést nem zárja ki, de ennek kikényszerítése csak rendkívül bonyolult eszközökkel lehetséges. A kistérség szinonimájaként fogható fel a korábbi járás, a városkörnyék vagy a körzet fogalma. Ezeket az egészségügyi igazgatás is használta mint az ellátórendszer szervezési alapfogalmait. Megítélésem szerint ez a korábbról ismert fogalomrendszer segíthet a korszerű kistérségi egészségügyi szolgáltatói hálózat kialakításában. A kistérség sokféle értelemben használatos fogalom, értünk alatta, például [5]: • az önkormányzatok által létrehozott közigazgatási illetékességi területet; • körzeti, a körzetközponti jegyző illetékességi területeként kifejeződő igazgatási kistérséget (okmányközpont, gyámügyi, építésügyi, szociális ügyekben); • regionális vagy megyei hierarchikus felépítésű (dekoncentrált) szervek kirendeltségeinek illetékességi területét, egyes állami (pl. bíróság, ügyészség) működési területét; • oktatási, egészségügyi ellátási körzetet; • a területfejlesztési önkormányzati társulások működési területét; • a területfejlesztés legkisebb területi egységét, a hazai NUTS 4. szintet (EU statisztikai régió fogalomnál említett rendszer szerint). Az egészségügyi ellátásban a kistérség egyidejűleg szervezési egysége az alapellátásnak és a szakellátás lakosságközeli, a progresszivitás első fokán lévő feladatainak. RÉGIÓK AZ ÁLLAMIGAZGATÁSBAN Az önkormányzati szféra régiós átalakítása ugyan nem történt meg, de az államigazgatás szervezetrendszerében elindult egy jelentős átalakítás, amely az államigazgatás középszintű szerveit a régiókban definiálja. Ezzel egyidejűleg azonban nem szűnnek meg teljesen a megyei szervek, hanem átalakított szerepkörben, a regionális szerv kirendeltségeként működnek. Ez elsősorban a vezetői szintek egyszerűsítését, a logisztikai háttér szűkítését teszi lehetővé, racionálisabb munkaterhelést tesz lehetővé. Az ügyfelek szempontjából nem változik a hivatal elérhetősége, a tényleges ügyintézés azonban professzionálisabb munkaszervezetben történhet. 2007. januárjától például regionális szervezetté vált a Közigazgatási Hivatal, ennek keretében regionális rendszerű lett a gyámhivatali rendszer, a hivatal szervezetébe illesztett, de önállóan eljáró főépítészi hivatali rendszer [6] is. Számos egyéb államigazgatási feladat is természetes régiókhoz kötődik évek, évtizedek óta: a vízügyi igazgatás, a bányakapitányságok, a környezet és természetvédelem hatóságai – logikusan – a földrajzi, biológiai rendszerek regionális elhelyezkedését követik, nem az ebből a szempontból mesterséges megyerendszert. Az egészségügyi ágazatban államigazgatási szervként az országot lefedő ÁNTSZ szervezetét érintette az átalakítás. Számos funkció már korábban is elszakad a megyei felépítéstől. A laboratóriumok mind a mikrobiológia, mind pedig a kémiai területen regionális megalaborrá alakultak – egyszerre követve az államigazgatási trendeket és nemzetközi szakmai tendenciákat. A laborok – részben – nem a közigazgatási régiószékhelyeken vannak. Ennek azonban nincs jelentősége, mivel a labor „csak” mérést végez a beszállított mintákon, amelyeket a régió egész területéről kap. Az eredmények továbbítása, visszajelzése elektronikus úton is megtörténhet, egyetlen ügyfél sem kényszerül a laborban történő személyes megjelenésre. A régió székhelye nem feltétlenül azonos az összes regionális funkció székhelyével, s ez az államigazgatás működésében zavart nem okoz. Az ÁNTSZ megyei szervezetében is voltak olyan funkciók, amelyek már régebben regionális elven működtek. A sugáregészségügy hatósági munkája rendkívül bonyolult, egy