Az Egészségügyi Világszervezet 1999-ben – az Időskorúak Nemzetközi Évében – közzétett kiadványában Gro Harlem Brundtland, a WHO főigazgatója a következő megállapítást tette: „A világ népességének elöregedése az egyik legnagyobb olyan kihívás, amely világunk előtt áll a következő évszázadban, ugyanakkor óriási lehetőség is rejlik benne. Az időskorúak ugyanis nagyon sok mindenben lehetnek valamennyiünk szolgálatára.” Milyen demográfiai folyamatok jellemzik társadalmunkat? Milyen tényezők befolyásolhatják az öregedést? Hogyan javítható az időskori életminőség? Egyáltalán: miért öregszünk? Minderről és sok egyébről beszélgettünk Dr. Iván László egyetemi tanárral, az MTA Demográfiai Bizottságának tagjával, a Batthyány Strattmann László Idősek Akadémiájának alapítójával és vezetőjével.
A regisztrálást követően fogja tudni megtekinteni a cikk tartalmát!
A megadott cikk nem elérhető!
Tisztelt Felhasználónk!
Az Ön által megtekinteni kívánt cikk nem elérhető a rendszerben!
A megadott cikk nem elérhető!
Tisztelt Felhasználónk!
Az Ön által megtekinteni kívánt cikk nem elérhető a rendszerben!
Sikeresen szavazott a cikkre!
Tisztelt Felhasználónk!
Köszönjük a szavazatát!
A szavazás nem sikerült!
Tisztelt Felhasználónk!
Ön már szavazott az adott cikkre!
Cikk megtekintése
Tisztelt Felhasználónk!
A cikk több nyelven is elérhető! Kérjük, adja meg, hogy melyik nyelven kívánja megtekinteni az adott cikket!
Cikk megtekintésének megerősítése!
Tisztelt Felhasználónk!
Az Ön által megtekintetni kívánt cikk tartalma fizetős szolgáltatás.
A megtekinteni kívánt cikket automatikusan hozzáadjuk a könyvespolcához!
A cikket bármikor elérheti a könyvespolcok menüpontról is!
PORTRÉ Gondolatok az őszülő társadalomról Beszélgetés Dr. Iván László professzorral Az Egészségügyi Világszervezet 1999-ben – az Időskorúak Nemzetközi Évében – közzétett kiadványában Gro Harlem Brundtland, a WHO főigazgatója a következő megállapítást tette: „A világ népességének elöregedése az egyik legnagyobb olyan kihívás, amely világunk előtt áll a következő évszázadban, ugyanakkor óriási lehetőség is rejlik benne. Az időskorúak ugyanis nagyon sok mindenben lehetnek valamennyiünk szolgálatára.” Milyen demográfiai folyamatok jellemzik társadalmunkat? Milyen tényezők befolyásolhatják az öregedést? Hogyan javítható az időskori életminőség? Egyáltalán: miért öregszünk? Minderről és sok egyébről beszélgettünk Dr. Iván László egyetemi tanárral, az MTA Demográfiai Bizottságának tagjával, a Batthyány Strattmann László Idősek Akadémiájának alapítójával és vezetőjével. CSENDES FORRADALOM – Professzor Úr majdʼ hat évtizedes szakmai pályája jelentős részét a pszichiátria és a neurológia területén töltötte. Mi vonzotta az érdeklődését az idősödés tudományának világába? 1957-ben, az orvosi diploma megszerzését követően mesterem, Nyírő Gyula professzor meghívására helyezkedtem el a Budapesti Orvostudományi Egyetem Neurológiai és Pszichiátriai Klinikáján. Már akkor, pályakezdőként érzékeltem, hogy a lelki bajok sokfélesége mellett az öregedés megannyi, számomra újszerű problémát hordoz. Felismertem, hogy az idős emberek lelki zavarai nagyban összefüggenek az öregedést kísérő fizikális változásokkal: a látás, a hallás, a mozgás és a testi funkciók beszűkülésével. Az észlelési-érzékelési zavarok és a társas kapcsolatok csökkenése, megszakadása az elmagányosodás felé vezet, ami további lelki problémák