IME - INTERDISZCIPLINÁRIS MAGYAR EGÉSZSÉGÜGY

Tudományos folyóirat - Az egészségügyi vezetők szaklapja

   +36-1/786–9268       ime@nullimeonline.hu

   +36-1/786–9268

   ime@nullimeonline.hu

A minimumfeltételekről

  • Cikk címe: A minimumfeltételekről
  • Szerzők: Dr. Kövi Rita , Szaszkó Dóra
  • Intézmények: ELTE Egészségpolitika és Egészség-gazdaságtan Tanszék, Országos Egészségbiztosítási Pénztár
  • Évfolyam: VI. évfolyam
  • Lapszám: 2007. / 7
  • Hónap: szeptember
  • Oldal: 20-25
  • Terjedelem: 6
  • Rovat: EGÉSZSÉGPOLITIKA
  • Alrovat: EGÉSZSÉGPOLITIKA

Absztrakt:

A szakmai minimumfeltételekről szóló 60/2003. ESZCSM rendelet tartalmazza azokat a betegellátás különböző szintjein elvárható személyi és tárgyi feltételeket, amelyek szükségesek az elfogadható szintű egészségügyi ellátáshoz. Más jogszabályok az OEP feladatává teszik, hogy ezeket a finanszírozásban érvényesítse. A minimumfeltételekről szóló jogszabály rendelkezései azonban nem teszik maradéktalanul lehetővé, hogy az OEP végrehajtsa ezt a feladatot, ezért cikkünkben a jogszabály átdolgozását szorgalmazzuk. A szerzők kiemelik azokat a területeket, amelyek átdolgozása a finanszírozó szempontjából fontos lenne: a szakmakódok harmonizálása, a progresszivitási szintek szakmai tartalmának objektívvé tétele, a személyi feltételek és a tevékenységek minimális esetszámainak meghatározása. A fentiekre a cikkben megoldásokat is javasolnak.

Angol absztrakt:

Legal regulations describe what are the minimum conditions for professional health care providers with regard to human resources requirements or medical equipment needs. On the other hand OEP (Hungarian National Health Insurance Fund) is supposed to take these aspects into consideration during the setting up of the reimbursement accounts. Meanwhile these minimum conditions are not fully satisfactory to be used as framework for reimbursement, so authors argue in the article to renewal it. The authors point out those fields that are worth of reconsideration and further harmonization: code of professional specialties, definition of levels of care, minimal number of surgeries or other care events, human resources conditions. The authors suggest possible solutions for the problems discussed.

A cikk további részleteihez előfizetői regisztráció és belépés szükséges! Belépéshez kattintson ide
EGÉSZSÉGPOLITIKA A minimumfeltételekről Dr. Kövi Rita, Szaszkó Dóra, Országos Egészségbiztosítási Pénztár A szakmai minimumfeltételekről szóló 60/2003. ESZCSM rendelet tartalmazza azokat a betegellátás különböző szintjein elvárható személyi és tárgyi feltételeket, amelyek szükségesek az elfogadható szintű egészségügyi ellátáshoz. Más jogszabályok az OEP feladatává teszik, hogy ezeket a finanszírozásban érvényesítse. A minimumfeltételekről szóló jogszabály rendelkezései azonban nem teszik maradéktalanul lehetővé, hogy az OEP végrehajtsa ezt a feladatot, ezért cikkünkben a jogszabály átdolgozását szorgalmazzuk. A szerzők kiemelik azokat a területeket, amelyek átdolgozása a finanszírozó szempontjából fontos lenne: a szakmakódok harmonizálása, a progresszivitási szintek szakmai tartalmának objektívvé tétele, a személyi feltételek és a tevékenységek minimális esetszámainak meghatározása. A fentiekre a cikkben megoldásokat is javasolnak. ire (városi, megyei kórházak, országos intézetek stb.) vonatkoztatták. A 2007. áprilisi struktúraátalakítás utáni állapotokra még kevésbé alkalmazhatóak a rendelkezések [3]. Voltak szakmák, amelyek a járóbeteg-ellátást a progresszivitás lépcsőjének tekintették, voltak, akik csak a fekvőbeteg-ellátásra dolgoztak ki normatívákat. A személyi és