A regisztrálást követően fogja tudni megtekinteni a cikk tartalmát!
A megadott cikk nem elérhető!
Tisztelt Felhasználónk!
Az Ön által megtekinteni kívánt cikk nem elérhető a rendszerben!
A megadott cikk nem elérhető!
Tisztelt Felhasználónk!
Az Ön által megtekinteni kívánt cikk nem elérhető a rendszerben!
Sikeresen szavazott a cikkre!
Tisztelt Felhasználónk!
Köszönjük a szavazatát!
A szavazás nem sikerült!
Tisztelt Felhasználónk!
Ön már szavazott az adott cikkre!
Cikk megtekintése
Tisztelt Felhasználónk!
A cikk több nyelven is elérhető! Kérjük, adja meg, hogy melyik nyelven kívánja megtekinteni az adott cikket!
Cikk megtekintésének megerősítése!
Tisztelt Felhasználónk!
Az Ön által megtekintetni kívánt cikk tartalma fizetős szolgáltatás.
A megtekinteni kívánt cikket automatikusan hozzáadjuk a könyvespolcához!
A cikket bármikor elérheti a könyvespolcok menüpontról is!
PORTRÉ Sic itur ad astra Dr. Garami Zsolt az űrorvoslás távlatairól Miközben a nemzetközi űrállomás (International Space Station) háromszázhatvan kilométernyi magasságban, óránként tizenhétezer mérföldes sebességgel száguld a bolygónk körül és naponta tizenhatszor kerüli meg azt, a NASA földi irányító központjában orvosi ügyelet monitorozza a fedélzeten tartózkodó asztronauták egészségi állapotát. A stáb magyar tagja, dr. Garami Zsolt radiológus vezeti azt a vizsgálatsorozatot, amelynek során ultrahanggal követik nyomon az űrhajósok agyának nyomásváltozását és vénás áramlását. E kutatás közelebb vihet minket annak megértéséhez, hogy a hosszú időn át fennálló súlytalanság milyen élettani hatást gyakorol az emberi szervezet működésére – fejtette ki lapunknak adott interjújában dr. Garami Zsolt, aki „civilben” a houstoni Methodist Hospital Transcranial Doppler központjának vezetője, az Amerikai Magyar Orvos Szövetség vezetőségi tagja. – „Mindig nyugatra menj. És ne feledd soha, hogy keletről jöttél.” – írta találóan Márai Sándor. Ön 1996ban végzett orvosként a Debreceni Egyetemen. Hogyan emlékszik vissza a medikus éveire? Miben hasonlít, vagy éppen különbözik a magyar és az egyesült államokbeli orvosképzés? A magyarországi orvosképzés egyik legnagyobb erőssége, hogy magas óraszámban oktatják az alaptudományokat, és ennek köszönhetően az elméleti tudásunk igen alapos. Az anatómiát például négy szemeszteren át tanuljuk, míg az USA egyetemein mindössze fél év jut erre a fontos tantárgyra. Ugyanakkor az amerikai orvosképzés hatalmas előnye velünk szemben, hogy sokkal nagyobb hangsúlyt fektet a gyakorlati felkészítésre. A harmad- és negyedéves hallgatóknak havi etapokra bontott klinikai gyakorlatokon kell részt venniük, amelyek mindegyike szigorú értékeléssel zárul. Ez a képzési módszer nagyon célravezető a leendő orvosok számára, hiszen hatékonyan fejleszti a helyzetfelismerő és problémamegoldó képességüket. Az amerikai egyetemeken meglehetősen nagy önállóságot várnak el a medikusoktól, ami egyfelől hasznos dolog, másfelől azonban felveti a mentori rendszer hiányosságait. ÚT HOUSTONIG Ha felidézem a Debreceni Egyetemen töltött éveket, eszembe jut, milyen családias, baráti légkör jellemezte az orvoskari közéletet. Mindenki ismert mindenkit, és mi, diákok nagyon sok támogatást kaptunk a tanárainktól. Kiemelném közülük Csiba László professzor urat, akinek