A regisztrálást követően fogja tudni megtekinteni a cikk tartalmát!
A megadott cikk nem elérhető!
Tisztelt Felhasználónk!
Az Ön által megtekinteni kívánt cikk nem elérhető a rendszerben!
A megadott cikk nem elérhető!
Tisztelt Felhasználónk!
Az Ön által megtekinteni kívánt cikk nem elérhető a rendszerben!
Sikeresen szavazott a cikkre!
Tisztelt Felhasználónk!
Köszönjük a szavazatát!
A szavazás nem sikerült!
Tisztelt Felhasználónk!
Ön már szavazott az adott cikkre!
Cikk megtekintése
Tisztelt Felhasználónk!
A cikk több nyelven is elérhető! Kérjük, adja meg, hogy melyik nyelven kívánja megtekinteni az adott cikket!
Cikk megtekintésének megerősítése!
Tisztelt Felhasználónk!
Az Ön által megtekintetni kívánt cikk tartalma fizetős szolgáltatás.
A megtekinteni kívánt cikket automatikusan hozzáadjuk a könyvespolcához!
A cikket bármikor elérheti a könyvespolcok menüpontról is!
EGÉSZSÉGPOLITIKA Szerkesztőségi állásfoglalás „Degresszív és agresszív HBCS politika Magyarországon” témakörben megjelent cikk és válaszcikkek kapcsán Azon kedves Olvasóink, akik figyelmesen követték az e számban, illetve az előző két lapszámunkban megjelent cikket és a válaszcikkeket, egy nagyon értékes szakmai vitába csöppenhettek. Összefoglalásként kiemelhető: nem is egyszerűen a HBCS támogatásáról vagy elvetéséről folyik a vita, hanem világnézeti alapelvek mentén: engedjük-e a szabályozott (tervezett) piacot működni az egészségügyi szolgáltatások kapcsán Magyarországon – ismerve annak inherens, környezeti korlátait és zavaró tényezőit – vagy kézi irányítást, belenyúlást alkalmazzunk egészségpolitikai elvek mentén. A legfőbb kérdés azonban nyitva maradt: az első cikk írására ösztökélő, felülről a rendszert gátoló degresszió és a fix díj a fekvőbeteg kasszában mennyiben jelent „kézi belenyúlást” a finanszírozásba? A választ valójában az elkövetkező két esztendő kórházi gazdálkodási folyamatainak, az azok mögött húzódó döntéseknek az elemzése adhatja meg. A finanszírozó számára a kialakuló „szabályozott piaci” trendek bizonyára számos tanulsággal járhatnak e témában. Nem lenne haszontalan ezekre mutatók kidolgozása, követése prospektíven is. A finanszírozó ugyanis – ha valóban egy szabályozott piac „kulcsát” tartja a kezében – nem elégedhet meg azzal, hogy tartani képes a kassza előirányzatait! Írhatom ezt egy olyan kórház igazgatójaként, amelynek a degresszió bevezetése miatt bármilyen teljesítménynövekedés elérése esetén sem adatik meg, hogy tavalyi bevételeit elérhesse, és ebben jócskán „hibáztatható” a fix béremelési díjnak a – várva-várt – beépítése a súlyszám alapdíjba. A szakmai vitából esszenciaként leszűrhetjük: önmagában a szabályozott piaci (és ugye itt csak a működési költségek „piacát” értjük – egy-egy kivétellel) mechanizmusok közepette nem elégséges csak az „árszabályozás” eszközével élni (finanszírozás), más szabályozókra is szükség van! Evvel Szummer Csaba is egyet ért, és ez így van más piacokon is (itt elég, ha a más piacokon oly fontos minőségbiztosításra, megfelelőségre utalunk, de e körbe tartozik az outcome vizsgálata és annak érvényesítése a súlyszámokban-finanszírozási preferenciákban). Ez utóbbiaknak más piacokhoz képest jóval kisebb befolyása csak a piac, a piaci mechanizmusok „gyengeségével” magyarázható. Kisebb befolyásukat nem lehet tehát indokként a piaci mechanizmusok csorbítására használni. Ami pedig az elmúlt évek kórházi működését illeti: jócskán láthattunk a HBCS piaci elveit félretoló rossz döntéseket, amelyek a későbbiekben „vissza is ütöttek” a döntéseket meghozó kórházak számára. Hiába tehát a szabályozott piac, rossz döntések márpedig történtek a finanszírozási hatások ellenében. Mindez aláhúzza: nem „varrható minden” a HBCS nyakába. Ebből a szempontból Szummer Csaba válasza pontosan kiemelte azokat a tényezőket, amelyek biztosan nem a HBCS finanszírozás rovására írhatók. Ezt kiegészítendő, ehelyütt Szerkesztőségünk állásfoglalását is szeretnénk elhelyezni Dózsa Csaba válaszcikkének az előnyöket és a hátrányokat tartalmazó táblázata kapcsán (1. táblázat). Egy biztos: a fix díj ismeretében a kórházak ragaszkodni fognak traumatológiai, fertőző és intenzíves ágyaikhoz. Ne felejtsük el: a Csepeli Weiss Manfréd Kórház erosióját, majd megszűnését is a traumatológiai osztály leépítése indította el! Tudjuk-e, hány progresszív, az elmúlt esztendőkben egyes megbetegedések mortalitását mérhetően kedvező irányba fordító, terjedő ellátás (invazív kardiológia, radiológia) tovább javuló hozzáférhetőségét töri