tárgyi feltételeket is eltérően értelmezték: egyesek HBCS vagy OENOcsoportokra adtak feltételeket, mások az intézményi osztályokra határozták meg. Ezzel együtt hatalmas munka volt, több mint 2 évig tartott, és nagyon jó alap ahhoz, hogy átdolgozás után az ellátás minőségi javulását jobban segítő jogszabály lehessen belőle. Legal regulations describe what are the minimum conditions for professional health care providers with regard to human resources requirements or medical equipment needs. On the other hand OEP (Hungarian National Health Insurance Fund) is supposed to take these aspects into consideration during the setting up of the reimbursement accounts. Meanwhile these minimum conditions are not fully satisfactory to be used as framework for reimbursement, so authors argue in the article to renewal it. The authors point out those fields that are worth of reconsideration and further harmonization: code of professional specialties, definition of levels of care, minimal number of surgeries or other care events, human resources conditions. The authors suggest possible solutions for the problems discussed. A finanszírozótól joggal várják el, hogy a minőségi és költséghatékony ellátásért fizessen. Ehhez a minimumfeltételrendszer akkor járulhat hozzá, ha az a következő elemeket tartalmazza: az egyes progresszivitási szintek szakmai tartalmát, illetve azok minimális személyi, tárgyi feltételeit. A feladat nem könnyű ebben a változó világban, ahol az ellátási struktúra viszonylag gyorsan változik a legújabb terápiás elveknek megfelelően (hemodinamikai osztályok kialakulása, CT, MR diagnosztika rutinná válása, PET/CT rendszerbe kerülése stb.) és a klasszikus szakmai feladatok egy részét felváltják a betegségcsoportokra specializálódott ellátások: infarktusellátás, intervenciós beavatkozások, stroke ellátás stb. Ezek nyomán könnyen belátható, hogy a fenti – minőségi javulást is magukban hordozó – szakmai változások általános hozzáférhetővé tétele gyorsítható és elősegíthető anyagi ösztönzéssel. Ezért szorgalmazza az OEP a minimumfeltételekről szóló jogszabály további javítását a finanszírozási szempontok figyelembe vételével. Teszi ezt többek között azért, mert 2006. január 1-jétől a 43/1999. Kormányrendelet két új bekezdéssel bővült [4].: Ma az ellátórendszer működésének minimumfeltételeit a 60/2003. ESZCSM rendelet [1] szabályozza. A 2003-ban megújított rendeletben érezhető az a jogalkotói szándék, hogy, túl a tárgyi és személyi feltételek megszabásán, minőségi szempontokat tűzzön ki célul az ellátórendszer elé (progresszivitási szintek kialakítása, egyes szintek által végezhető beavatkozások, azok minimális esetszáma stb.), amelyek mind új elemek a régi jogszabályhoz képest [2]. A megvalósítás azonban felemásra sikerült. A szakmai kollégiumok és a jogalkotók nemigen értették meg egymás szándékát. A rendelet közel 1200 oldal, alig kezelhető. Nem egységes szerkezetű, egyes szakmák a progresszivitási szinteket homogén betegségcsoportokra, mások beavatkozás csoportokra, megint mások a kórházi hierarchia szintje- 20 IME VI. ÉVFOLYAM 7. SZÁM 2007. SZEPTEMBER A MINIMUMFELTÉTEL-RENDSZER ÁTALAKÍTÁSÁNAK INDOKAI – FINANSZÍROZÓI SZEMMEL 27.