a barátsága a mai napig meghatározó számomra. Biztos va- gyok abban, hogy ha Debrecenben maradtam volna, akkor most mellette dolgoznék. S bár nem lett belőlem neurológus, mindaz, amit az agyi ultrahangról tanultam tőle, a képalkotó diagnosztika irányába terelte az érdeklődésemet. Az első Debrecenben rendezett nemzetközi stroke konferencián – amelynek megszervezésében még én is segédkeztem – ismerkedtem össze egy ohiói orvossal, akinél később a szigorló gyakorlatomat töltöttem. Ezt követően tőle kaptam ugyanott, a toledói Medical College of Ohio intézetben két évre szóló CT kutató-orvosi állásajánlatot, amelyet örömmel elfogadtam. Mivel akkoriban az angoltudásom még nem ütötte meg a kellő szintet ahhoz, hogy betegekkel merjek foglalkozni, a kutatólabor magánya éppen megfelelő közeg volt a számomra. – Milyen nehézségekkel kellett kezdő orvosként szembenéznie az Egyesült Államokban? Az egyik legnagyobb problémát az orvosi mivoltom igazolása jelentette. Vért izzadtam, mire sikerült hivatalosan elismertetnem a diplomámat. A magyarországi orvosegyetemek ugyanis nem szerepelnek az USA-beli akkreditációs listán, ez alól egyedül a Debreceni Egyetem angol nyelvű képzése képez kivételt. Mindez különösen sajnálatos annak tükrében, hogy a nigériai Lagos egyetemén szerzett orvosi diplomát minden további nélkül elismerik. Egy pályakezdő fiatalembernek, aki egyedül vág neki a nagyvilágnak, nyilván az otthoniak – a család és a barátok – hiányoznak a leginkább. Rossz, hogy nincs kivel megosztani az örömöket és a bánatot, nincs kinek elmesélni a sikerélményeket. Egyedül kell boldogulni a mindennapokban: rájönni, mi hogy működik, hogyan kell elintézni olyan banális ügyeket, mint például a vonalas telefon bekapcsoltatása. Nekem sem volt könnyű, de amikor már harmadszor költöztem át másik városba, olyan könnyedén tettem, mintha helybéli lennék. Az amerikaiak ugyanis életükben legalább nyolcszor költöznek. Itt ragadom meg az alkalmat és mondok köszönetet a családomnak és pannonhalmi gimnáziumi tanáraimnak, akik önállóságra neveltek és felkészítettek a nagybetűs életre. – Mi segítette a beilleszkedésben? Ön szerint milyen tulajdonságokra, képességekre van leginkább szüksége egy külföldön boldogulni próbáló magyar orvosnak? Mindenekelőtt beszélni kell az adott ország nyelvét. Aki kellően szorgalmas – annak idején volt egy ilyen kollégiumi szobatársam –, magas szintű nyelvtudásra tehet szert akkor is, ha ki sem teszi a lábát itthonról. De leghamarabb úgy tanulhatunk meg úszni, ha bedobnak a mélyvízbe. Nekem például az első szállásadómon – egy magyar plébánoson – kívül nem volt alkalmam senkivel sem az anyanyelvemen beszélni, ezért elég gyorsan „amerikanizálódtam”. IME XII. ÉVFOLYAM 2. SZÁM 2013. MÁRCIUS 51 PORTRÉ A számítógépes ismeretek, a szakmai tudás és annak megfelelő prezentálása mellett persze jól jön az is, ha néha a szerencse az ember mellé szegődik. Jó időben, jó helyen kell lenni, és amikor egy vissza nem térő lehetőség adódik, nem szabad nemet mondani. Aranyszabály, hogy nem mondunk le semmilyen meghívást, hiszen egy egyszerű vacsorából is sikeredhet állásinterjú. Ha pedig a NASA hív, nincs kifogás, mentegetőzés, és még a hóvihart is illik kikerülni! – Ahhoz, hogy valakinek a tudományos tevékenysége felkeltse a NASA érdeklődését, feltehetően nem mindennapi teljesítményre van szükség... Mint azt korábban említettem, már medikus koromban komolyan érdeklődtem a képalkotó diagnosztika iránt. Az ohiói kutatóévek is a radiológiáról szóltak, majd hazatérésem után, 2005-ben a Semmelweis Egyetemen helyezkedtem el és ott szereztem meg a radiológusi szakképesítést. Az élet úgy hozta, hogy egy évnyi itthon tartózkodást követően újra kaptam egy tengerentúli állásajánlatot: Houstonba hívtak. 