előidézője lehet. Mindennek bekövetkeztében egyénenként igen nagy különbség figyelhető meg, hiszen az ember egyedisége és személyisége meghatározó ebben a folyamatban. Az időskor kérdésköre különösen nagy kihívást jelentett a diktatúra dogmákkal teli korszakában. Akkoriban nem csak az idősödést, hanem általában a pszichiátriai betegségeket is rengeteg előítélet övezte. – Mi jellemezte a pszichiátriai betegellátást a szocializmusban? A pszichiátria a Pavlov Ideg és Elme Szakcsoport keretein belül működhetett, de a szakma művelői nem szerveződhettek semmilyen egyesületbe, vagy tudományos társaságba. A lelki zavarokat mindig is fenntartással kezelte a tár- sadalom, nem csak a szocialista blokk országaiban, hanem gyakorlatilag a világon mindenütt. Sok helyen megfordultam, és mindenhol – a Szovjetuniótól az Amerikai Egyesült Államokig – előítéletekbe botlottam. A címkézés – angol szakkifejezéssel labelling – következményeként az elmegyógyászat egyik alaptétele lett, hogy a pszichiátriai betegeket ön- és közveszélyes voltuk miatt be kell zárni. Bizonyára látta a Száll a kakukk fészkére c. amerikai filmet, amely érzékletesen ábrázolta az elmegyógyintézetek világát. Azok a módszerek, amelyeket másfél évszázadon át alkalmaztak a lelki betegségek intézményesített ellátásában, elfogadhatatlanok a mai világ számára. Hosszasan tudnék mesélni a betegek meggyötréséről, az ún. „gyógyító kád” eljárástól kezdve az elektromos sokkig. A hatvanas években láttam olyan börtönszerű cellára hasonlító kórtermet Miskolcon, amelynek az ajtajába vágott vasrácsos kitekintő ablak nyújtotta az egyetlen kapcsolatot a külvilággal a lakók – vagyis a „dühöngő elmebetegek” – számára. – Márpedig a kirekesztés sok mindent szolgálhat, de a gyógyulást bizonyosan nem. Éppen ezért a Balassa utcai klinika hetvenágyas osztályának vezetőjeként elhatároztam, hogy megpróbálok változtatni ezen. Fokozatosan, körülbelül másfél év alatt és a szakszemélyzet nem kis ellenállását legyőzve bevezettem az osztályon az ún. open door rendszert, amely 1964-ben el is kezdett működni. Ezt követően áthelyeztek a klinika Lipótmezőn megnyílt neurózis osztályára, ahol öt éven át próbáltam segíteni a lelki zavarokkal küzdő embereken. Mondanom sem kell, hogy távollétem alatt a Balassa utcában visszaállították az eredeti rendet. Amikor 1969-ben viszszatértem a régi osztályomra, kulcsra zárt folyosóajtók fogadtak. Ekkor összehívtam a személyzetet, és közöltem, hogy mostantól bevezetjük a nyitott ajtós, akut felvételes pszichiátriai osztályt. Foglalkoztató csoportot indítottam, vezetését rábíztam az egyik beteg asszonyra. Pályám egyik meghatározó élménye volt, amikor az egyik kézimunka foglalkozáson egy szkizofrén beteg – kilépve katatón merevségéből – az elguruló gombolyag után nyúlt. Rávettem a nővéreket, hogy a betegek között töltsék az idejüket, és lehetőleg minél többet kommunikáljanak velük. Számos beteget próbanapra, illetve próbahétre hazaengedtem. Szociális nővért vettem fel, hogy tartson kapcsolatot a hozzátartozókkal, vagy azok hiányában a szomszédokkal, és vegye rá őket, hogy látogassák a betegeinket. E „csendes forradalom” eredményeképpen sikerült jelentősen – két hónapról 18-21 napra – lecsökkenteni az ápolási napok számát. Abban az időszakban az akkori Egészségügyi Minisztérium Szociálpolitikai Főosztályának felkérésére a főosztály szaktanácsadójaként végigjártam az országot, és