§ (2) A teljesítményvolumen szerinti finanszírozás alapja a 2005. évben – a járóbeteg-szakellátás esetében pontszámban – degresszió nélkül elszámolt teljesítmény 95%-a, a CT, MRI esetében a 2004. április 1-jét követő egy év teljesítményének a 76%-a, amit korrigálni kell ... ec) a progresszív ellátási szint szerinti feladatok változása adott szakterületen az előző évi korrigált CMI-átlaghoz viszonyítva három hónapon át – az OEP által ellenőrzötten – 0,1 értékkel történő változása esetén, g) az egészségügyi szolgáltatások nyújtásához szükséges szakmai minimumfeltételekről szóló külön jogszabály- EGÉSZSÉGPOLITIKA ban meghatározott minimális esetszám teljesítésének elmaradása esetén az előző évben teljesített esetszámra jutó teljesítményvolumen mennyiségével. E rendeleti előírások gyakorlati kivitelezhetőségéről a későbbiekben még szólunk. Továbbá a 217/1997. Kormányrendelet 15. § (1) bekezdése [5] 2006. június 1-jétől az OEP feladatává teszi a minimumfeltételek meglétének ellenőrzését a finanszírozási szerződések alapján: amennyiben hiányosságokat észlel, kezdeményezi a működési engedély visszavonását. Ebből ma annyi valósítható meg, hogy a járóbeteg-ellátásban a szakorvosi órák szakorvosokkal való lefedettségét tudjuk vizsgálni, és amennyiben ez nincs meg, az ÁNTSZnél kezdeményezzük a működési engedély visszavonását. Azonban a fekvőbeteg-ellátásban ilyen lehetőség csak kevés szakma esetén van, ahol az osztály profiljának megfelelő, számszerűsített személyi feltételek vannak megadva (hány ágyra mennyi, milyen képzettségű orvos, szakszemélyzet szükséges). A progresszivitási szintek szakmai tartalma a teljesítményvolumen-korlátban (TVK) is kifejezésre kerülhetne, a TVK elosztás alapját is képezhetné, amennyiben kifejeződne valamilyen teljesítménymérésre alkalmas egységben (HBCS, OENO-kódok) [6]. Az informatika világában a jogszabályt formailag is egységesíteni kell: egyértelmű, elektronikusan kezelhető jelzések használata szükséges (a rendelkezésre állás jelölésére ma használt az X, SZ, 1 stb.). A teljesség igénye nélkül a továbbiakban három problémát emelünk ki, amik finanszírozási szempontból szerepet játszhatnak. A PROGRESSZIVITÁSI SZINTEK A 60/2003. ESZCSM rendelet [1] általános fogalommeghatározásában a járóbeteg-ellátás szintjei tökéletesen meg vannak fogalmazva: 9. § (1) Az eltérő egészségi állapotú betegek differenciált ellátását a munkamegosztás és a fokozatosság elvén egymásra épülő progresszív ellátórendszer a (2)-(3) bekezdés szerinti ellátási szinteken biztosítja. (2) A járóbetegek a) eseti szakellátása és a krónikus betegek folyamatos gondozása a járóbeteg-ellátás alapszintjén, az általános járóbeteg-szakellátás, b) speciális szaktudást és/vagy eszközöket igénylő szakellátása a járóbeteg-ellátás emelt szintjén, a speciális járóbeteg-szakellátás keretében történik. Az egyes szakmák minimumfeltételeinél azonban nem nagyon történik említés arról, hogy mi tartozik a speciális szakellátás körébe. Ez a kérdés most különösen aktuális, mivel a reform következő lépése a járóbeteg-ellátás átalakí- tását tűzte ki célul. Itt lenne az alkalom, hogy tartalommal töltsük meg a jogszabályi kereteket. Utalunk itt a 43/1999. Kormányrendelet [4] fent említett bekezdésére, melyben a CMI-t tenné a progresszivitás egyik fokmérőjévé. Erre a járóbeteg-ellátás esetében azonban nincs lehetőség. Nem érvényesíthető a minimum esetszámokat érintő megszorítás sem, hiszen a minimum esetszámok bizonyos progresszivitási szinteken előírtak, a szakrendelők esetén azonban gyakorlatilag nem létezik progresszivitás. A fekvőbeteg-ellátás progresszivitásának egyes szintjeit az eddigi reformlépéseknek megfelelően általánosságban is át kell fogalmazni, ugyanis a 60/2003. ESZCSM rendelet [1] a következőképpen határozza meg az egyes progresszivitási szinteket: 9.