megyei szervezetnél nincs annyi ügy, hogy „eltartson” egy különlegesen képzett szakembert napi nyolc órában. A régióra vonatkozó illetékességgel kialakított sugár-egészségügyi hatóság azonban minden elvárásnak megfelel, és működése is költséghatékony. Az ÁNTSZ megyei szervezetének átalakítása nem okoz zavart a hatósági feladatok ellátásában és a népegészségügyi szervező feladatokban. Természetesen változik annak a rendje, hogy a megye vezetése milyen ügyekben, kivel tartja a kapcsolatot. Nagy súlyú hatósági döntések előkészítése során szükség lehet a regionális szervvel történő kapcsolatfelvételre, míg a napi együttműködés továbbra is a megye szintjén működő szervezeti egységek feladata. Formálisan tehát nem vesztett semmit egyetlen megye(székhely) sem. Az elmúlt évek során számos városi tisztiorvosi hivatal is elvesztette önállóságát, a városi intézetből kirendeltséggé alakult át. A lakosság felé nyújtott szolgáltatásokban ez sem okozott kedvezőtlen változást. RÉGIÓS KÍSÉRLETEK AZ EGÉSZSÉGÜGYI ELLÁTÁS SZERVEZÉSÉBEN Az egészségügyben a régiók egyidejűleg jelennek meg hagyományos szervezési elvként és új kihívásként. Hagyományos régióközpontként funkcionálnak az orvosegyetemek és a progresszív ellátás magasabb szintjét jelentő intézmények. A szolgáltatók közötti régiós együttműködésnek azonban kevés hagyománya van. A ‘90-es években jött létre az első, önként szervezett regionális egészségügyi tanács a Dél-Dunántúlon. Önkéntes szövetséget alkottak a szolgáltatók, kidolgozták az akkor még nehezen összeállítható regionális adatgyűjtési rendszert, a beutalás progresszivitási rendjének felülvizsgált rendszerét, közös, az egész régióra terjedő prevenciós programot dolgoztak ki, a szervezés és az informatika területén is egységes rendszer létrehozására törekedtek. Az 1996ban létrejött szervezet tevékenysége példaértékű volt más területek számára, de végül nem erősödhetett meg e spontán regionális együttműködés [7]. A Világbank regionális pályázata adott volna hátteret egy lendületes fejlesztésnek, de arra hivatkozva, hogy ezen ke- IME VI. ÉVFOLYAM 3. SZÁM 2007. ÁPRILIS 15 EGÉSZSÉGPOLITIKA resztül „egyes régiók kiemelt forrásokhoz juthatnának”, befolyásos személyek és szervezetek hatására végül az egészségpolitikai döntéshozók 1998 végén eredménytelennek nyilvánították a pályázatot. Ez a megoldás éppen a célzott, nem egyenlősdin alapuló, a térségek közötti szintkülönbségeket kiegyenlítő, felzárkóztató fejlesztések lehetőségét vágta el. A 2003-ban meghirdetett minisztériumi pályázat már kifejezetten ösztönözte a fejlesztési tanácsok létrehozását, amelyek már relatíve erős „mozgalommá” szerveződtek, amikor működésük törvényi alapjai megszülettek [8]. Legfontosabb tevékenységük a regionális tervek elkészítése volt. Ehhez felkutatták azokat a szakembereket és forrásokat, amelyek a terület jellegzetességeire tekintettel összegyűjtötték, feldolgozták mindazon adatokat, amelyek egy későbbi tervezési szakaszban megalapozhatják a döntéseket, illetve alkalmassá teszik a régiókat arra, hogy gyorsan és jó minőségben készítsék el az EU forrásokért benyújtható pályázatokat. Az egészségügy fejlesztési forrásainak jogszabályi és forrásbiztosítási rendezetlensége miatt az egészségügynek jelentős érdekeltsége volt és van abban, hogy a területfejlesztés egyéb intézményeivel együttműködjön, „jóindulatukat megnyerve” az általános célú fejlesztési forrásokból is részesüljön. Ennek érdekében a legfontosabb feladat a megyei és regionális fejlesztési tanácsokkal történő jó kapcsolat kialakítása. Az egészségügy sajátos