írásba IME XIII. ÉVFOLYAM 1. SZÁM 2014. FEBRUÁR 55 PORTRÉ foglaltam a tapasztaltakat. Az idősek rehabilitálására vonatkozó meglátásaimat értetlenséggel, mi több, komoly felháborodással fogadta a minisztérium. KORTÜNET, VAGY KÓRTÜNET? – Ön 1982-től az egyetem Gerontológiai Kutatóközpontjának munkatársaként, később igazgatójaként dolgozott. Milyen kérdések foglalkoztatják ma az idősödést kutató tudósokat? Az idősödés biológiájának kutatása óriási léptekkel halad. A gerontológia – az öregedés és az öregség tudománya – ma már a makro- és nanofolyamatok összefüggéseit tanulmányozza. Nyilvánvalóvá vált, hogy az öregedés okait a sejtekben és a szövetekben kell keresni. Tudjuk, mi történik az atomok és a molekulák, a legkülönbözőbb jelkapcsolások szintjén. Ám miközben részletesen megismerjük a sejtek világát, vizsgálódásaink során egyre inkább eltűnik „Józsi bácsi és Mari néni”, vagyis a személyiség. Márpedig az öregedés folyamatát nem csak biológiai tényezők határozzák meg, hanem az én-vezérelt, tudatos emberi személyiség magatartása is. Szerepet kap az életmód, az érzelmi kiegyensúlyozottság, a bizakodó beállítódás és a spiritualitás éppúgy, mint vágyaink, képességeink és lehetőségeink egyensúlya. Gerontológiai megközelítésben az emberi öregedést a biológiai, pszichológiai és szociológiai változások együttese jellemzi. Megállapítottuk – és egyelőre igaznak is tűnik –, hogy az élővilágban az élet genetikailag kódolt. Megjegyzem: arról, hogy a genetikai kódoltság honnan származik, egyelőre csak feltételezéseink vannak. Végeredményben a genetikailag hozott, megalapozó élettani programok sikerét, illetve sikertelenségét a szocializáció és a személyiség egyedi életútja befolyásolja. – Hogyan különböztethetőek meg az idősödéssel járó normális változások és a kóros folyamatok? Az imént említett tényezők egyénenkénti különbözősége miatt az öregedésnek nincs egységes mintája. Azt viszont leszögezhetjük, hogy egy szervrendszer, vagy funkció gyors leromlása mindig valamilyen kóros változás, nem pedig a normál öregedés következménye. Az idős emberek azért betegszenek meg, mert a szervezetükben kóros folyamatok alakultak ki, nem pedig azért, mert öregek. Leírtam, tanítom és előadom, hogy a korral gyakoribbá váló egészségügyi problémákról van szó. Attól, hogy valaki eléri a hetven, vagy nyolcvanéves kort, még nem válik törvényszerűvé, hogy cukorbeteg lesz, stroke-ot kap, vagy törékennyé válnak a csontjai. A „korfüggő zavar” kifejezés tehát helytelen, ezért ki kellene iktatni a fogalomtárból. Olyan új fogalmi rendszer kialakítására lenne szükség, amely az életet természetesebben, emberközeli módon és személyre szabottan közelíti meg. – Mi tekinthető az öregedéssel együtt járó normális testi változásnak? Harminc és kilencven éves kor között az izmok tömege és ereje csökken, az idegrostok ingerületvezetése lassul, az agy tömege csökken, az ízlelőbimbók száma úgyszintén. A 56 IME XIII. ÉVFOLYAM 1. SZÁM 2014. FEBRUÁR testen átáramló vér mennyisége, a tüdő vitálkapacitása és a vesekiválasztás megfeleződik, a látás és hallás pedig 70-80 százalékkal gyengül. Ezek a változások egyedileg különböző módon következnek be, de normális esetben mindig a homeosztázis, a belső egyensúly fenntartása mellett. Akkor beszélünk kóros folyamatról, amikor a változás károsítja a homeosztázist és felborítja az egyensúlyt. Ennek idejekorán történő felismerése és befolyásolása