A változó egészségügyi szükségleteknek és a társadalom elvárásainak való megfelelés komoly kihívás elé állítja az ápolókat, szülésznőket és minden egészségügyi szakdolgozót. Milyen lépések megtételére van szükség ahhoz, hogy vonzóvá válhasson az ápolói pálya, emelkedjen a szakma társadalmi elismertsége, javuljanak a munkakörülmények, és az ápolásügy a fejlődés útjára léphessen? Minderről az IME szaklap Ápolás menedzsment Rovatának vezetője, Vártokné Fehér Rózsa nyilatkozott lapunknak, aki a Magyar Ápolási Egyesület alapító tagjaként, nyolc éven át alelnökeként fáradozott az ápolói munka erkölcsi és anyagi megbecsüléséért.
A regisztrálást követően fogja tudni megtekinteni a cikk tartalmát!
A megadott cikk nem elérhető!
Tisztelt Felhasználónk!
Az Ön által megtekinteni kívánt cikk nem elérhető a rendszerben!
A megadott cikk nem elérhető!
Tisztelt Felhasználónk!
Az Ön által megtekinteni kívánt cikk nem elérhető a rendszerben!
Sikeresen szavazott a cikkre!
Tisztelt Felhasználónk!
Köszönjük a szavazatát!
A szavazás nem sikerült!
Tisztelt Felhasználónk!
Ön már szavazott az adott cikkre!
Cikk megtekintése
Tisztelt Felhasználónk!
A cikk több nyelven is elérhető! Kérjük, adja meg, hogy melyik nyelven kívánja megtekinteni az adott cikket!
Cikk megtekintésének megerősítése!
Tisztelt Felhasználónk!
Az Ön által megtekintetni kívánt cikk tartalma fizetős szolgáltatás.
A megtekinteni kívánt cikket automatikusan hozzáadjuk a könyvespolcához!
A cikket bármikor elérheti a könyvespolcok menüpontról is!
ÁPOLÁSMENEDZSMENT Quo vadis ápolásügy? Interjú Vártokné Fehér Rózsával a Magyar Ápolási Egyesület alelnökével A változó egészségügyi szükségleteknek és a társadalom elvárásainak való megfelelés komoly kihívás elé állítja az ápolókat, szülésznőket és minden egészségügyi szakdolgozót. Milyen lépések megtételére van szükség ahhoz, hogy vonzóvá válhasson az ápolói pálya, emelkedjen a szakma társadalmi elismertsége, javuljanak a munkakörülmények, és az ápolásügy a fejlődés útjára léphessen? Minderről az IME szaklap Ápolásmenedzsment Rovatának vezetője, Vártokné Fehér Rózsa nyilatkozott lapunknak, aki a Magyar Ápolási Egyesület alapító tagjaként, nyolc éven át alelnökeként fáradozott az ápolói munka erkölcsi és anyagi megbecsüléséért. A JÖVŐ KÓRHÁZA – ÁPOLÓI SZEMSZÖGBŐL – Kiírták az első új budapesti centrumkórház tervpályázatát. Ön szerint milyen aspektusokat ajánlatos figyelembe venni egy XXI. századi kórház kialakításakor? Legfontosabbnak azt tartom, hogy a döntés-előkészítés folyamatában legyen képviselete az ápolásnak, és érvényesüljön az ergonómia, vagyis az ember, gép és környezet optimális összhangja, az emberközpontú, műszaki kialakítás. Nem kevésbé lényeges a betegbiztonság és az egészségügyi dolgozók egészségének, testi épségének védelme. Központi kérdés a kórházi fertőzések megelőzése, amire már az építészeti tervezés során is figyelemmel kell lenni. A kórházhigiéne egyik legfontosabb eleme a megfelelő minőségű takarítás, ám ezzel szorosan összefügg – és erre már a tervezéskor ügyelni kell – , hogy milyen a kórtermek elrendezése, hol történik a kórházi hulladék és a szennyes tárolása, hány lift működik az épületben. – Megvilágítaná néhány példával ezt az összefüggést? Elvárható, hogy a XXI. században a távozó beteg ágyát a szennyes ruhával, a matraccal és az éjjeliszekrénnyel