2006-ban álltam munkába a Methodist Hospital radiológiai osztályán. Jelenleg is ott dolgozom, az agyi ultrahangrészleget vezetem. Így lettem tagja a NASA külsős kutatócsapatának, és vehettem részt különböző izgalmas projektekben, például joystick vezérelt ultrahangfej, illetve agyi erek keringését stimuláló fantomgép kifejlesztésében. A kutatás egyéb részleteibe akkor még nem avattak be, sőt, be sem léphettem az űrközpontba mindaddig, amíg meg nem kaptam az amerikai állampolgárságot. 2011-ben, amint kettős állampolgár lettem, hívott a NASA, és én örömmel tettem eleget a meghívásnak. Egy előadásom után kerestek meg és kértek fel a közös munkára. Ám az, hogy valójában mit is tudok, csak akkor derül ki, ha valaki ultrahangozni lát, vagy megnézi a videófelvételt valamelyik konferenciáról, és műtéti videón lehet tanúja az ultrahang „erejének”. START A KOZMOSZBA – Az űrkorszak új technológiák sorát adta az emberiség kezébe. Az önök kutatásai milyen tudományos eredményekkel gazdagíthatják az orvoslást? Azt már eddig is tudtuk, hogy a súlytalanság állapotában a vérkeringés olyannyira megváltozik, hogy az első napokban megduzzad az asztronauták feje, és megváltoznak az agyi funkciók, később pedig fejfájás, illetve látási és hallási problémák is jelentkezhetnek. Nem értem, hogy eddig miért nem foglalkozott senki az agyi vénás áramlási zavarok űrben történő vizsgálatával – mi erre vállalkoztunk. A kutatás véghezviteléhez szükségünk volt arra, hogy az asztronauták egyike el tudja végezni az agyi és nyaki ultrahangvizsgálatot magán és a társain. Ezért tavaly ősszel, az űrállomás földi másában kiképeztem erre a feladatra a NASA egyik asztronautáját, Thomas Marshburn orvost. A kolléga decemberben indult útnak a kanadai Chris Hadfield és az orosz Roman Romanyenko társaságában, hogy csatlakozzon a már október óta az űrállomáson tartózkodó orosz Oleg Novickijhez és Jevgenyij Tarelkinhez, valamint az amerikai Kevin 52 IME XII. ÉVFOLYAM 2. SZÁM 2013. MÁRCIUS Fordhoz. Terveink szerint havonta egyszer, három ultrahang-berendezéssel, öt különböző testhelyzetben végzünk méréseket a hat asztronauta agyi és nyaki erein. Az első méréseken ez év elején már sikeresen túljutottunk. Fantasztikus érzés volt az irányító központból instruálni az óránként tizenhétezer mérföldes sebességgel száguldó űrállomás pilótáit, és a képernyőn keresztül nyomon követni az ultrahang protokoll elvégzését. Érdekességként megemlítem, hogy míg itt a Földön az ultrahanggal vizsgálandó testfelületet speciális géllel szükséges bekenni, addig az űrben mindehhez elegendő egyetlen vízcsepp is... – Milyen eredménnyel zárult az első mérés? Mindenekelőtt sikerült bebizonyítanunk, hogy az agy ultrahangos vizsgálata elvégezhető olyan szélsőséges körülmények között is, mint a súlytalanság. Meglepő volt számunkra, hogy