az idősödés legnagyobb kihívása. – Mit tehet az egyén azért, hogy az időskort jó életminőségben élhesse meg? Mindannyian szeretnénk életünk utolsó pillanatáig önállóan, tevékenyen és a valakihez, valamihez, valahová tartozás biztonságában élni, az öregedés közismert fogyatkozásai, problémái, nyomorúságai nélkül. S ha üt az utolsó óránk, jó lenne kínok és megaláztatások nélkül, békében elköszönni. Valahogy úgy, mint azt a 18. században élt kiváló orvos, Van Borehaave megfogalmazta: „fenntartani a test töretlen egészségét, a szellem állandó élénkségét és nyugalmát, és megőrizni ezeket a késő öregségig, amikor betegség és küzdelem nélkül a test és lélek búcsút mond egymásnak”. Hogy mindezt hogyan érhetjük el? Descartes 1619-ben világosan megfogalmazta az emberi létezés négy pillérét: ha már élünk, legyünk hatékonyak, kreatívak, illetékesek és cselekvőképesek. Hufeland 1796-ban még világosabb és ma is használható eligazítást adott az életet megrövidítő és meghosszabbító tényezők leírásával. Összegzése szerint meghosszabbíthatja az életet a jó fizikum, a tevékeny fiatalkor, a puhányság kerülése, a túl korai és a házasságon kívüli testi szerelemtől való tartózkodás és a boldog házasság. Pozitív befolyásoló tényező továbbá a jó és pihentető alvás, a mozgás, a szabad levegő élvezete, a mérsékelt, kellemes meleg, a vidéki és kerti élet, az élményteli utazás, a tisztaság és bőrápolás, a mértékletesség az evésben és ivásban, a lelki nyugalom és elégedettség, a kellemes és mértéktartóan élvezett érzéki és érzelmi ingerek. Nem maradt ki a felsorolásból a betegségek lehetőség szerinti elkerülése és tisztességes kezelése, a gyors menekülés veszélyeztetés esetén, az időskor megfelelő ellátása, a lelki és testi erő kultúrája, végül a fenti szabályok olyan alkalmazása, amely figyelembe veszi az eltérő alkatok, temperamentumok és életkorok sajátosságait. – Az elmondottakkal némiképp összecseng a kilencvenkét évet megélt Kossuth Lajos megállapítása: „Hosszú életem titka, hogy szerettem a tisztaságot, és sohasem ettem többet, mint amennyire szükségem volt.” Ám nem csak arra vágyunk, hogy hosszú életet élhessünk, hanem arra is, hogy idős korunkra egészségesek maradjunk. A kultúrtörténet számos mitológiai és irodalmi gyöngyszeme közül Titóniusz legendája az egyik legtanulságosabb. A történet szerint Titóniusz arra kérte apját, Ladomeon királyt, járja ki a szeretőjénél, Auróra istennőnél, hogy adjon neki örök életet. Auróra teljesítette a fiú kívánságát, ám az idő múlásával az idősödés minden baja és nyomorúsága el- PORTRÉ érte Titóniuszt. Elfelejtette ugyanis, hogy az örök élethez örök ifjúságot is kérjen. Mind nehezebben viselte öregségét, ezért ismét apjához folyamodott, hogy eszközölje ki részére az örök ifjúságot is. Auróra azonban úgy megharagudott Titóniuszra, hogy tücsökké változtatta. Itt ciripel köztünk most is... DEMOGRÁFIAI BOMBA – Mit tehet az orvostudomány az idősköri egészség megvalósulásáért? Amikor az idősödésről és az időskorról beszélünk, fontos felhívni a figyelmet a gerontológia és a geriátria közötti különbségre. A gerontológia az időskor tudománya, amelynek eredményeit a geriátria – az időskori orvoslás – alkalmazza. Az időskori gyógyítás tehát a gerontológia tudományos vizsgálódásaira épül. Az idősödés életminőségének emelése és az emberi méltóság biztosítása érdekében kívánatos, hogy a hosszabbéletűségre vonatkozó tudományos