együtt egy erre a célra elkülönített lifttel – páternoszterrel – küldjék le egy központi fertőtlenítő helyiségbe. Ezzel párhuzamosan érkezik a tiszta, áthúzott betegágy. Tehát a cél az, hogy a személyzet ne a kórteremben, a következő beteg előtt húzza le a távozó beteg ágyát, hanem egy központi helyiségben. A szennyes és a szemét tárolását nem az osztályon, hanem ledobóhelyiség kialakításával kellene megoldani. Még az sem mindegy, hogy a szennyes- és hulladékledobó hogyan van kialakítva. Nagyon fontos a betegágyak közötti megfelelő távolság biztosítása annak érdekében, hogy az ágyazókocsi és a kezelőkocsi beférjen közéjük, és az ápolók három irányból is meg tudják közelíteni az ágyakat. Arra is figyelni kell, hogy egy ágy se legyen közel a fűtőtesthez. Gondolni kell a kerekesszékkel, járókerettel közlekedő betegekre is: olyan belső elrendezést kell kialakítani, hogy a betegágy ezekkel is megközelíthető legyen. A vizes blokkok elrendezését úgy kell megtervezni, hogy kerekesszék- 18 IME – INTERDISZCIPLINÁRIS MAGYAR EGÉSZSÉGÜGY kel élőknek se okozzon problémát a vécé és a zuhanyzó használata. A tusolók tervezésekor gondolni kell a betegek és a személyzet biztonságára, megfelelő számú kapaszkodó elhelyezésére. Úgy kell kialakítani a zuhanyzókat, hogy a tisztálkodásban segítő ápolók ne legyenek kénytelenek „együtt fürödni” a betegekkel. Az egész épületben ügyelni kell az akadálymentesítésre. A folyosókat nem azért kell szélesre megtervezni, hogy később ott tárolják a betegszállító kocsikat, máshova be nem férő eszközöket. Ezek ésszerű elhelyezésére külön tároló helyiségeket kell biztosítani. Körültekintően kell megtervezni a liftek számát is. – Mire kell még odafigyelni a betegellátó osztályok elhelyezésekor? Jó előre meg kell fontolni, hogy az egyes osztályok milyen profillal fognak működni, hiszen a különböző profilok más-más belsőépítészeti elrendezést követelnek meg. Olyan alapelv mentén kell megtervezni a betegellátó osztályokat, hogy gazdaságosan legyenek működtethetőek, és a kórtermek lehetőleg ugyanazon a szinten kerüljenek elhelyezésre. Sajnos ma még több kórházban tapasztalható, hogy az egy osztályhoz tartozó kórtermek nem ugyanazon a szinten helyezkednek el, ezért az ápolók kénytelenek naphosszat a két szint között lépcsőzni. Még nagyobb probléma, hogy sok esetben egyetlen ápolót osztanak be egy egész osztályra. Jól tudjuk, hogy ennek hátterében a humán erőforrás hiánya húzódik meg, ám ez a fajta munkaszervezés veszélyezteti mind a betegek, mind az ápolók biztonságát. Gondoljunk csak arra, mi történhet, ha az ápoló megcsúszik a kövön, vagy éppen az egyik beteg foglalja le: mindez idő alatt az osztály összes betege felügyelet nélkül marad, hiába csöngetnek, nem kapnak segítséget. Természetesen ilyen esetben a beteg elégedettsége nem kedvező. Ezért véleményem szerint központilag kellene szabályozni, hogy egyetlen betegosztályon se dolgozhasson egyedül ápoló. A létszámhiány miatt azonban ez szinte lehetetlen. – Mindez arra enged következtetni, hogy nem csak az építészet, hanem a munkarend körültekintő szervezése is nagymértékben befolyásolja a betegellátás eredményességét. Így van, a hatékony és eredményes ellátás a cél, aminek érdekében emberközpontú műszaki megoldások szükségesek, olyan szervezeti kultúra megteremtése, amely garantálja a betegbiztonságot. Mind