és bonyolult szabályozása ugyanakkor nem teszi lehetővé, hogy az ágazat automatikusan beolvadjon a fejlesztés általános rendszerébe. Felmerült, hogy az egészségügy az egységes rendszer relatíve önálló alrendszere legyen, és az ágazati fejlesztési tanácsok a regionális tanácsok alegységeként, elsősorban döntéselőkészítő szerepet kapjanak. Ennek ellenzői – az elmúlt századok példáit felmutatva – arra hivatkoztak, hogy ebben az esetben az utolsó szakmai befolyásolási lehetőség is megszűnik a fejlesztésekben, és még inkább elszaporodnak a presztízsberuházások, erősödik a nem az egészségpolitikai tervezés és szervezés alapelvei mentén kialakuló forráselosztás, ami még inkább fokozza a szerkezet torz vonásait és a pazarló, de minőségében elégtelen ellátás gondjait. Az önálló egészségügyi ágazati fejlesztési, tervezési, szervezési tanácsok létrehozása mellett az intézmények érveltek leginkább, de a fenntartó önkormányzatok is ezt az elkülönült testületi munkát támogatták, vélhetően azért, hogy a nem intézménytulajdonos önkormányzatokkal szemben erősebb pozícióba kerüljenek. Ennek a tervnek ellenzői főleg a területszervezéssel és a magyar önkormányzati rendszer reformjával foglalkozó szakemberek voltak. Végül 2005-től törvényi alapokon létrejöttek a Regionális Egészségügyi Tanács-ok [9], amelyek azonban gyenge jogkörrel rendelkeznek, elsősorban az egyeztetés, javaslattétel, konzultáció, konszenzusteremtés fórumai lehetnek. Igazán erős szervezési és döntési hatáskört már csak azért sem kaphatnak, mert a tulajdonos, illetve fenntartó önkormányzatok döntési jogköre, autonómiája nem változott. A RET-ek tehát csak olyan megállapodás számára jelentenek tárgyalási fórumot, amelynek önként hajlandók alávetni magukat az egyes önkormányzatok. 2007. január 1-jén ismét módosult a szabá- 16 IME VI. ÉVFOLYAM 3. SZÁM 2007. ÁPRILIS lyozás. Ennek célja az volt, hogy a szervezeteket alkalmassá tegye a regionális kapacitáselosztási tárgyalások lebonyolítására és a várt konszenzusos leépítési és fejlesztési javaslatok alkufolyamatának végigvitelére [10]. A koordináló szervezetek mellett 2007-ben hatályba lépett a legújabb kapacitástörvény, amely az ellátórendszer fejlesztését és a kapacitások maximumát is régiónként jelöli ki [10]. Ezen általános jogszabály előzményének tekinthető a minimumkövetelmény-rendelet, ahol szerepelnek olyan ellátások, amelyek kifejezetten csak kijelölt (regionális) intézményekben végezhetők [11]. A vese, csontvelő transzplantáció, a mesterséges megtermékenyítési központok, az onkológia megkezdett regionalizációja, a légimentési rendszer kialakítása, a koraszülött intenzív ellátás centrumai és a sürgősségi (SO1) centrumok is a regionalitás elvén szerveződnek, bár a régió nagysága eltér az egyes esetekben. Az ellátási technológiák változásával ezen ellátások regionális jellege idővel megváltozhat, a régiók határait pedig a lakosság létszáma, korösszetétele is megváltoztathatja. Ez a hagyományos, spontán regionalitás nem hagyható figyelmen kívül a jövőbeni tervezés során sem. RÉGIÓS LEHETÔSÉGEK AZ EGÉSZSÉGÜGYBEN – SZAKMAI INDOKOK A régiók kialakításának és funkciójának meghatározása az egészségügyben nem könnyű feladat. Az egészségügyi ellátás egyes jellegzetességei miatt az általános régiós elvektől el kell szakadnunk. Melyek ezek a jellegzetességek? • A személyes szolgáltatás szükségessége Míg a hivatali típusú, irodai államigazgatási és közszolgáltatási szférában az ügyfél azt szeretné, ha lakó- vagy munkahelyéhez közel „leadhatná a papírokat”, de nem lényeges számára, hogy azok érdemi intézése