A regisztrálást követően fogja tudni megtekinteni a cikk tartalmát!
A megadott cikk nem elérhető!
Tisztelt Felhasználónk!
Az Ön által megtekinteni kívánt cikk nem elérhető a rendszerben!
A megadott cikk nem elérhető!
Tisztelt Felhasználónk!
Az Ön által megtekinteni kívánt cikk nem elérhető a rendszerben!
Sikeresen szavazott a cikkre!
Tisztelt Felhasználónk!
Köszönjük a szavazatát!
A szavazás nem sikerült!
Tisztelt Felhasználónk!
Ön már szavazott az adott cikkre!
Cikk megtekintése
Tisztelt Felhasználónk!
A cikk több nyelven is elérhető! Kérjük, adja meg, hogy melyik nyelven kívánja megtekinteni az adott cikket!
Cikk megtekintésének megerősítése!
Tisztelt Felhasználónk!
Az Ön által megtekintetni kívánt cikk tartalma fizetős szolgáltatás.
A megtekinteni kívánt cikket automatikusan hozzáadjuk a könyvespolcához!
A cikket bármikor elérheti a könyvespolcok menüpontról is!
Beköszöntő Kettőezerhárom július elseje meghatározó nap az Irányított Betegellátási Modellkísérletben (IBM) résztvevő szervezők, valamint az őket irányítók, segítők életében. E naptól kezdődően a kísérletben résztvevő lakosság létszáma megkétszereződött: félmillióról egymillió magyar állampolgárra emelve a megváltozott keretek között ellátásban részesülőket. De fontos nap ez a fennmaradó kilencmillió számára is. Az IBM kiszélesítése, kísérleti keretek közötti fejlesztése, csiszolása esélyt teremthet mindannyiunk számára egy jobban szervezhető, menedzselhető szolgáltatói hálózat kialakítására. A kísérlet eddigi eredményei rokonszenvesek: • átlagosan 8%-os megtakarítási szint érvényesül, amely a (virtuális) bevételek és a kiadások közötti különbségből adódik; • növekvő prevenciós tevékenység érzékelhető az alapellátásban, amely OEP forrásokból, plusz juttatás formájában, kiemelten ösztönzött és számon kért aktivitássá kezd válni; • protokollok szerinti ellátásra törekvés ugyancsak meghatározó eleme a rendszernek, ugyanis a protokollok betartatása egyre kevésbé fikció, sokkal inkább szigorúan ellenőrzött tevékenység egy-egy ellátásszervező háziorvos körében; • a beteg útjának nyomon követése, ahol ennek az útnak a befolyásolása egyelőre a legkevesebb kézzel fogható sikerrel kecsegtet – köszönhetően a jelenlegi feltételeknek. Bár az eredmények tetszetősek, kérdés, mit éreznek ebből a kísérletben résztvevő betegek? A válasz nem egyértelmű: van, ahol javult a betegek háziorvossal való együttműködése, de található szép számmal olyan hely is, ahol a betegek mit sem érzékelnek mindebből. Baj-e, ha így van? A beköszöntő írója szerint nem, már csak amiatt sem, mert így legalább nem igazolható az a gyakori vád az IBM-mel szemben, hogy túlságos korlátozza a beteget a szabad orvos-, illetve intézményválasztásban. Ami – tegyük hozzá, a háziorvosokat valamint egyes szakrendelőket kivéve – egyébként sem teljesen szabad. (De mindnyájan úgy teszünk, mintha az lenne.) Ugyancsak kérdés, hogyan értékelik az IBM-et a szakértők. A válasz itt is meglehetősen vegyes képet mutat. Sokan kifogásolják, – s ebben valljuk be, van igazság, – hogy az IBM-hez csatlakozó háziorvosok a hozzájuk feliratkozott állampolgárok beleegyezése nélkül vesznek részt a kísérletben, csorbítva ezzel a polgárok tájékoztatáshoz valamint a változtatáshoz fűződő jogait. Talán meglepő, de más oldalról tekintve, ennek a helyzetnek egészségpolitikai szempontból pozitív hozadéka van. Abban az esetben ugyanis, ha a betegeket megkérdeznék, szeretnének-e részt venni a kísérletben, félő, hogy a legbetegebbek – tartva attól, hogy kevesebb ellátáshoz juthatnak – kiszállnának az adott körzetből, létre hozva ezzel azt a nem kívánatos szelekciót, amely az egyik legnagyobb veszély minden ilyen típusú változás esetében. Másik, ugyancsak megfontolást érdemlő kritikai szempont az alulgondozás kérdése. A hagyományos ellátás esetében ma a háziorvos abban érdekelt, hogy minél kevesebbet foglalkozzon a beteggel, de azért annyira legyen aktív, hogy a beteg ne menjen át egy másik praxisba. Pillanatnyilag nincsenek ösztönözve arra, hogy csökkentsék a rendszerben általuk generált költségeket, és abban sincs érdekeltségük – saját lelkiismeretükön túlmenően –, hogy a beteg mielőbb gyógyultan távozzon a rendelőből. A többség egyik szakrendelőből, illetve kórházi osztályból a másikba küldözgeti pacienseit, csak ne kelljen felelősséget vállalni sorsukért. Kivált jellemző ez egyes nagyvárosokban, ahol bőven akad szolgáltató mind a szakrendelők, mind a kórházak tekintetében. (Községekben, aprófalvas településeken más a helyzet, ott a háziorvos is kiszolgáltatott, nem csak a beteg.) Az IBM-ben ehhez képest néhány ponton szignifikáns különbség jelei rajzolódnak ki: a háziorvosnak számít, mennyi gyógyszert ír fel páciensének, mivel tudja, hogy ezzel komoly költséget képes generálni a rendszerben, amely automatikusan csökkenti a megtakarításból való részesedését. Tekintettel arra, hogy erőteljesen érdekelt a megtakarítások „megtermelésében”, a krónikus betegek kontrollált egészségügyi ellátásban tartására is ösztönzött, mivel ekkor a beteg kevesebb drágább szolgáltatást vesz igénybe élete későbbi szakaszában, ami megint csak költségben való megtakarítást eredményezhet. A háziorvos története során először az IBM-ben kapott esélyt arra, hogy betölthesse az ominózus kapuőri szerepet. Mindezen örvendetes fordulat sem feledtetheti azonban a megfogalmazódó aggályok igazságát abban, hogy egyelőre nincs intézményes akadály az alulgondozás útjában. Nem tudjuk, hány háziorvos spórol indokolatlanul annak érdekében, hogy növelje saját bevételét. Erre ellenszerként egyedül az ellátási protokollok betartása, az ellenőrzés valamint a (közös, együttes) képzés szolgálhat. Ezek csírái már kialakultak az ellátásszervezők jelentős hányadánál. Utolsó kérdésként vegyünk számot azzal, hogyan viszonyul a politika az IBM-hez. Jó hír a modellezőknek, hogy mindegyik jelentős politikai erő támogatja a kísérletet, még ha eltérő hangsúlyok akadnak is a támogatás mértékében. Reméljük, a politika időnkénti váratlan fordulatai a későbbiek során sem akasztják meg a további bővítés tervezett ütemét. Dr. Sinkó Eszter A Szerkesztőbizottság tagja 4 IME II. ÉVFOLYAM 6. SZÁM 2003. SZEPTEMBER