§ (3) A fekvőbeteg-szakellátás – az ellátáshoz szükséges eltérő személyi és tárgyi feltételek alapján – az alábbi progresszivitási szinteken történik: a) I. ellátási szint, a progresszív ellátás alapszintje, amelyet az adott ellátást nyújtó valamennyi egészségügyi szolgáltatónál biztosítani kell, b) II. ellátási szint, a progresszív ellátás középszintje, amelyet a legalább egy megye, illetve a főváros lakosságának adott ellátását végző egészségügyi szolgáltatónál biztosítani kell, c) III. ellátási szint, a progresszív ellátás felső szintje, amelyet az adott ellátást regionális vagy országos szinten végző egészségügyi szolgáltatónál biztosítani kell. Meghatározandó, mely szakmákban és milyen szakmai területeken szükséges a területi kórházakban is biztosítani az ellátást. Milyen feladatai vannak az egyes szakmákat illetően a súlyponti kórházaknak, és melyek azok a ritka szakmai profilok, tevékenységek, amik legeredményesebben csak néhány centrumban, az egyetemeken, vagy az országos intézetekben végezhetők. A fekvőbeteg-ellátás területén is az egyes szinteken a szakmai tartalmat szükséges meghatározni, és nem az intézmény elhelyezkedését vagy elnevezését, illetve a beutalási rendet figyelembe venni. Szem előtt kell tartani azt is, hogy meddig bontjuk a szakmákat. A ma hatályos jogszabályban [1] az egyes eljárásokra is vonatkoznak minimumfeltételek (pl. Holter-monitorozás, urodinámia). A finanszírozó számára az lenne kívánatos, ha a szakmai alábontások, szubspecialitások közelítenének az egyes osztályok, részlegek profiljaihoz, ezek tevékenységi kódokban kifejezhetők legyenek, ami lehetővé tenné az egyes szakmák, szubspecialitások szakmai tartalmának elektronikus követését, ahhoz finanszírozási szempontokat rendelve. Az egy-egy progresszivitási szintre jellemző, és csak ott végezhető beavatkozások csak ezeken a szinteken kerülnének kifizetésre. Ehhez a szakmakódok jogszabályi harmonizálása is szükséges [7]. A fentieket figyelembe véve annyi szintnek és modalitásnak a kialakítása szükséges, amennyit meg tudunk tölteni eltérő tartalommal (kódokban vagy egyéb objektivizálható módon kifejezve)! IME VI. ÉVFOLYAM 7. SZÁM 2007. SZEPTEMBER 21 EGÉSZSÉGPOLITIKA Az egyes szinteknek legyen szakmai súlya: ha azon a szinten megjelölt feltételeknek (tárgyi, személyi feltételek és minimum beavatkozásszám) nem tesz eleget a szervezeti egység, akkor az ÁNTSZ nem ad engedélyt ill. a kiadott engedélyt visszavonja, és azon a szinten végezhető beavatkozások a következő évben nem lennének elszámolhatók a biztosító felé még akkor sem, ha az intézmény homlokzatán a Megyei Kórház vagy Országos Intézet felirat olvasható. Természetesen ahhoz, hogy ennek a feltételnek érvényt lehessen szerezni, szükséges a befogadások újraszabályozása: amennyiben az évente felülvizsgálatra kerülő működési feltételeknek nem felel meg egy osztály/részleg, elveszti a jogosultságát az azon a szinten való működésre, viszont legyen lehetősége visszakerülni, illetve bekerülni a rendszerbe, amennyiben azt a morbiditási térkép indokolja. A jelenlegi ellátórendszerben egyes szubspecialitások koncentrálására lenne szükség, hiszen nem szerencsés, ha egy-egy beavatkozásból, ritka betegség kezeléséből havonta vagy évente néhányat végeznek egy szervezeti egységben. A minőségi ellátáshoz szükséges tapasztalat, gyakorlat ilyen kis esetszám mellett nem biztosítható. A biztosítónak az ÁNTSZ-szel közösen legyen lehetősége a morbiditási viszonyok felmérése után eldönteni, hogy adott tevékenységből szükséges-e több, mint amennyire az összes intézménynek arra az évre működési engedélye van. Amennyiben szükséges a kapacitás növelése – akár mert többen nem teljesítették a minimumfeltételeket, akár mert a tevékenységre nagyobb igény van (pl. kivált hagyományos eljárást) –, pályázati úton biztosítható legyen újabb szolgáltatók belépése. Ugyanezen eljárás alapján kerülhetnének az új technológiák is a rendszerbe. Befogadásukkor a