milyen távolságban történik (az elektronikus adattovábbítás és ügyintézés elterjedésével ez időveszteséggel sem jár), addig az egészségügyi szolgáltatások többségében azonos helyen és időben kell jelen lennie a betegnek és az őt ellátó orvosnak. A hozzáférés, az elérhető közelség tehát fizikailag megvalósítandó követelmény. • A személyes, bizalmi kapcsolat, a tartós kapcsolat jelentősége Egy igazolás vagy engedély kiadásakor az ügyfél és az ügyintéző kapcsolata semleges, mindegy, melyik ügyintéző adja ki az anyakönyvi kivonatot, készíti el a jármű forgalmi engedélyét, addig az egészségügyben bizalmi kapcsolatra épül az ellátás. Minden elemében személyes kontaktusra épül, szenzitív adatok kezelésével jár. Ennek következtében a beteg számára minőségi szakmai kérdés, hogy olyan orvoshoz fordulhasson rendszeres ellátást, gondozást igénylő betegségével, akivel fennáll ez a bizalmi viszony. A minőség oldaláról vizsgálva pedig egyértelmű, hogy jobb ellátást kap az a beteg, akit régóta, igen alaposan ismer kezelőorvosa, ezért az olyan elváltozásokat és tüneteket is tudja értékelni, amelyeknek fel- EGÉSZSÉGPOLITIKA színesebb ellátási kapcsolat esetén nem tulajdonítana jelentőséget. Ha átszervezik a gépjárművekkel kapcsolatos hatósági ügyintézést (ahogy ez pár éve történt), akkor ez semmi olyan következménnyel nem jár, ami az ügy intézése szempontjából negatív lenne. A beteg azonban egy kötelező területi elv felborításával elveszíti az őt ismerő orvost, azt a kapcsolatot, amely gyógyulását segítette és a tapasztalati elem is kiesik az ellátásból. • Betegmigráció A betegek egészségügyi ellátása hagyományosan lakóhelyük vagy munkahelyük területe, régiója környezetében alakult ki. A mobilitás növekedésével azonban ez változóban van, sokan maradnak „bevált” orvosuknál akkor is, ha elköltöznek. Ez elsősorban a kistérségek közötti mozgást jelent, nem a régiók közötti vándorlást. Régiók közötti vándorlást is látunk, főleg az egyetemi centrumok irányába. A közlekedési infrastruktúra fejlődésével a régiók közötti vándorlás nem igényel jelentős időt, hiszen autópályán néhány óra alatt az ország átszelhető. Inkább a krónikus ellátás, hosszabb időn át tartó kezelés, súlyos állapottal járó betegség esetén van jelentősége a lakóhelyhez közeli ellátásnak, amikor a hozzátartozói, baráti látogatások fontossága megnő a beteg szemében, s emiatt a kényelmi szempont miatt inkább otthonához közeli szolgáltatót választ. A migráció szempontja volt például az egyik legkényesebb kérdés az első kapacitástörvényben. A migrációs szempont végül bekerült abba a matematikai képletbe, amely a betegellátási célra finanszírozási szerződési jogot nyerő ágyszámot és szakorvosi óraszámot határozta meg [2]. • Ellátásonként eltérő térségek és körzetek Az ellátórendszer egyenetlen fejlődése, a rendszerváltást követő egészségügyi befektetések területileg egyenetlen megjelenése és a nagy ellátó-centrumok, diagnosztikai megacentrumok hiánya együttesen azt eredményezi, hogy a beteg más körzetbe tartozik, ha CT-re megy, máshová, ha emlőszűrésre hívják be, máshová, ha körzeti fogászatra szeretne menni. A szolgáltató ugyancsak osztályonként tartja számon, hogy éppen mely települések, településrészek tartoznak területi ellátási kötelezettségükbe. Így nincs egységes térségi rendszere az ellátásnak – csak azokon a helyeken, ahol kevés egészségügyi szolgáltató működik –, s lényegében nincs választási alternatíva sem a betegek, sem pedig a szolgáltató számára. KISTÉRSÉGI ELV AZ EGÉSZSÉGÜGYBEN Míg a régió az alapellátástól a fekvőbeteg szakellátás