derékba a degresszivitás, a belső hatékonyságnövekedés fékezésével? Más oldalról pedig az expanzió helyett a befelé fordulás, a költségcsökkentés esztendeje lesz 2004 – azokban a kórházakban persze, ahol valóban a külső, „piaci” hatások hatnak, nem pedig csak a paraszolvencia. Valljuk be, 10 éves rohanás után erre is szükség van. Most, hogy a szerző, a finanszírozó és szerkesztőségünk is sok szempontból körüljárta a témát, várjuk Kedves Olvasóink hozzászólásait, hogy szélesebb szakmai vita alakulhasson ki a témában. A Szerkesztőbizottság nevében Dr. Pásztélyi Zsolt felelős szerkesztő 24 IME III. ÉVFOLYAM 5. SZÁM 2004. JÚNIUS EGÉSZSÉGPOLITIKA Előny Hátrány Megjegyzések, IME Szerkesztőség Csökkent az átlagos kórházi ápolási napok száma. Az időszak egészében nem csökkent a kórházi események száma, sőt némi növekedés figyelhető meg. A növekedés általános jelenség a nemzetközi gyakorlatban (öregedik a lakosság, egyre súlyosabb eseteket tud vállalni az egészségügy stb.) Másrészt a hibás alkalmazási körülmények akadályozzák a kórházi túlsúly csökkenését. A kórházakba felvett és nem oda tartozó esetek okozzák a bajt, amelyeket más irányú, de továbbra is piaci típusú érdekeltségeknek kellene tompítaniuk. Általában kialakult a kórházak endofinanszírozási és kontrolling rendszere. A kórházak évente összességében sok százmillió forintot költenek teljesítményeik kódolásának javítására (közvetlen gyógyítási kiadások helyett). Az adatmanipulációnak, az ellenőrzés hiánya miatti bátorításának nem a HBCS az oka. HBCS nélkül legfeljebb más technikájú adatmanipulációk lennének, és nem biztos, hogy a kórházaktól jobb morbiditási adatokat kapnánk (Franciországban fél éves késéssel képesek csak a 2003. nyári kánikula által okozott kiugró mortalitást vizsgálni – keseregtek egészségpolitikusok.) A betegek mozgása TAJ szám alapján követhető a rendszerben. Nem javult az allokatív hatékonyság, maradt a fekvőbeteg szakellátás domináns szerepe. Ezt sem a HBCS hozta létre, okozta, tartja fenn, hanem a hibás alkalmazási gyakorlat (a kasszaösszevonás, díjharmonizáció, IBR tudna segíteni rajta). Egy ennyire feudlizált rendszerben rengeteg idő kell, míg a hatások eljutnak az osztályos orvos szintjéig. Összehasonlíthatók és elemezhetők az intézmények, osztályok, szakmák, földrajzi térségek teljesítménye. A finanszírozási érdek miatt torzulnak az ellátási statisztikák, a kódolt BNO-k, de számos esetben maga az ellátás megtörténtének validitása is megkérdőjelezhető. A statisztikák torzulása mellett a statisztikák javulását is meg kellene említeni, továbbá azt, hogy az adatok szakszerű felhasználása nagymértékben tudja korrigálni a zavart, de azért jó lenne az ellenőrzés is. Az új egészségügyi technológiák, eljárások elterjedése (kedvező kódok, súlyszámok esetén) igen gyors. Nem sokat változott a paraszolvencia, hálapénz szerepe, sőt bizonyos értelemben romlott is a helyzet a nagyértékű műtéti és diagnosztikai eljárások hozzáférése esetében kikényszerített/megkövetelt „tarifák” tekintetében. A paraszolvencia nem HBCS probléma, hanem egész egészségügyi rendszerünké. A HBCS közvetítette érdekeltséget nagymértékben tudja rontani a hálapénz közvetítette erősebb érdekeltség, ezért erősebb eszközökhöz kellene nyúlni a hálapénz ellen, de ez más kérdés. A hálapénz a gyakorlatban akadályozza a teljesítményelvű finanszírozás hatásainak érvényre jutását. Itt olyan „bugyrai” vannak a szabályozott piacunknak, ahova a piaci mechanizmusok még nem jutottak el. Nem csökkent lényegesen az ellátó kapacitás, lassúak a strukturális változások. Az 1990. évi 101 954-ről 2002-re 80 340-re csökkent a működő kórházi ágyak száma, ez több, mint 20%-os csökkenés. Biztos, hogy nem mindenben a HBCS hatása ez, egyéb okok is közrejátszottak. Az egyéb okok közül azért kiemelhető az ún. ágyszámtörvényt, ami megakasztott egy folyamatos csökkenési trendet (itt is a kézi vezérlés „sikere” látható). Nem ad visszajelzést a jobb vagy rosszabb minőségről, ezért általában nem ösztönöz a minőség (pl. kisebb műtéti halandóság) javítására. Az ellátás minőségének változását sem a HBCS-n kell számon kérni, bár egyik eszköze lehet a kórházi munka egyfajta minőségének mérésére (legelőször erre a célra dolgozták ki a DRGS rendszert Amerikában). Jól látható viszont, hogy a HBCS finanszírozásban egyre inkább partnert lát az egészségügyi igazgatás: a legújabb minimumfeltételek első generációja már alapvetően beavatkozás- és HBCS-alapú. 1. táblázat IME III. ÉVFOLYAM 5. SZÁM 2004. JÚNIUS 25