eredményeket minél gyorsabban átültessük a gyakorlatba. Magyarország őszülő társadalmában különösen fontos a geriátria magas színvonalú oktatása, szakképzése és továbbképzése. Örvendetes módon sikerült elérni, hogy a Semmelweis Egyetem befogadja a geriátra oktatását a graduális képzésbe. Az élethosszig tartó, fenntartható egészség megvalósulását szolgálja a lakosság körében történő ismeretterjesztés, egészségnevelés is. E megfontolásból elhatároztam, hogy intézményesített, egészségfelvilágosító és ismeretterjesztő programot szervezek az érdeklődők számára. 1998ban megalapítottam a Batthyány Strattmann László Idősek Akadémiáját, amelynek havonta megrendezett előadásain a több száz résztvevő nem csupán tudományos híreket, ismereteket kaphat az idősödésről és az időskor törvényszerűségeiről, hanem tájékozódhat napi élete személyes esélyeiről és kockázatairól is. Előadásaink tágabb értelemben az emberről, a világról, az életről, a halálról, a hitről, a reményről és a szeretetről szólnak. – Milyen társadalmi változásokat idézhet elő a lakosság elöregedése? Mára minden ötödik honfitársunk betöltötte a hatvanadik életévét, ami azt jelenti, hogy a hatvan év felettiek aránya húsz százalék, számszerűen kétmillió fő. A fő problémát az jelenti, hogy a magyar népesség öregszik, egyszersmind fogyatkozik is, így mind több lesz az idősödő emberek száma, és mind kevesebb a fiataloké. Miközben növekszik az egyedül élő idősek száma, egyre többen válnak el és fogyatkozik a családok száma. Az időskort elérő embereknek egyre kevesebb utódja születik, és a velük egykorú rokonság létszáma is csökken. A rokoni kapcsolatok szűkülésének velejárója, hogy az idősek mind kevésbé számíthatnak a családjuk gondoskodására, támogatására. Meg kell említeni a nemek között megmutatkozó eltéréseket is: Magyarországon megfigyelhető, hogy a korban előrehaladva a férfiak halálozása kifejezettebb, ugyanakkor a nők körében növekszik a krónikus megbetegedések előfordulása. A hatvan éven felüliek 51 százaléka – 1,1 millió fő – legalább egy krónikus megbe- tegedésben, 10 százaléka – 200 ezer fő – pedig legalább kettő idült betegségben szenved. El lehet gondolni, hogy ellátásuk mekkora terhet ró a társadalomra. – Milyen demográfiai viszonyok jellemzik a világ népességét? Földünkön manapság korábban soha nem tapasztalt globális változások mennek végbe: az ún. három nagy robbanás, vagyis a népesség-, a hosszabbéletűség- és az információrobbanás. A hosszabbéletűség következtében több különböző nemzedék él hosszú időn át egymás mellett. Ha azonban a huzamosan egymás mellett élő generációk között nem alakul ki megfelelő, egymást elfogadó és megbecsülő, humánus munkamegosztás, akkor megváltozik az emberközi világ. Ha megbomlik a nemzedékek közötti harmónia, a generációk ahelyett, hogy együttműködnének és segítenék egymást, versenyre kelnek, ha kell, életre-halálra. Márpedig ha a gyarapodó emberiség nem tart lépést az emberközi kapcsolatrendszerek spirituális fejlődésével, ha nem találja meg a valahová való tartozás élményét, akkor oda fog jutni, hogy ezt a konfliktust nem tudja feloldani a hit, a remény és a szeretet kreatív megnyilvánulási formájában. Az eszkalációs frusztráció következtében az emberek rákapcsolódnak a vágyaikat megalapozó ösztönös folyamatokra, és a való világbeli gyötrődés elől az örömhajhászásba, az alkoholba, a kábítószerbe, vagy éppen a fanatizmusba