nem észleltünk nyomásemelkedést sem az agyban, sem a szemben, holott korábban ennek az ellenkezőjét feltételezték. A kiértékeléskor a nulláról indulunk és kizárólag a számoknak hiszünk, az objektív adatokból dolgozunk. Nem veszünk figyelembe semmilyen teóriát, vagy prekoncepciót. Május végére, amikorra lezajlik az összes mérés, már lényegesen többet fogunk tudni. A részvizsgálatok adatainak összehasonlítása, a folyamatok elemzése lesz igazán sokatmondó a számunkra. Sok mindent megtudhatunk arról, hogy milyen hatást gyakorol az emberi szervezetre a súlytalanság. Már melegítem a masinám a május 14én visszaérkező Tom vizsgálatára. – Milyen típusú terhelést kell elviselnie az asztronauták szervezetének az űrutazás során? A három fő fizikai hatás, ami az űrhajósok szervezetét megviselheti: a nyomás, a sebesség és a hőmérséklet. Az emberi testet érő első nagy megterhelés a felbocsátás során keletkezik, amikor is az űrjármű eléri a Föld elhagyásához szükséges szökési sebességet, azaz hatalmas gyorsulást hajt végre. Nem kisebb megpróbáltatás a súlytalanság állapotához történő adaptáció sem. A mikrogravitáció hiányában az agy vénás keringése akadályozott. Ennek következtében a fej és a nyak beödémásodik, amit vizelethajtó gyógyszerek adásával próbálunk kezelni. A súlytalansághoz történő hozzászokás időszakában bizonyos agyi funkciók nem megfelelően működnek: ezt az átmeneti állapotot „space stupidity” néven szoktuk emlegetni. Mivel az űrhajósok meglehetősen hosszú időt – általában fél évet – töltenek el az űrállomáson, a huzamosan fennálló súlytalanság hatására elsorvadhat a törzs- és lábizomzatuk. Az izomszövet leépülésének – az ún. „csirkeláb” kialakulásának – megelőzése és az általános fizikális kondíció megőrzése érdekében az asztronautáknak naponta legalább két órát kell edzeniük. Ez nem is olyan egyszerű feladat a súlytalanság viszonyai között! Nagyobb mérvű terhelés éri az asztronautákat a Földre történő visszaérkezéskor is, hiszen igen gyorsan hozzá kell szokniuk a gravitációhoz. Ebben segíti őket a speciálisan kialakított védőöltözék, amely – amellett, hogy ellátja őket oxigénnel – megvédi a testüket a szélsőséges hőhatásoktól, és kiszűri az élő szervezetre káros sugárzásokat is. A szkafan- PORTRÉ derek legújabb generációja a csúcstechnológia vívmánya. Ehhez képest az, hogy az űrhajósok agyát ultrahangozzuk, nem is annyira high-tech... – Hogyan lehet felkészülni az űrbéli viszontagságokra itt a Földön? Az asztronauták általában a vadászpilóták közül kerülnek ki, szigorú kiválasztási folyamatot és hosszú kiképzést követően. Tehát életük során feltételezhetően legalább ezer órát repültek már sugármeghajtású gép pilótájaként. Rajtuk kívül civilek is bekerülhetnek a programba: elsősorban mérnökök, illetve a természettudomány valamely területével foglalkozó tudósok, orvosok is. A világűrhöz hasonló körülményekkel a Johnson Space Centerben, a NASA emberrel végzett űrrepülésekre felkészítő központjában találkozhatnak. Néhány kórházbeli kollégámmal együtt jómagam is jártam ott egy ún. VIP látogatás keretében. Szemtanúja lehettem, amint a világ legnagyobb fedett medencéjéből daru húzza ki a szkafanderbe öltözött űrhajósjelöltet, miután többórás merülést végzett a hatalmas víztartályban. E víz alatti gyakorlatok