megfelelő progresszivitási szint kijelölése és a szükséges személyi és tárgyi feltételek meghatározása is megtörténne. A minimumfeltételek szakmákra és szakmai tevékenységekre jelölik ki a progresszivitási szinteket, nem intézményekre. A progresszivitás szakmákra, osztályokra, részlegekre vonatkozik, és nem általánosságban az intézményre: az egyik szolgáltató az egyik, a másik a másik szakmában van magasabb szinten. Ha egy intézményben a kardiológiai osztály képes III. progresszivitási szinten ellátni a betegeket, ez nem követeli meg, hogy ugyanilyen magas szintű gasztroenterológiája legyen. Nem szükséges egy intézménynek minden klinikai szakmában ugyanazon a progresszivitási szinten lenni, azonban a diagnosztikának (labor, képalkotás, patológia, nukleáris medicina) a legmagasabb klinikai szakmai progresszivitási szinthez kell alkalmazkodnia: stroke-ellátás – magas szintű képalkotó diagnosztika, kardiológiai centrum – hemodinamikai labor stb. SZEMÉLYI FELTÉTELEK Személyi feltételek sok szakmánál nem progresszivitási szintekre vannak megadva, hanem egyes beavatkozásokra, beavatkozáscsoportokra (egy műtét elvégzéséhez hány és 22 IME VI. ÉVFOLYAM 7. SZÁM 2007. SZEPTEMBER milyen képzettségű személyzetre van szükség). Az egyes csoportoknál a progresszivitási szint megjelölése is megtalálható, azonban a rendszerező elv hiányzik. Így sem az ÁNTSZ, sem az OEP nem tudja számon kérni az egyes szintek szükségesnek tartott humán erőforrás rendelkezésre állását. A személyi feltételek teljesítése, ellenőrzése csak akkor lehetséges, ha a progresszivitási szint szakmai tartalma tisztázott, és a humán erőforrás a feladathoz mért: nem mindegy például, hogy 50 ágyhoz vagy 100 ágyhoz szükséges a számszerűsített szakember létszám. Ez a hatalmas munkával előállított követelményrendszer ebben a formában nem használható ellenőrzésre, de könynyen a „talpára állítható”. A személyi és tárgyi feltételek progresszivitási szintenként szervezeti egységre összesíthetők. A szintek szakmai tartalmát kifejező beavatkozások kódjainak megadása már „kézzelfoghatóvá” teszi azt. Az adott kódcsoportokra vonatkozó esetszámok az OEP adatbázisából kikereshetők, így hiteles, ellenőrizhető adatok alapján határozható meg a minimum esetszám. A 60/2003. ESZCSM rendeletben [1] a III. szintű neonatológiai osztályok személyi feltételeinek meghatározását már ma is követendő példaként állíthatjuk: Gyermekgyógyász, neonatológus szakorvos Szakápoló Takarító, kisegítő személyzet Műszaki személyzet 3/10 ágy 2/ágyszám 1/műszak folyamatos Itt ágyszámra jelölték meg a szakember-szükségletet, ez egyértelműen teljesíthető és ellenőrizhető. A minimumfeltételek több helyen tartalmaznak speciális képzettséget, jártasságot, gyakorlatot, amelynek objektív meghatározására lenne szükség. Néhány példa: • • Echocardiográfiás vizsgálatok: Személyi feltételek: kardiológus szakorvos (Kardiológiai Szakmai Kollégium elfogadott irányelve alapján licenszvizsgával rendelkező) Bronchográfia: Bronshoscopiában járatos pulmonológus (A Magyar Bronchológus Egyesület által kijelölt képzési helyeken megfelelő gyakorlati időt eltöltött, és erről igazolással rendelkező pulmonológus szakorvos) [1] A szülészeti ultrahang vonatkozásában hosszú évek óta A,B,C szintű jártasságot igazoló licencet ad a Magyar Nőgyógyászati Társaság UH szekciója, azonban ez nem jelenik meg a rendeletben. Invazív hemodinamikai diagnosztikus és perkután műtéti beavatkozások feltételei között még a nemzetközi licenszvizsga is szerepel: „53560: A veleszületett szívhibák transoesophageális UH diagnosztikájában járatos vizsgáló. Nemzetközi licencvizsga, amely engedélyezi a beavatkozás