IME - INTERDISZCIPLINÁRIS MAGYAR EGÉSZSÉGÜGY

Tudományos folyóirat - Az egészségügyi vezetők szaklapja

   +36-30/459-9353       ime@nullimeonline.hu

   +36-30/459-9353

   ime@nullimeonline.hu

„Nem az igény számít, hanem a szükséglet” Interjú Medgyasszai Melindával

  • Cikk címe: „Nem az igény számít, hanem a szükséglet” Interjú Medgyasszai Melindával
  • Szerzők: Nagy András László
  • Intézmények: IME Szerkesztőség
  • Évfolyam: VII. évfolyam
  • Lapszám: 2008. / 10
  • Hónap: december
  • Oldal: 48-50
  • Terjedelem: 3
  • Rovat: PORTRÉ
  • Alrovat: PORTRÉ

Absztrakt:

Medgyasszai Melindát, az Egészségügyi Minisztérium egészségpolitikáért felelős szakállamtitkárát eddigi életútjáról, pályájának fordulópontjairól faggattuk.

A cikk további részleteihez előfizetői regisztráció és belépés szükséges! Belépéshez kattintson ide
PORTRÉ „Nem az igény számít, hanem a szükséglet” Interjú Medgyasszai Melindával Medgyasszai Melindát, az Egészségügyi Minisztérium egészségpolitikáért felelős szakállamtitkárát eddigi életútjáról, pályájának fordulópontjairól faggattuk. – Az első és meghatározó fordulópont maga a megszületésem volt. Beleszülettem ugyanis az egészségügybe. Édesanyám orvos volt, előbb kórházi belgyógyász, majd körzeti orvos Veszprém megyében, Nemesszalókon. Kicsi gyerekkoromat édesanyám állandó készenléti ügyelete, éjjel-nappali jövés-menése határozta meg. – Ez nem feltétlen kellett volna arra sarkallja, hogy ezt a pályát válassza... – Azért lettem orvos, mert el sem tudtam képzelni, hogy más is lehetnék. Az egyetem vége felé azonban végig kellett gondoljam: ha családot is szeretnék, akkor nem választhatom az általam favorizált háziorvosi hivatást. Ezért lettem orvosi mikrobiológus szakorvos, aki nem ügyel, legrosszabb esetben is csak készenlétes. Mikrobiológusként rövid időn belül megismerkedtem a közegészségügy és az egészségügyi igazgatás tágabb horizontjával. Hamarosan tisztiorvos lettem, még mindig Veszprém megyében. 1995-ben megpályáztam egy orvosi állást a megyei OEP-nél. Nagyon izgalmas időszak volt, akkoriban alakultak ki a finanszírozási technikák, a szolgáltatók szakmai ellenőrzése stb. – Szerepelt tervei között, hogy valaha majd az egészségügy felsővezetésében vállal szerepet? – Fel sem vetődött bennem. – Hogy érte a felkérés? – Nagyon régóta ismerjük egymást miniszter úrral. Én 1995-ben léptem be az egészségbiztosítóba, ahová ő egy évvel később, főosztályvezetőnek érkezett. Izgalmas időszak volt, munkakapcsolatunk a híres 1996/LXIII. törvény végrehajtásával kezdődött. Székely Tamás feladata volt megyénként egyeztetni az elsőfokú határozatokat és Veszprém megye különösen bonyolult esetnek bizonyult. Egyébként én a Nyugat- és Közép-Dunántúlon igazán otthon vagyok, jól éreztem magam, eszembe sem jutott eljönni onnan. Egyszer csak miniszter úr felhívott és felkért egészségpolitikai szakállamtitkárnak. Akkor ez a poszt üres volt, elődöm megpályázta és el is nyerte az OEP főigazgatóhelyettesi állását. Egy ébren töltött éjszaka után döntöttem: úgy éreztem, hogy nem mondhatok nemet. – Milyen ambíciók alapján? – Fontos szempont volt döntésemben, hogy – ha már éveken át annyit és annyiszor kritizáltam a jogalkotókat – próbáljam meg jobban csinálni, mint ahogy az elődeimnek sikerült. Ebben a pozícióban