nagyon fontosak, mert ezek során készítik fel az asztronautákat az űrállomás külső felületén elvégzendő szerelési feladatokra. Hasonlóan izgalmas élmény volt belépni a Nemzetközi Űrállomás földi másába, ahol az utolsó csavarig minden pontosan úgy néz ki, mint odafönt. Élvezetes program volt az űrhajós menükóstoló, ami olyan szokványos fogásokat tartalmazott, mint például a gulyásleves, vagy a brokkoli. Mindössze az ízesítésük volt szokatlan: sokkal fűszeresebb, intenzívebb ízhatást keltettek, mint a földi ételek. – Vajon miért? Azért, mert az űrben megváltozik az ízlelés, emiatt az asztronauták kevésbé érzik az ízeket. De nem csak e téren „csaphatják be” az érzékszervek az űrben tartózkodó embert. Zéró gravitációban zavarok léphetnek fel a test térbeli elhelyezkedéséről tájékoztató érzékszervek működésében is, mivel a vesztibuláris ingerek nem a test valós térbeli pozícióját közvetítik. – A súlytalanságban a folyadékrészecskék szétesnek. Hogyan oldható meg ilyen körülmények között az ivás, vagy éppen a toalett használata? Mindez igen praktikusan megoldott. Az emberi fogyasztásra szánt folyadékot tartalmazó flakonokba olyan szívószál van beépítve, amelyet az infúziós csaphoz hasonló kis szerkezettel lehet elzárni. A toalettet vákuumrendszerrel működtetik, a keletkező hulladékot zárt tartályokba gyűjtik. Az űrhajósok által kilélegzett vízpárát egy erre a célra kialakított berendezés gyűjti össze, majd szűréssel tiszta vizet állít elő belőle. Máig nem sikerült azonban maradéktalanul megoldani a légzés során keletkező szén-dioxid tökéletes elvezetését. Emiatt gyakran megfájdul az űrhajósok feje, főleg, ha túlságosan közel tartózkodnak egymáshoz. Ilyenkor ugyanis a fejük körül képződő szén-dioxid sátor összeadódik. VISSZA A FÖLDRE – Mivel telnek a hétköznapjai, ha éppen nem asztronauták agyát ultrahangozza? A kórházban nagyjából ugyanazt csinálom, mint az űrközpontban: agyi és nyaki ultrahang vizsgálatokat végzek. Emellett folyamatosan kutatom a szédülés, a testpozíció és a légzésvisszatartás kapcsolatát. Nehogy azt higgye, hogy a földi munkám kevésbé izgalmas, mint a NASA-beli tevékenységem. Orvosként számomra nincs felemelőbb, mint amikor egy szívbillentyű katéteres behelyezése közben sikerül detektálnom a műtét alatt fellépő agyi infarktust. A kimutatott vérrögöt azon nyomban kivesszük az agyból, a páciens pedig néhány nap múlva a saját lábán távozik a kórházból. – Mennyire számít rutineljárásnak ez a beavatkozási forma az USA-ban? Ahogy nálunk, úgy az USA-ban sincs túl sok intervenciós központ, és biztosan megszállott, aki intervenciós neuroradiológiával foglalkozik, és 250-320 napot ügyel egy évben. Nemcsak Magyarországon, hanem Amerikában is nagy probléma a szakemberhiány, nem beszélve az egészségügyi szolgáltatások csillagászati áráról. Ugyanazt az agyi, vagy nyaki ultrahangvizsgálatot, ami az USA-ban kétszáz dollárba kerül, itthon tizenöt dollárból kell kigazdálkodni. De nem csak a carotis ultrahang, hanem a stroke alapellátás sincs megfelelően finanszírozva Magyarországon. Nem véletlen, hogy olyan rosszak a statisztikáink a cerebrovaszkuláris halálozás tekintetében. Szörnyű érzés az agyi infarktus következtében lesántult, félig lebénult fiatalembert látni a pesti utcán, akinek talán nagyobb esélye lett