végzését” [1] E jártasságok, licencek elérhetők a jelzett szakmai grémiumoknál, ott erről vezetnek is nyilvántartást, azonban – a szakorvosi vizsgákhoz hasonlóan – szükséges lenne egy EGÉSZSÉGPOLITIKA központi, hivatalos, közhiteles nyilvántartás. Fontos lenne egy olyan grémium felállítása is, amely elfogadja a licenc szükségességét, a képzési tervet és azt, hogy mire jogosítja a birtokosát. Akkreditálja a képzés tematikáját, a vizsgát, hitelesíti a licencet. Tudomásunk szerint a kérdés jogszabályi rendezése az Egészségügyi Minisztériumban napirenden van. Nagyon fontos ennek a folyamatnak a felgyorsítása, mert jelen formájában az érvényben levő 60/2003. miniszteri rendelet sajnos nem végrehajtható. A „gyakorlat” előírásában is egységes szempontok követése célszerű. Az alábbi példában is felmerül a kérdés, hogy a gyermekpulmonológusok legalább 2 éves bronchoscopos gyakorlata hogyan ellenőrizhető: struktúrája szinte folyamatosan átalakul, így nehezen értelmezhető, hogy egy sebészeti vagy egy belgyógyászati mátrix osztály vezetőjének milyen szakmában, milyen gyakorlattal, jártassággal kell rendelkeznie. Egy intervenciós osztály vezetője a kardiológustól kezdve az angiológuson, idegsebészen át a radiológusig bárki lehet, aki megfelelő vezetői képességekkel rendelkezik, bírja az intézményvezetés bizalmát, és az előbbi specialitások bármelyikében a megfelelő gyakorlata megvan. Személyi feltételek: Gyermekpulmonológus szakorvos legalább 2 éves bronchoscopiai gyakorlattal [1] A minőségi betegellátás felé való elmozdulás szempontjából alapvető, hogy megfelelő gyakorlattal rendelkezzenek az orvosok egy-egy betegségcsoportot vagy beavatkozást illetően. Ez a törekvés már a jelenleg hatályos rendelet kialakításánál megfogalmazódott, sok szakmánál meg is jelenik a tevékenységek minimálisan elvárható esetszáma. A tevékenységek kifejezését, amennyire lehetséges, egységesíteni kellene: a jogszabályban [1] a BNO-, OENOés HBCS-kódok is megjelennek. Szerencsés lenne a finanszírozásban számon kérhető formában (OENO, HBCS) meghatározni a tevékenységet, mivel a BNO-kód nem teljesítményelszámoló egység, így csak körülményesen tehető finanszírozási szemponttá. Itt azért az OENO kódokat kellene preferálni a HBCS-kódokkal szemben, mert egy adott beavatkozással a HBCS logikája miatt – így például súlyos szövődmény esetén –, a megszokottól messze eltérő csoportba is kerülhet a beteg (gépi lélegeztetés, a szövődmény HBCS-je). A jelentett OENO viszont objektív mérőszám a minimális esetszám elérésének kontrolljára. Azokat a kódokat célszerű megjeleníteni, amik a szakmák szerint nem végezhetők minden intézményben, valamilyen speciális képzettséghez, jártassághoz, tárgyi feltételekhez akarják kötni a tevékenység végzését. A kódokkal a legegyszerűbb kifejezni a progresszivitási szintek szakmai tartalmát. Csak azokat a kódokat tüntessük fel, amelyek megkülönböztetik a szinteket egymástól (szakmailag a végzésük nagyobb tudást vagy felszereltséget igényel), illetve amelyeknél a minimális esetszám meghatározásának van értelme (pl. az UH-diagnosztika magasabb progresszivitási szintjén engedélyezett az UH-vezérelt intervenciók csoportja: ezek a kódok a csoportra vonatkoztatott minimálisan elvárt évi esetszám megjelölésével felsorolásra kerülnek). A minimálisnál kevesebb vizsgálat végzése több tényező miatt alakulhat ki: nincs hozzá beteg, a klinikusok nem igénylik azt a beavatkozást, a tárgyi feltételek nem megfelelőek vagy nincs elég szakember, aki elvégezze a vizsgálatokat. Az OEP adatbázisában néhány esetben megvizsgálva a jogszabály által ma előírt minimális esetszámokat, kiderült, hogy például kézsebészetből