legmagasabb progresszivitási szintjéig a teljes szolgáltatási spektrum biztosításáért felelős az adott terület lakossága számára, addig a kistérség az elsődleges hozzáférés szintje, a szolgáltatás legegyszerűbb, a napi életvitelből legkevésbé kizökkentő nyújtásáért felelős. Ezt a funkciót nem írhatjuk le az alapellátás definícióival, de nem nevezhetjük általában a progresszivitás első szintjének sem. Nem szűkül a kötelezően ellátandó önkormányzati feladatokra, és nem jelenti a szakellátás megszervezésének általános kötelezettségét sem. Szervezett formájában a kistérségi ellátás új entitás lehet a magyar ellátórendszer szervezésében, de egyes kezdeményei és rész-variációi jól ismertek a kollégák és az önkormányzatok számára is. A kistérségi bázison kialakított szervezetek és intézmények vezérlő elve mindenképpen a település-centrikusság kell, hogy legyen. A kistérségi szervezés nem azt jelenti, hogy mindenki egy állandó kistérségi központban veheti igénybe az ellátást, hanem azt, hogy az ellátás elsődleges területi alapegysége a kistérség. [12]. Az egészségügyben a kistérség funkciói két csoportba sorolhatóak: • Egészségügyi szolgáltatások • Szervezési, logisztikai funkciók Az első csoportba tartoznak a hagyományos alapellátási funkciók (háziorvosi és házi gyermekorvosi ellátás, iskolaegészségügy, védőnői ellátás). A kistérségi társulások ez esetben azt a többletet jelenthetik, hogy a kisebb, önálló feladatellátásra képtelen településeknek is jól szervezett, hozzáférhető ellátása lesz. A háziorvosok kistérségi jellegű praxisközösségének létrehozása biztosítja a folyamatos ellátást az orvos betegsége, gyermekszülés, szabadság, továbbképzési célú távollét esetén, tervezhetővé teszi a szabadságot és egyéb távolléteket, lehetőséget teremt az ügyeleti feladatok elosztására. Két területen indirekt, finanszírozási eszközök is segítik a kistérségi együttműködések formális kialakítását. Az ügyelet tekintetében a háziorvosi központi, illetve állandó és változó telephelyű ügyeletek mindegyike egy kistérség sürgősségi betegellátását biztosítják, s a szakmai rendelet szerint ez a „kötelező formája” az ügyeleti feladatok ellátásának [13]. Ugyanezt az elvet követi a megyeszékhelyen illetve megyei jogú városokban kötelező fogorvosi ügyelet is, bár ennek megszervezéséhez nem kell kistérségi együttműködést kialakítani. A szakmai és finanszírozási jogszabályok nem feltétlenül kistérségi, de az önkormányzatok együttműködésén alapuló rendszert hoztak létre a védőnői ellátás újra szervezésével. A lakóhely szerinti területi védőnő a még nem iskoláskorúak ellátásáért felel, de egyébként a védőnői feladatok elsődlegesen az iskola tanulóihoz kötődnek [14, 15]. Az így ellátandó minimális és maximális gyermeklétszám a kisebb településeken azt eredményezi, hogy a védőnő több település gyermekeiért is felel. A kistérségi feladatok ellátása ebben az esetben is akkor a leghatékonyabb, ha a térség egy védőnői szolgálatba szervez több védőnőt. Ez egyébként a nagyobb létszámú településeken korábban természetes megoldás volt. Az alapellátáson túlmutat és áthajlik a szakellátási körbe a csoportpraxisok létrehozása, a gondozóintézeti feladatellátás, a mozgó szakorvosi szolgálatok üzemeltetése és a szűrővizsgálatok megszervezése akár mobil szűrőállomások, akár térségi központok kialakításával. Ezek ugyanis klasszikusan olyan ellátások, amelyet a lakossághoz közel (helyben vagy a kistérségben) lehet biztosítani, de már mindegyik ellátás a szakellátás körébe tartozó szolgáltatásokat is nyújt. A nem- IME VI. ÉVFOLYAM 3. SZÁM 2007. ÁPRILIS 