volna a maradványtünet nélküli teljes gyógyulásra, ha egy amerikai ellátó központban részesült volna kezelésben. Ilyenkor eszembe jut, hogy hány stroke-beteget lehetne meggyógyítani, illetve mennyi esetet tudnánk megelőzni, ha az egészségügyi ellátó rendszerünk szervezettebb lenne. – Mindnyájan tudjuk, hogy az USA egészségügyi rendszere azért működhet magas színvonalon, mert az ország bruttó nemzeti termékének tekintélyes részét, körülbelül 16 százalékát fordítja egészségügyi kiadásokra. Nem csoda, hogy a töredékösszegből gazdálkodó magyar egészségügyben kevesebb jut az intervenciós neuroradiológiára... Nem a „high tech” eljárások napi rutinba való bevezetésén kellene először gondolkodni, hanem az alapellátás gondjait kellene megoldani. Azután már bátran álmodozhatnánk arról, hogy – a cseh példán felbuzdulva – mi is felvegyük a versenyt a német egészségüggyel. – Ön tisztán látja a hazai és az amerikai egészségügyi ellátás közötti különbségeket, hiszen gyakran látogat Magyarországra. Legközelebb az IME VIII. Képalkotó Diagnosztikai Konferenciájára repül haza márciusban, nagy érdeklődéssel várjuk az előadását. Milyen szakmai kapcsolatokat ápol a magyar orvostársadalommal? A köldökzsinórt nemhogy nem vágtam el, hanem féltve őrzöm. Amilyen gyakran csak tehetem, hazarepülök, már csak azért is, mert a családom Budapesten él. Az Amerikai Magyar Orvos Szövetség vezetőségi tagjaként rendszeresen előadok a balatonfüredi konferenciáinkon, és támogatom a diákcsere programunkat. Jövőre Fulbright ösztöndíjas oktatóként tervezek visszatérni a debreceni alma materembe és IME XII. ÉVFOLYAM 2. SZÁM 2013. MÁRCIUS 53 PORTRÉ a Semmelweis Egyetemre is. Szívesen hozom haza a tudást és osztom meg a tapasztalataimat a fiatalokkal. Főleg a karrierépítésről, amit sehol sem tanítanak. Az üres bőröndöket pedig, ha tudom, orvosi eszközökkel fogom megtölteni. – Végezetül: milyen érzéssel tölti el, hogy magyarként olyasvalami részese lehet a houstoni űrközpontban, ami nagymértékben előbbre viheti az orvostudományt? Még fel sem fogtam igazán, hogy a „space medicine” kutatások nemcsak az orvostudomány fejlődéséhez járul- hatnak hozzá, hanem az emberiség jövőjéről is szólhatnak. Nagyon is elképzelhető, hogy már a gyerekeim életében is felmerülhet a kérdés: vajon Hawaiira, vagy a Holdra menjenek vakációzni. De ha sok buta politikus egyszer lakhatatlanná teszi a Földünket, már nem csak az űrturizmus biztonságossá tétele lesz a tét. Ez most rossz tréfának tűnhet, de nem szabad kicsiben gondolkodni. Jó magasra kell tűzni a lécet, nem pedig átbújni alatta, magyar módra. „The sky is no longer the limit!”* Boromisza Piroska * Részlet Richard Nixon elnök 1969-es djakartai látogatásán mondott beszédéből. NÉVJEGY Dr. Garami Zsolt • Jelenlegi beosztása: igazgató, TCD Center The Methodist Hospital, Methodist DeBakey Heart & Vascular Center, Houston, TX, USA • Korábbi munkahelyei: 2006 – The Methodist Hospital, 54 IME XII. ÉVFOLYAM 2. SZÁM 2013. MÁRCIUS Houston, TX, USA 2001-2005: University Texas-Houston, Houston, TX 1998-2001: Intermountain Stroke Center, SLC, UT 1996 -1998: Medical College of Ohio, Toledo, OH • Képzettség: általános orvos (1996, DOTE), radiológus szakorvos (2006, SE) • Kitüntetés: McKinney Award – American Society of Neuroimaging (2003)
