Intézmények:Semmelweis Egyetem Egészségügyi Menedzserképző Központ
Évfolyam: XVIII. évfolyam
Lapszám:2019. / 9
Hónap:november-december
Oldal:1
Terjedelem:1
Rovat:BEKÖSZÖNTŐ
Alrovat:BEKÖSZÖNTŐ
Absztrakt:
Ha az egészségügy kapcsán felmerül az adósság szó, ma már az átlagember is tudja, hogy a kórházak állandósult adósságáról van szó. Mondhatnánk, hogy a mai, elüzletiesedett világunkban az egészségügyet is elérte a rideg, a betegen túlmutató gazdasági szemlélet, aminek a kórházaink – tisztelet a kivételnek – nem tudnak eleget tenni. Ortodox maradványként vergődnek a piacgazdasági környezetben: egyszerre kell segíteni a rászorulón és rettegni valamelyik rászoruló (kevésbé rászoruló) feljelentésétől, miközben kalkulálniuk kell a pénzügyi eredményt a szűkösen rendelkezésre álló pénzforrások miatt. Vergődnek, mert egyszerre nem tudnak megfelelni mindkét elvárásnak, hiszen a végtelenített szükségletek és a szűkös erőforrások konfrontációjának legélesebb terepévé vált az egészségügy. Pedig ez a konfrontáció mindenütt jelen van, viszont, ahol piaci viszonyok uralkodnak, és saját magunk álljuk a teljes költséget, ott ehhez hozzászoktunk: a korlátokhoz csendben, a pénztárcánkon keresztül alkalmazkodtunk. Ezen a területen azonban a társadalombiztosítás fizet helyettünk, leginkább csak a hálapénzzel szólunk bele a gazdasági folyamatokba, eltorzítva a közfinanszírozott rendszer célkitűzéseit.
A regisztrálást követően fogja tudni megtekinteni a cikk tartalmát!
A megadott cikk nem elérhető!
Tisztelt Felhasználónk!
Az Ön által megtekinteni kívánt cikk nem elérhető a rendszerben!
A megadott cikk nem elérhető!
Tisztelt Felhasználónk!
Az Ön által megtekinteni kívánt cikk nem elérhető a rendszerben!
Sikeresen szavazott a cikkre!
Tisztelt Felhasználónk!
Köszönjük a szavazatát!
A szavazás nem sikerült!
Tisztelt Felhasználónk!
Ön már szavazott az adott cikkre!
Cikk megtekintése
Tisztelt Felhasználónk!
A cikk több nyelven is elérhető! Kérjük, adja meg, hogy melyik nyelven kívánja megtekinteni az adott cikket!
Cikk megtekintésének megerősítése!
Tisztelt Felhasználónk!
Az Ön által megtekintetni kívánt cikk tartalma fizetős szolgáltatás.
A megtekinteni kívánt cikket automatikusan hozzáadjuk a könyvespolcához!
A cikket bármikor elérheti a könyvespolcok menüpontról is!
Beköszöntő Mégis, kinek az adóssága? Ha az egészségügy kapcsán felmerül az adósság szó, ma már az átlagember is tudja, hogy a kórházak állandósult adósságáról van szó. Mondhatnánk, hogy a mai, elüzletiesedett világunkban az egészségügyet is elérte a rideg, a betegen túlmutató gazdasági szemlélet, aminek a kórházaink – tisztelet a kivételnek – nem tudnak eleget tenni. Ortodox maradványként vergődnek a piacgazdasági környezetben: egyszerre kell segíteni a rászorulón és rettegni valamelyik rászoruló (kevésbé rászoruló) feljelentésétől, miközben kalkulálniuk kell a pénzügyi eredményt a szűkösen rendelkezésre álló pénzforrások miatt. Vergődnek, mert egyszerre nem tudnak megfelelni mindkét elvárásnak, hiszen a végtelenített szükségletek és a szűkös erőforrások konfrontációjának legélesebb terepévé vált az egészségügy. Pedig ez a konfrontáció mindenütt jelen van, viszont, ahol piaci viszonyok uralkodnak, és saját magunk álljuk a teljes költséget, ott ehhez hozzászoktunk: a korlátokhoz csendben, a pénztárcánkon keresztül alkalmazkodtunk. Ezen a területen azonban a társadalombiztosítás fizet helyettünk, leginkább csak a hálapénzzel szólunk bele a gazdasági folyamatokba, eltorzítva a közfinanszírozott rendszer célkitűzéseit. Nos, ebben az elvárás és működési környezetben a kórházak reakciója, menekülési útvonala az adósságképzés. Önkényesen kitágítják a költségvetési előirányzataik korlátait, hiszen így valamennyire enyhíthetik a rájuk nehezedő nyomást. A kormányzat az elmúlt 20 évben lényegében