17 EGÉSZSÉGPOLITIKA csak háziorvosi tevékenységre jogosító szakképesítéssel rendelkező háziorvosok számára időszerű lenne lehetővé tenni az általános járóbeteg szakellátás nyújtását, és szakellátásszerű finanszírozását. Ez egyébként konkrét célkitűzésként is megjelent két évvel ezelőtt az ún. 100 lépés program egészségügyi tervei között. Természetesen nem arról van szó, hogyha kedve tartja, akkor egy-egy betegen szakorvosi teendőket is ellát a háziorvos, hanem arról, hogy megadott minimális ellátási terület (lakossági létszám), és megadott rendelési idő (ami lehet akár heti 2 óra is) keretében több környékbeli körzet – kistérség – lakosságának egyszerűbb szakorvosi ellátására is szerződik. Ez egyben konzíliumként is szolgál a többi – csoportban résztvevő – kolléga számára. Olyan ellátásokról lehet itt szó, amelyek minimális többlet eszközt és infrastruktúrát igényelnek a szokványos háziorvosi rendelőhöz képest. A megadott minimális lakosság és rendelési idő elsősorban üzemgazdaságossági kérdés, és arra is szolgál, hogy gerjesztett, fölösleges ellátásszám ne alakuljon ki. Ez a megoldás részben hasonlít a mozgó szakorvosi szolgálatokra (mszsz). Én nem tartom kirívó negatívumnak a házi gyermekorvos hiányát akkor, ha a gyermekorvosi ellátást a vegyes körzetekben és háziorvos által ellátott iskolákban a mozgó szakorvosi szolgálat gyermekorvosa segíti. A bonyolultabb esetekben közvetlen gyermekorvosi ellátás nyújtása mellett folyamatos szakkonzíliumot jelent, de a magam részéről egy általános gyermekorvosi ellenőrző főorvosi funkciót is telepítenék rá – minőségbiztosítási, és nem hatósági értelemben. A gyermekorvoslás mellett a terhesgondozás és a nőgyógyászati problémák alapszintű kezelése igényelné a mszsz e területen való „újraélesztését“. Ez a forma ott működhetne, ahol nincs helyben vagy természetes közelségben szakrendelés. Ahol a szakrendelés elérhetősége könnyen biztosított, ott a háziorvosi és szakellátás funkcionális kapcsolatát javítani szükséges, de ezt a lakosságközeli ellátást külön sem kiépíteni, sem finanszírozni nem kell. A szakellátás és konzílium körében természetes egységként kínálkozik a gondozóintézetek bevonása a kistérségi gondolkodásba. A teljesítményfinanszírozás és a gondozás egymásnak ellentmondó fogalmak, ennek feloldása az elmúlt években nem történt meg. A kistérségi gondozó és szakellátó központ jó megoldást kínálna erre. Mindezen létező vagy korábban létező formák felülvizsgálata mellett tartom kiterjeszthetőnek a kistérség egészségügyi funkcióit, majd ebbe további szakterületek és ellátástípusok is bevonhatók. Meggyőződésem, hogy a közalkalmazottként foglalkoztatott intézményi orvos nem alkalmas erre a mobilis, rugalmas betegellátásra. A szabadfoglalkozású vagy vállalkozó kollégákat azonban már ma sem zavarja, ha egyik nap más helyen végzik munkájukat, mint a következő napon, és nem a hagyományos poroszos intézményi rend szerint osztják be idejüket. A hagyományos feladatokon túl a kistérségek egészségügyi szerepe egyes logisztikai funkciókban is kiterjeszthető lenne. Az előbb vázolt kistérségi modellben elegendő résztvevő és elegendő szaktudás halmozódik fel ahhoz, hogy a rendszeres kötelező továbbképzések, referálók, konzultációk színhelye lehessen, hogy ebben a kollégák aktív (tudomá- 18 IME VI. ÉVFOLYAM 3. SZÁM 2007. ÁPRILIS nyos) munkával is részt vehessenek, hogy saját szakmai kiskönyvtárat hozzanak létre. Természetesen a feladatmegosztás révén a tanfolyamokon, továbbképzésen történő részvétel esetére a helyettesítés is könnyebben megoldható, mint a mai viszonyok