menekülnek. A hitrendszerek és a hozzájuk kapcsolódó csoportosulások, rétegződések, motivációk hihetetlen nagy erőt képeznek. Ha ez az erő nem szelídül meg valamiféleképpen a vallásosságon keresztül, akkor a tömegeket összetartó fanatizálódás révén újabb globális robbanás fog bekövetkezni. Ezeket az összefüggéseket nem tárgyalja a világ, csak külön-külön egyes részelemeit. LÉTÜNK TITKAI – Ha jól értettem, a nemzedékek egymáshoz való viszonya jelenleg még kiaknázatlan kapcsolati tőke. Ha kellően okosak lennénk, az idősek élettapasztalatát a társadalom javára fordíthatnánk. Bizony, ugyanis a hosszabbéletűséggel nem záródik le az ember fejlődése. Míg a fiatalkor az ismeretszerzés periódusa, addig a későbbi időszakban megtörténik a tapasztalatgyűjtés, és időskorunkra az IQ-val mérhető intelligenciával szemben gyarapodik az érzelmi és élménybeli többletünk. Az érzelmi intelligencia növekedésével és az élethoszszig tartó tanulás fontos tényezőjével az ember tehát folyamatosan fejlődik. Salvatore Quasimodo Nobel-díjas olasz költő háromsorosában megfogalmazta: „Mindenki egyedül áll a föld szívén, / mit átdöfött a nap egy sugara, / és hirtelen leszáll az este.” Ennek az epigrammának a megértéséhez nem elég az IQ. A biológiai-szomatikus világ nem ad mindenre felvilágosítást. Ezt a gátat kétféle módon léphetjük át: a transzcendencia és a spiritualitás segítségével. A biológiai mechanizmusok, a szociális rendszerek és a spiritualitás együttese adja a sokszor misztériumnak tűnő ember fogalmát. Az ember testi, szellemi, társadalmi és spi- IME XIII. ÉVFOLYAM 1. SZÁM 2014. FEBRUÁR 57 PORTRÉ rituális lény, a végtelenből a végtelenbe vándorol, s „egy múló pillanatig” ezen az űrbéli bárkán, a Földön vendégeskedik. E rövid ajándékutazás során – amelyet a Teremtőtől kapott – megpróbálja értelmezni és hasznosítani önmagát. Minderre egyedül a genetikailag kódolt, én-vezérelt, gondolkodni képes, cselekvő élőlény – az ember – képes. Azt hiszem, ezen a földi űrbárkán a legnagyobb csoda az én-vezérelt, tudatos gondolkodás. Agyunk minden sejtje, porcikája folyamatosan működik. Még akkor is, amikor alszunk, vagy amikor eszméletlenek vagyunk. Csupán a tudatossághoz szükséges tudat-éberségben van változás a különböző szinteken. – Nem véletlenül mondta Descartes, hogy gondolkodom, tehát vagyok... Hallottam már ennek a tézisnek egy továbbfejlesztett változatát is: adapto ergo sum. Mára a filozófia alkalmazott tudomány lett, nem pedig a szellemi világ csodája, amellyel megtermékenyíti a materiális világot. Hol van már az antik kor, amikor a filozófia alapító atyái a fövenyben mezítláb sétálgatva meghatározták a világmindenséget? Az emberiség kitalálta a statisztikát, klisékbe gyömöszöl mindent. 1969ben, egy észak-amerikai pszichiátriai világkongresszuson elbeszélgettem egy járványtannal foglalkozó kiváló statisztikussal, aki azt mondta nekem: „Tudja, a statisztika olyan, mint a gyerek keze ügyében a kalapács. Mindig talál vele kalapálnivalót.” Nem vitatom, hogy a statisztika fontos és szükséges eszköz a kezünkben. Az egészségbiztosító sem tesz mást, mint egy jelenségsorból átlagot gyárt, majd az alapján téríti meg az ellátást. De mi történik azokkal, akik nem illeszthetők bele a klisékbe? – A biotechnológia korábban gyógyíthatatlan betegségek kezelését tette lehetővé, a nem is olyan távoli jövőben pedig a genomika forradalmasíthatja az orvoslást. Ilyen