lehetőséget kaptam arra is, hogy néhány számomra igen fontos egészségpolitikai kérdésben megpróbáljam segíteni az előrelépést. Ha nem is sokat, de pici lépéseket tenni azért, hogy racionálisabb, szakmailag megfelelőbb legyen az ellátórendszer. Nagyon sokat lehet tanulni kollégáktól, szervezetektől, orvosoktól, ápolóktól és az is igaz, hogy igen nagy áttekintéshez juthat, aki kormányzati pozícióba kerül. – Pályamódosításai folyamatos tanulást, továbbképzést feltételeznek.... – Úgy mondják, hogy a három szakvizsga már kóros állapot. Nos, én éppen mostanában törekszem a harmadik, a biztosítási szakorvosi vizsga megszerzésére. Először – természetesen – orvosi mikrobiológus szakorvos lettem, utána mint tisztiorvos – szintén természetesen – társadalom-orvostani szakvizsgát tettem. Időközben másoddiplomát is szereztem egészségügyi szakjogászként, tanultam egészségügyi menedzsmentet. Ez mind adódott, mind kellett ahhoz, hogy jól csináljam azt, amit éppen csináltam. Félreértés ne legyen! Én egyáltalán nem szeretek tanulni, de nagyon szeretek tudni. Legalább azt tudni, hogy mit nem tudok, és tudni azt, hogy kit kérdezhetek meg, ha mégis tudnom kell, mert elakadtam valamivel. Időközben megszereztem a betegjogi képviselői képesítést is... – Beszélgetésünk idején forr, pezseg a világ. Súlyos pénzügyi világválság idején, a költségvetési törvény vitáinak időszakában, kényszerű megszorítások árnyékában az Országgyűlés éppen a tárca előterjesztését tárgyalja... – A most tárgyalt törvénytervezetek pontosan jelzik, hogy mi a célunk. Azzal törődünk, hogyan lehet kisebb és józan változtatásokkal élhetőbbé, egyszerűbbé és racionálisabbá tenni a magyar egészségügyet. Ugyanakkor megpróbálunk a minőséget biztosító és a progresszivitást szolgáló új elemeket vinni az ellátás rendszerébe. – Azt vajon miért? – Szerintem magától értetődő. Ha valaki a biztosítónál dolgozik, akkor a legfontosabb dolog, hogy ismerje a biztosítottak jogait, és képviselni is tudja ezeket a jogokat. – Az egyik fő téma a kapacitások racionális és helyi szinten szabályozott újraelosztása. Ismereteim szerint éppen Veszprém megye szolgált erre jó példával. Hozta magával az ottani tapasztalatokat? 48 IME VII. ÉVFOLYAM 10. SZÁM 2008. DECEMBER PORTRÉ – Sokat. Veszprém megye sok mindenben valóban pozitív példa. A leginkább büszke az ott megvalósult összefogásra vagyok. Egy példa: a helyi és a megyei önkormányzatok, az Országos Mentőszolgálat és a minisztérium öszszefogásával elértük, hogy a Közép-Dunántúli Régió minden pontjára 15 percen belül elér a mentő. A másik, hogy a fenntartók és a szolgáltatók képesek voltak leülni egymással és jó néhány alapvető kérdésben megállapodtak. Ez számomra példa arra, hogy amennyiben egymás érdekeit kölcsönösen tiszteletben tartó emberek és szervezetek egy asztalhoz leülnek, és valóban el akarnak érni valamit, ami jó a lakosságnak, akkor lehet hasznos, jó döntéseket hozni. – Az új törvény ezeket a tapasztalatokat, ezt a fajta gondolkodást igyekszik átültetni a jogszabályok nyelvére? – Igen, mások, máshol szerzett tapasztalataival együtt. De lehet és kell is változtatni például a megmerevedett struktúrán. A 2006. év 132-es törvény egy adott pillanatban fennálló viszonyokat változtatott meg, s hozott létre egy, ugyanabban a