Olvasóink lapunk I. évfolyamának 4. számának 9. oldalán olvashatták Dr. Szabó Tamás cikkét „Az egészségügyi ágazat nemzetgazdasági pozíciójának megerősítése (tézisek)” címmel. Alább közöljük Dr. Mikola István volt egészségügyi miniszter hozzászólását az említett cikkhez. Csakúgy, mint korábbi számainkban, bátorítjuk Kedves Olvasóinkat véleményük kifejtésére, hiszen lapunk feladatának tekinti szakmai fórumot biztosítástani minden egészségpolitikát, kórházmenedzsmentet érintő téma kapcsán.
A regisztrálást követően fogja tudni megtekinteni a cikk tartalmát!
A megadott cikk nem elérhető!
Tisztelt Felhasználónk!
Az Ön által megtekinteni kívánt cikk nem elérhető a rendszerben!
A megadott cikk nem elérhető!
Tisztelt Felhasználónk!
Az Ön által megtekinteni kívánt cikk nem elérhető a rendszerben!
Sikeresen szavazott a cikkre!
Tisztelt Felhasználónk!
Köszönjük a szavazatát!
A szavazás nem sikerült!
Tisztelt Felhasználónk!
Ön már szavazott az adott cikkre!
Cikk megtekintése
Tisztelt Felhasználónk!
A cikk több nyelven is elérhető! Kérjük, adja meg, hogy melyik nyelven kívánja megtekinteni az adott cikket!
Cikk megtekintésének megerősítése!
Tisztelt Felhasználónk!
Az Ön által megtekintetni kívánt cikk tartalma fizetős szolgáltatás.
A megtekinteni kívánt cikket automatikusan hozzáadjuk a könyvespolcához!
A cikket bármikor elérheti a könyvespolcok menüpontról is!
EGÉSZSÉGPOLITIKA Hozzászólás Dr. Szabó Tamás „Az egészségügyi ágazat nemzetgazdasági pozíciójának megerősítése (tézisek)” című cikkéhez Olvasóink lapunk I. évfolyamának 4. számának 9. oldalán olvashatták Dr. Szabó Tamás cikkét „Az egészségügyi ágazat nemzetgazdasági pozíciójának megerősítése (tézisek)” címmel. Alább közöljük Dr. Mikola István volt egészségügyi miniszter hozzászólását az említett cikkhez. Csakúgy, mint korábbi számainkban, bátorítjuk Kedves Olvasóinkat véleményük kifejtésére, hiszen lapunk feladatának tekinti szakmai fórumot biztosítástani minden egészségpolitikát, kórházmenedzsmentet érintő téma kapcsán. teljesen osztom Szabó Tamás véleményét, miszerint szükség van valódi tulajdonosokra. Persze ehhez minden bizonnyal kétharmados törvényeket kell átírni, melyre a mai politikai szituáció valószínűleg nem alkalmas, meg kell találni a magánosításnak azokat a formáit, melyek összeegyeztethetők az egészségügyi ellátás „közszolgáltatás” jellegével, ahol biztosítható az „ellátási kötelezettség” és a szakmai követelmények elsődlegessége a profitérdekeltséggel szemben. Ez utóbbi két idézőjeles fogalom, nem pusztán „jó hivatkozás a változások ellen”. És itt álljunk meg egy pillanatra… Az anyagot elolvasva egy mondás jut eszembe: „igazat mondani könnyű, csak elhitetni nehéz”. A rendszerváltozás óta eltelt tizenhárom év alatt magam sokszor átéltem ezt a helyzetet. 1991-ben a híres-hírhedt „Cselekvési Program”ban már leírtuk az egészségügy átalakításának lehetséges és kívánatos irányait, melyek ma is érvényesek és bekezdésről-bekezdésre, visszaköszönnek az elemzés tárgyát képező tézisekben. Bár sokan próbálkoztak az elmúlt években a hanyatlás és a tragikus összeomlás képét elénk tárni, Bíbó István tana a túlfeszült lényeglátás és hamis realizmus gyakorlatban történő együttes érvényesüléséről igaznak bizonyult és mindig kivédte a drámai túlzásokat. Bármerre nézünk a világban, a jóléti társadalmakban az egészségügyi ellátórendszerek – mint a szociális biztonság fontos összetevőinek – megújítása, a valódi piaci viszonyok kialakítása igen nagy óvatossággal történik. Egyre nyilvánvalóbb, hogy Európában, így az Elbától keletre fekvő térségben is elkezdődött az új globális szuverenitásgazda berendezkedése. Mint az előző kormány tagja, magam is szembesültem azzal az aggodalommal, mely szerint a „liberális világkapitalizmus végleges otthonra találása” (Francis Fukuyama: The End