a feladatokat, mind a felelősségi szinteket írásba kell foglalni, és az íratlan szabályokat is be kell tartani és tartatni. Sok minden múlik az ápolás intézeti kultúráján, a helyi vezetők hozzáállásán és a szakdolgozók őszinte elkötelezettségén is. Egy klinika, illetve osztály sikeréhez összehangolt és közös erőfeszítés szükséges, mely gondos tervezést és szervezést igényel, kezdve az új dolgozók fogadásától, az ápolás minőségétől, a rend megkövetelésén át a dokumentáció ellenőrzéséig. Csak mindezek megvalósulása esetén beszélhetünk minőségi betegellátásról. XVII. ÉVFOLYAM 7. SZÁM 2018. SZEPTEMBER ÁPOLÁSMENEDZSMENT HUMÁN ERŐFORRÁS – VAN KIÚT A MÉLYPONTRÓL? – Köztudott, hogy napról napra kevesebb ápolóval, egyre növekvő ápolási szükségletet kell kielégíteni, szűkös források mellett. Hogyan lehet kitörni ebből az állapotból? Nagy szükség van a szakdolgozókat érintő foglalkoztatási, ápolásügyi politika felülvizsgálatára és megváltoztatására. Vissza kell építeni azokat az értékeket, amelyeket az 1990-es évek elején kialakítottunk. Újító szellemű ápolásügyi stratégiára és a szakmai irányvonalak meghatározására van szükség. Ezt az ápolásügy legfelsőbb szintjén, a szakmai szervezetekkel összehangoltan kell kidolgozni annak érdekében, hogy átfogó megoldás születhessen. A jelenlegi probléma gyökerei évtizedekkel korábbra nyúlnak vissza. A képzésre kell koncentrálnunk ahhoz, hogy a jövőben tervezni lehessen a humán erőforrás területén. – Ön szerint hogyan lehet vonzóvá tenni az ápolói hivatást a pályakezdő fiatalok számára? Átlátható életpálya-struktúrát kell kidolgozni és bevezetni, ami talán megoldást jelentene a jelentős emberi erőforrás hiány csökkentésére. A Magyar Ápolási Egyesület már 2010-ben szorgalmazta az ápolói életpályamodell kidolgozását, és 2010 szeptemberében a Nemzeti Erőforrások Minisztériuma helyettes államtitkára „az egészségügyben dolgozók életpályamodelljének kidolgozásával kapcsolatos egyeztető megbeszélést” tartott. Mi már akkor jeleztük, hogy ebben az aspektusban nem egészségügyi dolgozókról, hanem ápolókról és szülésznőkről van szó. – Mi a különbség a kettő között? Azért beszélünk ápolókról és szülésznőkről, mert az egészségügyi szakmákon belül egyedül ők dolgoznak megszakítás nélküli munkarendben, három-műszakos rendszertelen beosztásban január 1-től december 31-ig. Az ápolókat és szülésznőket rendkívüli munkavégzésre is kötelezhetik, amit a hivatástudattal dolgozó kollégák természetesnek vesznek. Ez azonban nincs jól. Mindebből kitűnik, hogy az ápolók és szülésznők foglalkoztatási helyzete egyedi, hiszen igen nagy fizikai és pszichés megterhelésnek vannak kitéve. – Ha ennyire nehezített munkakörülmények között dolgoznak az ápolók és szülésznők, hogyan érhető el, hogy bárki is ezt a pályát válassza? Ez nagy kihívás, aminek megfelelni akkor tudunk, ha gyors változást vagyunk képesek elérni. Mint mondtam, erőteljesen kell szorgalmazni az életpályamodell bevezetését. Olyan sikereket nyújtó életpályamodell kidolgozására van szükség, amely vonzó, kiszámítható, világos, érthető célokat és pozitív jövőképet mutat be a leendő ápolók és szülésznők számára. Mit értek konkrétan ez alatt? Követhető karrier pályafutást, biztosított bérezést, megfelelő munkakörülményeket, a tudás és képesség fejlesztését, szociális biztonságot, foglalkozási egészségvédelmet, kellő