A regisztrálást követően fogja tudni megtekinteni a cikk tartalmát!
A megadott cikk nem elérhető!
Tisztelt Felhasználónk!
Az Ön által megtekinteni kívánt cikk nem elérhető a rendszerben!
A megadott cikk nem elérhető!
Tisztelt Felhasználónk!
Az Ön által megtekinteni kívánt cikk nem elérhető a rendszerben!
Sikeresen szavazott a cikkre!
Tisztelt Felhasználónk!
Köszönjük a szavazatát!
A szavazás nem sikerült!
Tisztelt Felhasználónk!
Ön már szavazott az adott cikkre!
Cikk megtekintése
Tisztelt Felhasználónk!
A cikk több nyelven is elérhető! Kérjük, adja meg, hogy melyik nyelven kívánja megtekinteni az adott cikket!
Cikk megtekintésének megerősítése!
Tisztelt Felhasználónk!
Az Ön által megtekintetni kívánt cikk tartalma fizetős szolgáltatás.
A megtekinteni kívánt cikket automatikusan hozzáadjuk a könyvespolcához!
A cikket bármikor elérheti a könyvespolcok menüpontról is!
Beköszöntő Közös frusztrációnk tele Kifejezetten frusztráló érzés az egészségügy vergődését figyelni: az új rendszerben majdʼ minden fontos feladatot betöltő szereplő halálra dolgozza magát, mégis a sok fáradság – legalábbis egyelőre – terméketlen marad. A hiányzó eredmények miatt a szereplők egyre bizalmatlanabbul méregetik, esetenként sértegetik egymást – immár csontig hatolóan: a kormány az államtitkárságot, az államtitkárság a GYEMSZI-t, a GYEMSZI a kórházigazgatókat és a TESZK-ek vezetőit, a kórházigazgatók pedig, egyéb eszközök híján, a maradék szuszt is igyekeznek kipréselni az orvosokból, és a fásult nővérekből. Mostanra elértünk oda, hogy az új felállásban minden szereplő vesztesnek érezi magát. És ekkor még nem beszéltünk a betegekről, akik ugyancsak „nagyon” vesztésre állnak ebben a történetben – kivéve persze az anyagilag jobb körülmények között élő, jó kapcsolatokkal bíró pácienseket, akik vagy külföldön kezeltetik magukat, vagy csapatostul rohanják le az itthon maradó jó szakembereket a tisztességes ellátás reményében. Miért jutottunk el idáig, hogyan nulláztuk le az ágazatot ennyire? A hibás döntések csokrából az egyik „szál” a 2006 óta makacsul folytatódó forráskivonás, amelynek erre a ciklusra eső pregnáns megnyilvánulásai leginkább a gyógyszerfronton értelmezhetőek, a Széll Kálmán terv 1.0 és 2.0 változataként. Szerencsére a tervek nem tudtak eredeti valójukban kiteljesedni, máskülönben három év alatt közel megfeleződtek volna a gyógyszertámogatások (gyógyszergyártók befizetése nélkül), így azonban a 2013-as költségvetésen a Gyógyszerészi Kamara és a Richter cég vezetőivel való miniszterelnöki találkozás látványosan sokat javított, s a gyógyszerkiadások az idei esztendőben 2012-hez hasonlóan alakulhatnak. A szakellátási kassza kiadásait is górcső alá véve, nagyjából képet kaphatunk arról, a kórházak miért adósodnak el újra és újra. Ez utóbbi momentum egyébként komoly fejtörést okoz a kormánynak, tagjai közül többen azt gondolják, a kórházak felelőtlen gazdálkodása okozza a hiány újratermelődését. Ilyen körülmények között fontos annak kimondása, hogy 2012-ben, reálértéken 7%-kal kevesebb forrásból gazdálkodhattak a kórházak és a járóbeteg-szakrendelők, mint a ciklus első esztendejében. Ez az elvonási mérték nem tartalmazza az elmaradt önkormányzati forrásokat, amelyek ugyan közel sem egyenletesen terítették a forrásokat az intézetekhez, de néhány helyen az intézetek a jelenleginél méretesen nagyobb összegekkel gazdálkodhattak, ágazati szinten 2009-ben mintegy 90 milliárddal többel. Az idei esztendő az egészségügyi szolgáltatók számára az Egészségbiztosítási Alap előzetes előirányzatai alapján, lényegesen jobban alakulhat, mint a tavalyi – ez az egyetlen jó hír, amivel szolgálhatunk –, mivel durván 40 milliárddal több forrás áll rendelkezésre, mint amennyivel 2012-ben rendelkezett az ágazat (842 milliárd versus 880 milliárd a gyógyító-megelőző kasszában). Hogy ezt a növekvő összeget a kormány mire akarja elkölteni, egyelőre nem ismert, az intézményeknek kiosztott volumenkorlátokban ez egyáltalán nem látszik, talán az újabb bértárgyalásra szánnak többletforrást, szemben a tavalyi esztendővel, amikor is az intézeteknek a kasszából ki nem osztott forrásokat juttatták el bérkiegészítés címén. A hibás döntések csokrából a második vaskosabb „szálat” maga az államosítás jelenti, és minden, ami ebből fakad. A GYEMSZI rövid idő alatt egy csomó felesleges bürokratikus mechanizmust alakított ki, engedélyezési módozatok sorát bevezetve, rendületlenül gyűjti a pénzügyi és gazdálkodási adatokat. Ugyan a feldolgozott adatok köre ehhez képest szűkre szabott, de ez láthatóan nem veszi el az államtitkárság kedvét, és abban való hitét, hogy az állam Magyarországon is lehet intelligens szereplő. Bizonyára eljön az idő, amikor a GYEMSZI is belátja, hogy ebben a formában ennek így sok értelme nincs, kérdés, az ellátórendszer kitart-e addig. A csokor következő „szála” az OBDK (Országos Betegjogi, Ellátottjogi, Gyermekjogi és Dokumentációs Központ) 2012 őszi megalakulása, érdemi hatósági szerepkör nélkül a betegek jogainak képviseletében. Indokolt feltennünk a kérdést, ebben a monolit rendszerben melyik szereplő lesz képes arra, hogy féket jelentsen az állami túlsúllyal szemben? Az OBDK jelenlegi formájában, jelenlegi felhatalmazásával biztosan nem. A döntéshozóknak újabb korrekción kell gondolkodniuk. A sort bővíthetnénk további anomáliák felsorolásával, akár a kórházi átstrukturálások, akár a progresszivitási szintek meghatározása okán, illetőleg sorra vehetnénk az érdekeltségi rendszer ösztönzőinek hiányosságait, de inkább emlékezzünk meg egy másik pozitívumról, a nemdohányzók védelméről szóló törvény megújításáról, amely komoly, több nemzedékre ható pozitív következménnyel jár, valódi egészségnyereséget eredményezve az egész társadalomnak. Mi jót mondhatunk az idei és a következő esztendőre? Választások közelítenek, ilyenkor a politika visszafogottabbá válik, kevésbé hajthatatlan magatartása néhány ésszerű kompromisszumot szülhet. Bízzunk ebben, mindannyiunk érdekében. Sinkó Eszter A Szerkesztőség tagja IME XII. ÉVFOLYAM 1. SZÁM 2013. FEBRUÁR 3