szemet hunyt ezen gyakorlat felett, mert egyrészt nem állt készen az adósságkeletkezés oki kezelésére, másrészt mert a legolcsóbb megoldás (rövid távon) mindig az, ha csak azt a problémát kezeljük, ami a felszínre buggyan, amit nem tudnak megoldani a kórházak maguk. A helyzetet rontja, hogy a lakosságnak nemcsak az egészségértése, hanem az ellátás-igénybevételi magatartása is fejlesztésre szorul, hiszen a kormányzat, illetve a politika sokszor meghajolni kénytelen a kis üzemméretű helyek fenntartásával, illetve a betegutak átszervezésével, korlátozásával kapcsolatosan érvényesülő lakossági attitűd előtt. Előfordult ugyanakkor az is, hogy a gazdasági szempontokat jól érvényesítő igazgatónak kellett mennie – éppen a tevékenysége miatt kialakuló külső és belső konfliktusok miatt. A kórházak tartoznak a szállítóknak, ennek értéke jelenleg már meghaladta a 60 milliárd Ft-ot. Ebben semmi újdonság sincs, ez egy évente ismétlődő folyamat végpontja, számos anomália gyűjtőhelye. Az újdonság talán abban a felismerésben rejlik, hogy mi (értsd a kórházak rendszerkörnyezete) is tartozunk a kórházaknak: túl sok máshol is gyógyítható beteget küldünk rájuk (és sokszor persze a kórházak is szívesen vesznek fel ilyen beteget, gazdasági okokból), nem rendezzük a csak veszteséggel működtethető szakmák finanszírozását, elvárjuk a kis kórházak fennmaradását, késve és csak részben vesszük tudomásul a piac hatását az orvosi és szakdolgozói bérekre. Persze a kép nem lenne teljes, ha megfeledkeznénk a kórházi menedzsmentek eltérő teljesítményéről, azokéról, akiknek szakmaszerkezetében nagy a rosszul finanszírozott szakmák aránya, és mégis képesek jó pénzügyi eredmény elérésére, és azokéról, akik szakmaszerkezetüktől függetlenül is komoly adósságot halmoznak fel. De talán itt is mi vagyunk adósak a kórházak felé, azzal, hogy nem értékeltük, nem ismertük el a jó menedzsment gyakorlatokat és szemet hunytunk a káros gyakorlatok felett, amivel szinte ösztönöztük a kórházakat az adósságtermelésre. Összességében pedig azt mondhatjuk, hogy tartoztunk idáig – nemcsak a kórházaknak, de önmagunknak is – egy módszertannal, ami feltárja a kórházi adósságok ok szerinti keletkezését és az okok pénzügyi hatását. Nem állt rendelkezésre az oki kezelés lehetősége, az újratermelődés elkerülése, mert nem tudtuk megmondani, hogy a pénzhiány vagy a meglévő pénzek nem hatékony elköltése – reálisan a kettő milyen kombinációja – vezetett az adósság évről-évre történő felhalmozódásához az egyes kórházak esetében. Most elindult egy folyamat, egy munka a kormányzat oldalán az okok feltárására, mely reméljük, hogy előbb vagy utóbb elvezet az oki terápiához, a célzott cselekvési programok megvalósításához. Ha sikerül eljutni oda, hogy kezelhető számú paraméterrel megbízhatóan leírható a gazdálkodási eredményt döntően befolyásoló tényezők köre és ezen tényezők pénzügyi hatása az adósság keletkezésére, akkor megnyílhat az út a kórházakkal szembeni adósságaink fokozatos és célirányos felszámolására. Ez, és csak ez eredményezheti a kórházak pénzügyi adósságának hosszú távú felszámolását. Szükséges látnunk, hogy az egyes kórházak adósságát mennyiben okozzák a menedzsment ráhatásán kívüli okok, és mennyiben a kórházon belül kezelhető okok, mert csak ennek alapján tűzhető ki minden kórháznál a számonkérhető eredményjavítási cél, ami a felelős, érdekeltségen alapuló menedzsmentmunka alapja. Ha sikerül felszámolni, illetve kezelni az adósság újratermelődését, akkor az az egészségügy kormányzati pozícióinak a javulását is eredményezi, ami lökést adhat az egészségügy nagyobb horderejű, feszítőbb problémáinak a kezeléséhez is. Dr. Ivády Vilmos Semmelweis Egyetem EMK az IME Tanácsadó Testület tagja iME – intErdiszciPlináris Magyar Egészségügy XViii. éVfOlyaM 9. száM 2019. nOVEMbEr-dEcEMbEr 1