pillanatban kedvezőbb rendszert. Ám az idő halad, az élet megy tovább. Azonban már a törvény megszületésének körülményei és a Regionális Egészségügyi Tanácsok tevékenysége felhívták a figyelmet, hogy a szabályozás nem problémamentes. Örömmel üdvözöltük az Alkotmánybíróság döntését, amely éppen azokon a pontokon avatkozott be, illetve éppen azokat a rendelkezéseket helyezte hatályon kívül, amelyeknek megváltoztatására készültünk. Mikorra a döntés megérkezett, mi már elkészültünk az új szabályozás tervezetével, amely pontosan megfelelt az AB elvárásainak. A fenntartók és a szolgáltatók nagyfokú önállóságát tiszteletben tartva azonban ki kell mondani – mivel közfinanszírozott szolgáltatásokról van szó –, hogy el kell felejteni az igényeket, csakis a szükségletek számítanak. A szükségletek felmérése, majd megállapítása pedig egyértelműen az állam feladata. – Kérem, foglalja össze, mit tartalmaz a tervezet! – A kórháztörvény módosítása után az egészségügyi intézmény fenntartója kezdeményezheti majd az ellátási kapacitások átcsoportosítását saját intézményein belül. Másrészt az OEP olyamatosan figyelemmel kíséri a tartósan kihasználatlan kapacitásokat, és javaslatot tehet azok átadására olyan intézményeknek, amelyeknél arra szükség van. Az ÁNTSZ-nek lehetősége lesz a szükségleteknek megfelelően a kapacitások átcsoportosítására. A járóbeteg-ellátásban területi ellátási kötelezettség és a minimumóraszámok összehangolásával megerősítjük az ellátás biztonságát. E szerint a területéhez tartozó lakóhelyről érkező betegek ellátását az intézmény garantálni tudja. – Prognózisa szerint mi történik majd? Valamiféle földindulás várható? – Várakozásaim szerint helyi döntések alapján teljesül az a számtalan kérés, ami a minisztériumhoz beérkezik és kisebb-nagyobb kapacitás-módosítást kíván elérni. – Hogyan illeszkedik ehhez a rendszerhez az új, önálló döntési jogkörrel felruházott regionális biztosítók hálózata? – Továbbra is nemzeti kockázatközösségen alapuló egy biztosító működik majd, amely tevékenységét 7 regionális pénztáron keresztül bonyolítja. Ezzel az átalakítással egy ügyfélközpontú rendszert alakítunk ki, melyek a lakóhelyhez közel nyújtanak olyan szolgáltatásokat, ami a biztosítási jogviszonnyal, tehát TAJ-kártya, EU-kártya, esetlegesen táppénz, illetve gyes, közgyógyellátással vannak kapcsolatban. És természetesen megújul majd a pénztár informatikai rendszere, aminek egy nagyon lényeges eleme lesz az, hogy a biztosítottak tájékozódni tudnak arról, hogy milyen egészségbiztosítási szolgáltatásokat, hol vehetnek igénybe. Ennek az egységes szervezetnek kell majd ellenőriznie azt, hogy teljesül-e az ellátási kötelezettség, továbbá azt, hogy a megfelelő színvonalon történik-e, azaz betartják-e az ellátási protokollokat. A biztosító, amennyiben hiányosságot észlel, az adott szakmára szóló szerződést módosíthatja, felbonthatja és az ellátást átadhatja egy súlyponti vagy országos intézménynek. Ezt nevezzük szerződéskötési szabadságnak. Egyik eszköze a biztosítónak arra, hogy fellépjen a biztosítottak érdekében. – Hogyan történik ez? – Az állam alkotmányos kötelessége garantálni, hogy egy adott területen megfelelő színvonalú és szükséges mennyiségű közfinanszírozott ellátás legyen. Ha valahol nincs, akkor tennie kell azért, hogy