eszközökkel a kezünkben tőrbe csalhatjuk valaha az időt? A hosszabbéletűség iránti vágyódásunk nem új keletű. Az emberiség ősidőktől fogva keresi azt a bizonyos „életelixírt”, amelynek segítségével lehetőség szerint örökké, de legalábbis hosszú életen át fiatal, tettre kész, egészséges és boldog maradhat. Ha már nem kerülhetjük el a halált, szeretnénk szépen megöregedni. A zseniális gondolkodó, Leonardo da Vinci halála előtt nem sokkal megfogalmazta azt a három kérdést, melyre nem tudott kielégítő választ adni: Miért kék az ég? Miért hasonlítanak az utódok őseikre? Miért öregszünk és miért halunk meg? Első két kérdésére a mai ismereteinkkel válaszolhatunk, a harmadikat ma sem tudjuk, csak kutatgatjuk és magyarázgatjuk mindenkori tudásunkkal, technikai vívmányaink segítségével. Arra, hogy hogyan öregszünk és hogyan halunk meg, sikerült antropomorf magyarázatot adni, ám a végső kérdés – a miért – megválaszolása még várat magára. Boromisza Piroska NÉVJEGY Dr. Iván László egyetemi tanár, országgyűlési képviselő Végzettség: 1951-57 Budapesti Orvostudományi Egyetem ÁOK, diploma „Summa cum laude”, pszichiáter (1961), neurológus (1963), igazságügyi elmeszakorvos (1969) és geriáter szakorvos (2000), az orvostudomány kandidátusa, (1980), PhD (1995) Munkahelyek: 1957-ben került a SOTE Neurológiai és Pszichiátriai Klinikájára munkatársként. Itt szerezte szakorvosi képesítéseit (a geriáter szakorvosit kivéve). 1982-ben az egyetem Gerontológiai Kutatóközpont munkatársa, majd igazgató-helyettese, később igazgatója és a Neuropszichiátriai Laboratórium vezetője lett. 1993-2003 között tanszékvezető egyetemi tanár, a Gerontológiai Kutatóközpont igazgatója volt. 2003-ban emeritálták. Tevékenységek: 1969-ben megszervezte az első ún. „nyitott ajtós” pszichiátriai osztályt, majd 1974-ben az első gerontopszichiátriai klinikai osztályt is. 1972-1988 között a Népjóléti Minisztérium szociálpolitikai főosztályának szaktanácsadóként, 1985-1987 között a Fővárosi Ideg- és Elmeszakfelügyelői Testületénél szakfelügyelőként dolgozott. A Batthyány Strattmann László Idősek Akadémiájának alapítója és vezetője (1997-). 58 IME XIII. ÉVFOLYAM 1. SZÁM 2014. FEBRUÁR Kutatási terület: Az öregedés neuropszichiátriai összefüggései, a kóros öregedés személyiség meghatározói, társadalmi vonatkozásai. Politikai életút: A Magyar Szociálpolitikai Társaság elnöke (1992-). A 2006. évi országgyűlési választáson országos listán szerzett mandátumot. 2006. május 30-tól az Ifjúsági, szociális és családügyi bizottság tagja. Részt vett a FIDESZ Polgári Szövetség Nemzeti Konzultációs Testület munkájában. 2006-tól tagja az Ifjúsági, Szociális és Családügyi Parlamenti Bizottságnak, 2006-tól a FIDESZ-KDNP Népjóléti Kabinet tagja, a FIDESZ Választmány Nyugdíjas Tagozata országos elnöke, tagja. Tagságok: Idősügyi Tanács, tag (1996-98), társelnök (1998-2002); MTA Demográfiai Bizottság, tag (1996-); Magyar Gerontológiai Társaság és Gerontológiai Szakmai Kollégium, elnök (1993-99); Magyar Szociálpolitikai Társaság, elnök (1992-). Számos hazai és nemzetközi szakmai társaság és az EU Szakorvosi Bizottságának tagja (1998-). Kitüntetések: A SOTE kiváló oktatója (1979), a Valencia Egyetem díszdoktora (1983), Életet az Éveknek Díj (1994), Semmelweis Egyetem jubileumi aranygyűrűje (1998), Pro Sanitate emlékérem (1995), Köztársasági Érdemrend Tiszti Keresztje (2001), Idősekért kormánykitüntetés (2013).