közt. Egy ilyen szervezet egységes minőségbiztosítási rendszert tud kialakítani magának, beleértve a konzultációs lehetőség rendszerét, az egyeztetett protokollokat, a szervezett lakossági prevenciós kampányokat, a konfliktuskezelés megoldásait. E rendszerben a rendelők fajlagos működési költségei is csökkenthetők lennének, hiszen megvalósulhatna olyan közös beszerzés, karbantartás, esetleg egyes ügyekben közösen elláttatott adminisztráció, egységes és egységesen karbantartott informatikai rendszer, amelyben már a bekerülési költségek csökkenthetők az egyedi szerződésekhez képest. Természetesen erre a rendszerre épülne az alapellátási ügyelet. A térség számára az ügyeleten túl megoldható lenne, hogy közösen üzemeltetett gépkocsival a betegektől levett mintát elszállítsák, a leleteket visszahozzák a szakellátás helyéről (bár ma ez utóbbi már inkább informatikai kérdés), egyes különleges helyzetekben pedig akár a beteg szállítása is megoldható lenne. Ezek valóban új, lakosságközeli közösségi funkciók, amelyeket a résztvevő önkormányzatok bevonásával és aktív részvételével lehet csak megoldani. Az önkormányzatok szintjén azonban nemcsak ez utóbbi szervezési feladatok kapcsolhatók be a kistérségi központba, hanem egyes szociális és gyámügyi feladatok is itt „intéződnének”. Annak megvalósítása, hogy a szociális ellátások (pl. közgyógyellátási igazolvány) a lakosság számára egyszerűbb ügyviteli rendszerben kerüljenek lebonyolításra, érdemes a hasonló, egymásból következő ellátások szervezését egy együttműködő, multifunkciós intézményhez telepíteni. Ezt a szerepet a térségi központ vállalhatná fel. VÁROSKÖRNYÉKISÉG Végül érdemes szólni egy szót a városkörnyékiség fogalmáról. A város természetes ügyintézési és szolgáltató központot jelent a környező települések számára. A közlekedés természetes csomópontja, a környékbelieknek a város ad munkát stb. A városkörnyékiség lényege az lenne az új egészségügyi kistérségi gondolkodásban, hogy „térségközpontként” a város jelenjen meg, de egyébként ugyanazokat a funkciókat tudja biztosítani, amelyeket az előző fejezetben részleteztünk. Amennyiben a város fekvőbeteg-ellátó intézménnyel vagy járóbeteg szakellátással is rendelkezik, akkor természetesen ennek párhuzamos kiépítése fölösleges, de a lakossághoz „kimenő” szolgáltatások (mszsz), illetve a konzíliumi lehetőség megteremtése, esetleg a logisztikai, informatikai rendszerek közös, összehangolt szervezése itt is nélkülözhetetlen. Ebben a helyzetben a város nem „magasabb szintű” ellátást nyújt, hanem bekapcsolódik a térségi szintbe és mellette további progresszivitási szinteken nyújthatja az ellátást. EGÉSZSÉGPOLITIKA ÖSSZEFOGLALÁS Nem szabad azt hinnünk, hogy a regionális gondolkodás akár a nagy régiókban, akár a kistérségek szintjén új jelenség az államigazgatásban vagy az egészségügyben. Szakmai, gazdaságossági indokok százai sorolhatók föl amellett, hogy miért kell újragondolnunk a térségi egészségügyi ellátásban rejlő lehetőségeket. Legnagyobb akadályt az jelenti manapság, hogy a változtatások bármely formájával szemben a maradiság, presztízs és politikai indítékok alapján alakul ki ellenállás. A regionalitás nemcsak, vagy nem föltétlenül jelent egy zárt földrajzi és közigazgatási átszervezést, hanem elsődlegesen funkcionális, szolgáltatásszervezési kategória, amely a team munkában, annak minőségében, a szolgáltatás egyszerűbb, olcsóbb, a betegnek is kevésbé megterhelő nyújtásában hozza meg eredményét. Az egészségügyi szolgáltatások területén a nagy régió inkább a fejlesztéspolitika makro szintjén bír