legyen. A szerződéskötési szabadság nem azt jelenti, hogy az OEP bárkivel bármikor felbonthatja a szerződést. Ám ha valahol valamelyik intézményfenntartó nem tudja biztosítani az elvárt szakmai minimumot, akkor a biztosító előbb felszólítja, ha eredménytelenül, akkor pályázatot ír ki az amúgy is a rendszerben lévő más szolgáltatók számára. Ha nem akad a közfinanszírozott rendszerben olyan szolgáltató, aki képes és hajlandó nyújtani ezeket a szolgáltatásokat, akkor kívülről is jelentkezhet bárki, aki alkalmas erre a feladatra, legyen az önkormányzati intézmény, bt., kft. vagy magánszolgáltató. – Leginkább a szükséges szakember-létszám hiánya miatt állhat elő ilyen helyzet. Gondolja, hogy ez esetben az adott térségben mégiscsak lehet találni a feladat ellátására vállalkozó szakembereket? – Bízom benne, hogy igen. – Hány ilyen eljárásra számít? – Úgy gondolom, hogy nagyon kevésre kerül majd sor. Hatásos lehet már a szerződésbontás kilátásba helyezése is. Személy szerint nagyon sok biztosítói ellenőrzésen vettem részt, tapasztalatból tudom, hogy a szolgáltatók többsége igen tisztességesen, magas szakmai és etikai színvonalon dolgozik. Egyébként olyan az egészségügy, mint a magyar társadalom egésze. – Milyen változtatásokra készülnek még? IME VII. ÉVFOLYAM 10. SZÁM 2008. DECEMBER 49 PORTRÉ – Az új orvosi eljárások, tevékenységek átlátható, szigorú – a gyógyszer- és gyógyászati segédeszközök befogadásához hasonló – rendjének kialakítása a másik lényeges változás, amit szeretnénk elérni. Ebben is a szükséglet, és nem az igény lesz a meghatározó. – Nem megkerülhető kérdés az egészségügyi dolgozók bérhelyzete. Mi várható? – Az ágazat humánerőforrás kérdései nem szűkíthetők le a bérkérdésre. A gyógyítás azon kevés tevékenység közé tartozik, ahol a „humánerőforrás” kifejezést szó szerint kell venni: az ellátás humánuma, emberiessége a megfelelő szakszemélyzet elemi feladata, az eredményes gyógyítás feltétele. A szakma és a kormányzat közös feladata és felelőssége: megerősíteni a megrendült közbizalmat. Megoldásra vár a szakma megbecsültségének, presztízsének helyreállítása, hiszen ez az alapja az ágazati munkaerőproblémák megoldásának, e nélkül sem a szakma nem lesz vonzó a fiataloknak, sem a pályán tartási programok nem oldhatók meg. A képzés, szakképzés rendszerének fejlesztése, a rezidensi rendszer átalakítása sem halogatható tovább. Az új szakmai képzések bevezetése, a tradicionális és komplementer gyógyászat oktatása, az egészségügyi határterületek interdiszciplináris képzései, mind-mind az ápolás és gyógyítás hivatásjellegét erősítik majd. A szakosító-, licence-t adó képzések, kompetenciákat meghatározó képe- sítések rendszerében differenciálhatóvá válik, hogy mely feladatok önálló végzésére jogosult a szakdolgozó. A szakdolgozói képzés vonzerejét ösztöndíj-rendszerrel is erősíteni szükséges. A pályán tartást, illetve a visszatérést részmunkaidős foglalkoztatással, rugalmas munkaidő-beosztással, az óvodai és bölcsődei férőhelyek fokozatos bővítésével kell segíteni, hogy a gyermeket vállaló egészségügyi dolgozók össze tudják egyeztetni a gyermeknevelést és a munkát. Jelenleg egyeztetünk a Szociális és Munkaügyi Minisztériummal, annak érdekében, hogy az egészségügyi ágazat is részt vehessen a közmunkaprogramban. Az