of History) az emberi létezés alapjává teszi a tőkeviszonyt, a piacot és a profitot és ez utóbbit az egyre inkább ideológiaként is funkcionáló közgazdaságtan segítségével legitimálja. Ebben a „fecseg a felszín, s hallgat a mély” (József Attila), vagyis „a lényeg az soha sem látható” (Saint-Exupéry) helyzetben – a döntéshozó megkerülhetetlen felelőssége az egészségügy szociális piacgazdálkodás kereteiben történő helyes értelmezése. A 2001. év végén mindezek figyelembevételével, évtizedes vajúdás után született meg az egészségügyi közszolgáltatások nyújtásáról, valamint az orvosi tevékenység végzésének formáiról szóló CVII. törvény, mely az egészségügy józan magánosítása alapjainak, a korlátozott piaci működés szabályainak megalkotásával megteremti az egészségügyi intézmények gazdaságilag hatékonyabb működésének jogszabályi kereteit, lehetővé téve ezzel az egészségügyi szolgáltatások pénzügyileg finanszírozható optimumának kialakítását, előírja azokat a szakmai szabályokat, melyek betartása mellett érvényesülhetnek az egészségpolitika ésszerű és szükségszerű prioritásai és javulhat az orvosi ellátás biztonsága. Egyetértek a dolgozat azon megállapításaival, melyek szerint a szociális piacgazdaság rendszerére való áttérés elmaradása a fő oka a szolgáltatási színvonal relatív csökkenésének. Már az 1990-es évek elején, az egészségügyi reformfolyamat kezdetén világossá vált, hogy nem elég az, ha a megújító törekvések csupán a betegek érdekében történnek, a betegeket, vagyis az egészségügyi szolgáltatások fogyasztóit helyzetbe is kell hoznunk. Biztosítanunk kell számukra a betegjogok érvényesítésének lehetőségét, a szabad választást, a fogyasztói érdekvédelmet, a korrekt tájékoztatást. Ha ezeket nem tesszük, a beteg kiszolgáltatottá válik, és semmiképpen nem tud „gondos vevőként” megjelenni, azaz nem lesz piaci szereplő. A több mint egy évtizede zajló és az utóbbi két évben felgyorsult reformfolyamat középpontjába ezért került a „szabályozott egészségügyi piac” fogalma. Ebben a rendszerben a beteg – még ha az egészségbiztosító fizet is helyette – vásárló, akinek választási lehetősége van, ellátása pedig szigorú szakmai szabályok szerint történhet. Az irányított egészségügyi piacon a rendelő, a kórház olyan szolgáltatásokat nyújtó piaci szereplőként van jelen, ahol az egészségügyi szolgáltató tulajdonosai, munkavállalói számára egzisztenciális kérdés a jó minőségű és gazdaságilag racionális ellátás. Ilyen értelemben 10 IME II. ÉVFOLYAM 2. SZÁM 2003. MÁRCIUS Dr. Szabó Tamás tanulmánya helyesen mutat rá a leszakadás tényezőire és jelenségeire. Néhai Marx Károly közgazdász szerzőtől azonban tudjuk, hogy „ha a jelenség és a lényeg egybeesne, a halas kofák lennének a közgazdaságtan professzorai”. A lényeg, pedig nem az irányítási rendszer-, a tulajdonosi szerkezet-, vagy éppen a forrásallo- EGÉSZSÉGPOLITIKA káció változatlansága, hibás mechanizmusa, hanem a „hallgat a mély” szférában lévő inszufficiencia, vagyis a tényekre, adatokra alapozó egészségpolitika hiánya. Ez pedig az én olvasatomban azt jelenti, hogy ma, amikor már nincs olyan nemzetgazdaság, mely polgárai számára az egyenlő hozzáférés esélyével biztosítani tudná a modern medicina minden vívmányát, a fő kérdés az, hogy miként lehet olyan valid, térségi epidemiológiai adatokra alapozó prioritásrendet felállítani a kapacitások kialakításakor és a szolgáltatástömeg-, illetve az adekvált allokáció tervezésekor, melynek alkalmazása mellett garantált a lehető legnagyobb populációs egészségnyereség. Márpedig lehet és kell ilyet tenni, – észrevenni is tisztesség, hogy ez az előző kormányzati ciklusban megkezdődött – mert egyébként a „jelenség” kezelhetetlen. Ehhez azonban széles társadalmi megértés, szakmai tudatosság, erős politikai akarat szükségeltetik, melyet egy félfeudális