jelentőséggel, míg az ellátások tekintetésben a kistérség, a kistérségi egészségközpont jelenthet egyszerre szolgáltatási és logisztikai centrumot a betegellátás eredményessége és jobb megítélése érdekében. IRODALOMJEGYZÉK [1] Az Állami Számvevőszék 0012 Jelentése az önkormányzati feladatellátás szervezeti formáiról és működésük célszerűségének ellenőrzéséről, 1999.; online: www.asz.hu [2] 1999. évi XCII. törvény a területfejlesztésről és a területrendezésről szóló 1996. évi XXI. törvény módosításáról [3] 1996. évi LXIII. törvény a területi ellátási normatívákról [4] Az Állami Számvevőszék 0410 sz. Jelentése az állami egészségügyi beruházásokra fordított pénzeszközök hasznosulásának ellenőrzéséről, 2004. április; online: www.asz.hu [5] Nemzeti Rákellenes Program, ESZCSM 2006. február, online: kep.eszcsm.hu [6] Dr. Bekényi József, Dr. Bércesi Ferenc, Dr. Németh Jenő: A kistérség fogalma, funkciói, intézményrendszere; Koncepció, IDEA Reform Programbizottság Kistérségi Munkabizottsága, 2003.; online: www.b-m.hu/idea. [7] 297/2006 (XII. 23.) Korm. rendelet a közigazgatási hivatalokról [8] A Dél-Dunántúli Regionális Egészségügyi Tanács létrehozása, A Soros Alapítvány Évkönyv, 1996., Budapest, 1997.; online: www.adata.hu/soros/kiadvany.nsf [9] Tájékoztató az Országgyűlés Egészségügyi Bizottságának a Regionális Egészségügyi Tanácsok Megalakulá- sáról és Működéséről, 8402-2/05-0002STT, Egészségügyi Minisztérium, 2005. május, online: www.eum.hu [10] 1997. évi CLIV. Törvény az egészségügyről, 149/A – 149/D §, beiktatta a 2004. évi CXXXV. Törvény 105. §, hatályba lépett 2005. január 1-jén [11] 2006. évi CXXXII. törvény az egészségügyi ellátórendszer fejlesztéséről [12] 60/2003. (X. 20.) ESzCsM rendelet az egészségügyi szolgáltatások nyújtásához szükséges szakmai minimumfeltételekről [13] Dr. Csefkó Ferenc: A kistérség intézményrendszere és a települési önkormányzatok, IDEA Reform Programbizottság Kistérségi Munkabizottsága, 2003.; online: www.b-m.hu/idea [14] 47/2004. (V. 11.) ESZCSM rendelet az egészségügyi ellátás folyamatos működtetésének egyes szervezési kérdéseiről, 6. § (4) és 15. § [15] 49/2004. (V. 21.) ESZCSM rendelet a területi védőnői ellátásról [16] 43/1999. (III. 3.) Korm. rendelet az egészségügyi szolgáltatások Egészségbiztosítási Alapból történő finanszírozásának részletes szabályairól, 20.-21. § A SZERZÔ BEMUTATÁSA Dr. Kereszty Éva orvosi diplomáját a SOTE ÁOK-n 1987-ben szerezte. 1993ban az ELTE Állam- és Jogtudományi Karán jogászként diplomázott. Igazságügyi orvostan szakorvosi szakképesítése mellett az egészségbiztosítás szakorvosa és közigazgatási szakvizsgával is rendelkezik. Orvosként a SOTE Igazságügyi Orvostani Intézetében és az Országos Igazságügyi Orvostani Intézetben dolgozott 1995ig. Az Egyesült Államokban egészségügyi jogi és nemzetközi egészségügyi szervezési egyetemi tanulmányokat folyatott a megyei halottkémi hivatalban végzett ösztöndíjas orvosszakértői munka mellett. Ezt követően az Egészségügyi Minisztériumban, különböző beosztásokban dolgozott az egészségpolitikai szakmai területen 2006-ig. 2006. tavaszától az ELTE ÁJK Közigazgatási Tanszékének docense. Kutatási területe az egészségügy és a jog határterületei, az egészségügyi jog, Ph.D. fokozatát a halálesetekkel kapcsolatos orvosi és jogi szabályozás kérdéseiből szerezte. Az egyetem graduális és postgraduális képzésében egészségügyi jogot tanít. Jelenleg is igazságügyi orvosszakértő, angol és magyar nyelven oktat a szegedi és a pécsi orvoskarok igazságügyi orvostani képzésében. IME VI. ÉVFOLYAM 3. SZÁM 2007. ÁPRILIS 19