számú nővér-apartman létrehozását a megfelelő lakhatás érdekében, relaxációs lehetőséget, óvodai elhelyezést a dolgozók gyermekei számára, kiszámítható nyugdíjazást. Az életpályamodell részét kell, hogy képezze továbbá a véleményalkotás lehetősége a szakmapolitikában és az oktatási feladatok ellátásában. IME – INTERDISZCIPLINÁRIS MAGYAR EGÉSZSÉGÜGY De mindenekelőtt a bértábla korrekciójára van szükség a világos, átlátható életpálya megteremtése érdekében. A bértábla kidolgozásakor figyelembe kell venni az ápolói tevékenység sajátos jellegét, azokat a különleges, semmilyen más pályához nem hasonlítható feltételeket, amelyek között az ápolói hivatás megvalósul. Ehhez hozzátartozik a pótlékok címén kapott juttatások felülvizsgálata is. Az ápolószemélyzet alapjövedelmét úgy kell meghatározni, hogy arányban legyen a dolgozók képesítésével, az ágazaton belüli felelősségvállalásának mértékével, jártasságával, szakmai életútjával, a hasonló diplomák elismertségével, valamint a végzett oktatói tevékenységgel. Kívánatosnak tartanám a közalkalmazotti bértábla törvényben előírt előmeneteli rendszerének visszaállítását. Az egészségügyi ágazaton belül tehát minden dolgozónak igazságos, átlátható, szakképzettségének és szolgálati idejének megfelelő, garantált előmeneteli jövedelemrendszert kellene érvényesíteni. – Mindezek megvalósulása esetén talán abban is bízhatunk, hogy kevesebb lesz a pályaelhagyó… Az emberi erőforrás hiánya olyan mélypontra került, ahonnan – véleményem szerint – már csak felfelé lehet és kell kimozdulni. Az ápolói személyzet túlterheltsége fizikai és pszichoszociális ártalmakat, kiégés közeli állapotot, és végső soron pályaelhagyást eredményez. A kedvezőtlen életpálya kilátások miatt nem csoda, hogy egyre több szakdolgozó mond búcsút az egészségügynek, és keres megélhetést külföldön, vagy más szektorokban. Csak a legállhatatosabb és legkitartóbb kollégák maradnak meg a pályán, ám nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy ők is emberek. Ezért – mint említettem – mélyreható változásokra van szükség. Meg kell tenni azokat az intézkedéseket, amelyek biztosítják az ápolóknak a tevékenységükhöz szükséges képzettségi szintet. Jobban kellene támogatni az egyházak által szervezett ápolói képzést is. Meg kell teremteni a rekreáció lehetőségét, javítani kell a munkahelyi körülményeket. Olyan életkörülményeket kell biztosítani, hogy az ápolóknak ne kelljen másodállást vállalniuk a munka és a tanulás mellett. Mindazokat, akiket nem vettek fel a felsőoktatásba, át kell irányítani az OKJ-képzésbe, hogy legalább azokat a fiatalokat ne veszítsük el, akik az egészségügy területén szándékoznak dolgozni. Mindez azért fontos, mert hazánkban az ápolás jövője, a betegellátás minősége és az egészségügyi rendszer fenntartása azon múlik, hogy van-e kellő számú és megfelelő képzettségű, hivatása iránt motivált ápoló. Boromisza Piroska NÉVJEGY Vártokné Fehér Rózsa a Magyar Ápolási Egyesület alapító tagja, 2010-től 2018-ig alelnöke. 2001 óta az Egészségügyi Tudományos Tanács Kutatásetikai Bizottságának tagja. A Semmelweis Egyetem Kútvölgyi Klinikai Tömb ápolási igazgatója 1997-től 2008-ban történt nyugdíjba vonulásáig. Az IME Interdiszciplináris Magyar Egészségügy – tudományos folyóirat Ápolásmenedzsment rovatának vezetője. XVII. ÉVFOLYAM 7. SZÁM 2018. SZEPTEMBER 19