viszonyokkal, a főszereplők között meglévő paternalisztikus kapcsolatrendszerrel, következményes morális válsággal terhelt ágazatban nem könnyű elérni. Egyetértek abban Szabó Tamással, hogy ma a „lobbyerő a status quo-ért erős”, hiszen magam is sokszor megtapasztaltam a politikusok és a médiasztárok vakbelének operálói helyes egészségpolitikai kezdeményezéseket zátonyra vinni tudó akcióit. A „jelenségek” taglalásakor a dolgozatban felsorolt sok negatívum mellett észre kell venni, hogy az utóbbi évtizedben hazánkban is felnőtt egy egészségügyi igazgatásban elméletileg és gyakorlatilag is jól képzett és jártas új szakembergárda. Mint a nemzetközi kórházvilágban kitekintéssel bíró szakember, állíthatom, hogy tudásuk általában nem marad el a boldogabb országok kórházvezetőinek felkészültségétől. Az „Egy átfogó korszerűsítés körvonalai – az áttérés a szociális piacgazdálkodásra” című fejezet az ágazat újra pozícionálására vonatkozó beavatkozásokat taglalja. Évtizedes program, mely az ágazat teljes strukturális, működésbeli megújulását, a jelenlegi finanszírozási rendszer átalakítását célozza. Egyet lehet érteni a célkitűzésekkel. Észre kell (vagy kellett volna) venni, hogy az „intézményi-, vagy más néven „kórház törvény”, valamint az ún. „607 milliárd Ft-os konszolidációs program” ezeknek az alapvető szabályozási és jogintézménye. Sokat gondolkodom arról, hogy a tudósokkal, szakemberekkel, Orvosi Kamarával, Kórházszövetséggel, EGVE-vel és a többi szereplővel, miközben helyesen látják az elérendő távlati célt, miképpen lehetne felvál- laltatni az ahhoz vezető – meglehetősen göröngyös, pillanatnyi érdeksérelmeket is okozó – utat is. Az egészségszámlák általános rendszerének bevezetése jó gondolat, de csak jóléti társadalmakban működőképes. Fel kell készülni rá. Félő, hogy a kibontakozó gazdasági recesszió, a foglalkoztatási problémák, a demográfiai helyzet és trendek, a milliós roncstársadalom miatt csak hosszabb idő elteltével tehető általánossá. A költségalapú árak (tarifák) érvényesítése jelentős és folyamatosan növekvő többletforrás igényt indukál. Ugyanakkor a jelenlegi normatív dominanciájú finanszírozási rendszerek – így a HBCS – sajátja az állandó „alulfinanszírozottság”. Amennyiben a jelenlegi rendszert fenntartjuk, arról lehet szó, – és ez kívánatos volna, – hogy folyamatba épített, követő költséganalízissel a HBCS súlyszám arányokat és az egységnyi térítési díjakat „karbantartsuk”. A szolgáltatók közötti versenyhelyzet kialakítása növeli a hatékonyságot, javítja a szolgáltatás minőségét. Egyetértek a szerzővel. A verseny azonban gondos, érzékeny szabályozást igényel, mert ellenkező esetben a törvényszerűen bekövetkező szelekciós hatások ellátása gondokat okozhatnak. Abban már kételkedek, hogy a verseny, a ráfordítás alapú árak, a tőkehasználati díj elszámolhatósága önmagában racionális kapacitásokat hoz létre. Tudtommal ez a világon eddig sehol sem történt így meg (l. a fejlett piacgazdaságok adminisztratív nagy kórházbezárásait). Jót derültem a „Várható hatások a költségvetésre és gazdaságilag” fejezeten. A dolgozatban tervezett intézkedések költségkihatása szinte pontosan megegyezik az előző kormány által tervezett konszolidációs program forrásigényével. Nincs új a nap alatt. Érdemes volna végre egy épkézláb egészségügyi reformprogram mellett kiállni és a megvalósítás aprómunkáját parlamenti ciklusokon keresztül is felvállalni szakembernek és politikusnak egyaránt. Ez azért is kívánatos lenne, mert be kell látnunk, hogy a humán reprodukciós rendszerek magánosítása sokkal nagyobb horderejű – valójában tektonikus mélységű viszonyulásokat, folyamatokat érintő – kérdéskör, mint a rendszerváltozást követően az anyagi javakat termelő rendszereké volt. Dr. Mikola István IME II. ÉVFOLYAM 2. SZÁM 2003. MÁRCIUS 11