alig lenne olyan intézmény, amely teljesíti. A munkában jelentős segítséget hozhat, ezért az OEP felajánlja segítségét, hogy a rendelkezésre álló adatokból a szakmák által összeállított, az egyes szinte- Több helyen jelenik meg elvárásként egy-egy beavatkozáscsoportból a személyhez kötött vizsgálati esetszám. Ezeket, amennyiben szükséges, akkor a jártasságok körében célszerű kezelni, mert egyedi igazolása (pl. az alábbi beavatkozáscsoportra) minden évben eléggé körülményes. Nem követhető, nehezen ellenőrizhető feltételeket nem szerencsés a jogszabályban előírni. 16312 nyelőcső endoscopos UH vizsgálata 1633D a gyomor endoscopos UH vizsgálata 16431 a rectum és sigma endoscopos UH vizsgálata 1643D rectum endoscopos UH vizsgálata Személyi feltételek: Belgyógyász-, gasztroenterológus szakorvos (legalább 3 éves szakorvosi gyakorlat, évi igazolt 50 vizsgálat) [1] A fent felsorolt beavatkozásokból 2005-ben összesen 457 vizsgálatot jelentettek, ez annyit jelent, hogy maximum 9 gasztroenterológus szakorvos kaphat erre jogosítványt a mai jogszabály szerint. (Feltéve, hogy ideálisan oszlott el a vizsgálatszám, azonban az is előfordulhat, hogy 20 szakorvos végzett ennyi vizsgálatot, így akár egy sem kaphat jogosultságot a vizsgálatok végzésére.) Ez a vizsgálati csokor egy másik problémát is fölvet: a sokat emlegetett határterületeken (itt pl. a gasztroenterológus és a radiológus is képes ezeket a vizsgálatokat elvégezni) a szakmáknak célszerű egyeztetniük, hogy egy-egy progresszivitási szinten végezhető vizsgálatokat egységes feltételekkel kezeljenek. Néhány helyen a vezetői alkalmasságra is megszabnak a szakmák a jogszabályban feltételeket: helyenként nemzetközi gyakorlatot, máshol szakorvosi gyakorlati időt, megint máshol a szakterületen eltöltött időt. Meggondolandó, hogy a vezetői alkalmasság feltételeit ebben a jogszabályban célszerű-e előírni. Az orvostudomány fejlődésével egyre több határterület alakul ki, egyre inkább specializálódnak a nagy szakmák, az intézmények BEAVATKOZÁS CSOPORTOK ÉS MINIMUM ESETSZÁMAIK IME VI. ÉVFOLYAM 7. SZÁM 2007. SZEPTEMBER 23 EGÉSZSÉGPOLITIKA 1. táblázat Kézsebészeti esetszámok egyes intézetekben néhány beavatkozásra ken végezhető beavatkozások kódjainak összeállítása után legyűjti az előző évben jelentett esetszámokat intézetenként, és a szakmai kollégiumok ebből valós minimális esetszámokat tudnak meghatározni. Ennek a feladatnak az elvégzése során az egyes szakmák képviselői szembesülhetnek a jelenlegi kódok problémáival, egyidejűleg ezt is jelezhetik a Kódkarbantartó Munkabizottság felé. Az így kialakult minimumfeltételek a struktúrát is képesek alakítani: egyes intézményekben az új minimumfeltételeknek megfelelően az adott tevékenység koncentrálódhat. A beteg is jobban jár, ha olyan helyen kezelik a jobb felsze- 24 IME VI. ÉVFOLYAM 7. SZÁM 2007. SZEPTEMBER reltséget és nagyobb gyakorlatot igénylő betegségét, ahol azzal gyakrabban találkoznak a szakemberek. Pl. az intervenciós beavatkozások bizonyos csoportjai vagy az emlő-intervenciók megfelelő teamet igényelnek: csak olyan intézményben szabad megengedni, ahol jó tárgyi feltételek és megfelelő tapasztalatú szakembergárda áll rendelkezésre mind a diagnosztikához, mind a kezeléshez. Így sok fölösleges vizsgálat kiküszöbölhető, a legrövidebb idő alatt jut a beteg a megfelelő kezeléshez, ezáltal a leggyorsabban gyógyul. Könnyen belátható, hogy nincs annyi megfelelő tapasztalatú szakember, hogy a magasabb progresszivitási szintre akkreditált ellátást minden vagy legalább sok intéz- EGÉSZSÉGPOLITIKA ményben nyújthatná. A ritkább betegségek speciális teameket igényelnek, ezeknek kevés centrumban