elképzelés a szakdolgozói gondok enyhítését szolgálná, elsősorban a segédápolói feladatok terén. A program segítségével tehermentesíthetnénk a magasabb kompetenciával rendelkező szakembereket, a magasabb végzettségű ápolókat, hogy a betegek minél magasabb szintű ellátásban részesüljenek. Tervezzük továbbá, hogy amennyiben a feladat ellátásához szükséges, rövid képzést is biztosítsunk számukra, hogy szakszerűen végezhessék el segédápolói feladataikat. – Bocsásson meg, nyersebben kérdezek: 2009-ben az egészségügyi dolgozókat is sújtja majd a közalkalmazottak 13. havi bérének megvonása, illetve a közalkalmazotti bérek befagyasztása? – Jelenleg a 2009-es költségvetés a parlamenti vita szakaszában van. Nagy András László Evészavarok és testképzavarok Az elmúlt időszakban a test, illetve a test alakja a társadalmi érdeklődés fókuszába került, így – feltehetőleg a fokozódó „kulturális nyomás” hatására – a testhez és a testképhez kapcsolódó problémák is egyre gyakoribbak. A Túry Ferenc és Pászthy Bea szerkesztésében megjelent Evészavarok és testképzavarok című kötet szerzői – a Magyar Pszichiátriai Társaság Evészavar Szekciójának tagjai – a monográfia 39 írásában e témát járják körül. Annak ellenére, hogy már az ókor orvosai is regisztrálták az evészavarokat, ezek csak az 1980-as években kerültek a figyelem középpontjába. Az emberi testtel, a tápláltsággal és az alakkal kapcsolatos aggodalmak megszaporodtak, és ma már az étel minőségére is kiterjednek. Új kihívások érik az egészségügyi ellátórendszert, és nem pusztán az új típusú zavarok miatt, hanem mert jelentős akceleráció is tapasztalható: a zavarok egyre fiatalabb életkorban jelentkeznek. Az egyre gyakoribb terápiarezisztencia pedig arra sarkallja a szakembereket, hogy újabb és újabb terápiás eljárásokat dolgozzanak ki és honosítsanak meg. Az 1980-as években került előtérbe az anorexia pszichoszomatikus megközelítése (addig inkább a belgyógyászat tárgyalta), és ekkor jelent meg a hazai irodalomban a bulimia nervosa. A következő évtizedben megindultak a hazai kutatások – elsősorban az előfordulások gyakoriságát és az érintettséget vizsgálták (epidemiológiai vizsgálatok) – és ezzel párhuzamosan megjelentek az első, a klinikai gyakorlat számára is fontos tudományos összefoglalók. Ezt követően 2000-ben jelent meg az első részletes monográfia a témában, aminek a mostani kötet szerves folytatása. A kötet öt fejezetben tárgyalja a témát. Az első részben az evés- és testképzavarok legújabb formáit tekintik át a szerzők, a második rész pedig néhány biológiai vonatkozást mutat be. A harmadik fejezet a pszichológiai tényezőké, különös figyelmet szentelve a testkép zavarainak, amik egyre inkább leválnak a „klasszikus” evészavarokról. A negyedik fejezetben a társadalmi-kulturális tényezők szerteágazó témáival foglalkoznak. Végezetül, az utolsó részben a gyógyításé és a megelőzés lehetőségeié a főszerep. A monográfia szerzői mindannyian a Magyar Pszichiátriai Társaság Evészavar Szekciójának tagjai, szerkesztői: Prof. Dr. Túry Ferenc, a Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézetének intézetvezetője és Dr. Pászthy Bea pszichiáter, a Semmelweis Egyetem I. sz. Gyermekgyógyászati Klinikájának osztályvezető főorvosa. TÉ 50 IME VII. ÉVFOLYAM 10. SZÁM 2008. DECEMBER