kell összpontosulni ahhoz, hogy megfelelő tapasztalatot szerezhessenek. ÖSSZEFOGLALÁS Az egységes, minőségi betegellátás alapját képező hatályos minimumfeltétel rendelet átdolgozását javasolják a szerzők. Az egészségügyben lezajló szakmai és strukturális változásokat e rendeletnek is tükröznie kell. Az OEP azért szorgalmazza a rendelet átdolgozását, mert ez alapján a jó minőségű ellátást a finanszírozás eszközeivel tudná ösztönözni. Az egészségügy finanszírozásáról szóló jogszabályok némely paragrafusai ma is feladatává teszik a minimumfeltételek egyes elemeinek finanszírozási szempontként való figyelembe vételét. A progresszivitás szakmai tar- talmának teljesítmény egységekben való megfogalmazása lehetővé tenné a nagyobb szaktudás és a magasabb technikai feltételek anyagi elismerését, így a progresszivitás a TVK-elosztás alapját is képezhetné. A magasabb progresszivitási szintek által igényelt kvalifikáltabb szakembergárda számon kérhető megjelenése a személyi feltételekben a jól képzett szakemberek munkaerőpiaci helyzetét javítaná. A minimumfeltételek átdolgozása a szakmák, a minisztérium, a biztosító és az ÁNTSZ szoros együttműködését igényli. A jelen intézményi gyakorlat egyébként nagyrészt így működik: mindannyian tudjuk, hol van ehhez vagy ahhoz a szakmai feladathoz megfelelő szakembergárda és tárgyi feltétel, oda irányítjuk a betegeinket. Ezt az informális „szakmai struktúrát” kellene leképeznie a minimumfeltételeknek és ez alapján a finanszírozásnak. IRODALOMJEGYZÉK [1] 60/2003. (X. 20.) ESZCSM rendelet az egészségügyi szolgáltatások nyújtásához szükséges szakmai minimumfeltételekről [2] 21/1998. (VI. 3.) NM rendelet az egészségügyi szolgáltatást nyújtó egyes intézmények szakmai minimumfeltételeiről [3] 361/2006. (XII. 28.) Korm. rendelet az egészségügyi ellátórendszer fejlesztéséről szóló 2006. évi CXXXII. törvény végrehajtásáról [4] 43/1999. (III. 3.) Korm. rendelet az egészségügyi szolgáltatások Egészségbiztosítási Alapból történő finanszírozásának részletes szabályairól [5] 217/1997. (XII. 1.) Korm. rendelet a kötelező egészségbiztosítás ellátásairól szóló 1997. évi LXXXIII. törvény végrehajtásáról [6] 9/1993. (IV. 2.) NM rendelet az egészségügyi szakellátás társadalombiztosítási finanszírozásának egyes kérdéseiről [7] 2/2004. (XI. 17.) EüM rendelet az egészségügyi szolgáltatók és működési engedélyük nyilvántartásáról, valamint az egészségügyi szakmai jegyzékről A SZERZÔK BEMUTATÁSA Dr. Kövi Rita A Semmelweis Orvostudományi Egyetem elvégzése után gyermekgyógyász, majd radiológus szakvizsgát tett. A Budai Gyermekkórházban gyermekgyógyászként, később gyermekradiológusként dolgozott. 1990-től 2000-ig a Semmelweis Egyetem I. Gyermekklinikáján volt gyermekradiológus. Számos tudományos közleménye jelent meg, és rendszeresen tartott előadásokat hazai és külföldi konferenciákon. 2003-ban orvos-közgazdász oklevelet szerzett a Szegedi Tudományegyetem Gazdaságtudományi Karán, ahol azóta óraadóként egészségügyi finanszírozást oktat. 2000-től az Országos Egészségbiztosítási Pénztárban dolgozik, kezdetben a Gyógyító-Megelőző Ellátási Főosztály ellenőrző főorvosa, jelenleg a Szakmapolitikai Főosztály osztályvezetője. Szaszkó Dóra 2005-ben közgazdászként diplomázott a Budapesti Corvinus Egyetem Gazdálkodástudományi Karán, azóta az Országos Egészségbiztosítási Pénztár munkatársa. Jelenleg a Gyógyító-Megelőző Ellátási Főosztályon dolgozik, ahol az Irányított Betegellátási Rendszer prevenciós területének fejlesztésével, finanszírozási protokollok kidolgozásával foglalkozik, és egyéb egészségügyi szakmapolitikai munkákban vesz részt. IME VI. ÉVFOLYAM 7. SZÁM 2007. SZEPTEMBER 25