A regisztrálást követően fogja tudni megtekinteni a cikk tartalmát!
A megadott cikk nem elérhető!
Tisztelt Felhasználónk!
Az Ön által megtekinteni kívánt cikk nem elérhető a rendszerben!
A megadott cikk nem elérhető!
Tisztelt Felhasználónk!
Az Ön által megtekinteni kívánt cikk nem elérhető a rendszerben!
Sikeresen szavazott a cikkre!
Tisztelt Felhasználónk!
Köszönjük a szavazatát!
A szavazás nem sikerült!
Tisztelt Felhasználónk!
Ön már szavazott az adott cikkre!
Cikk megtekintése
Tisztelt Felhasználónk!
A cikk több nyelven is elérhető! Kérjük, adja meg, hogy melyik nyelven kívánja megtekinteni az adott cikket!
Cikk megtekintésének megerősítése!
Tisztelt Felhasználónk!
Az Ön által megtekintetni kívánt cikk tartalma fizetős szolgáltatás.
A megtekinteni kívánt cikket automatikusan hozzáadjuk a könyvespolcához!
A cikket bármikor elérheti a könyvespolcok menüpontról is!
Beköszöntő 21 lépés – sok vagy kevés az előttünk álló félévre? A tavaly szeptemberben felálló félig új kormány teljesen új (bár nem ismeretlen) egészségügyi minisztere nem ígért reformot, de 50%-os béremelést sem az egészségügyben dolgozóknak. Vitáktól mentes légkört és apró lépéseket, szám szerint éppen 21-et. A mindennapi egészségügy-irányításban azonban igen – ha a kormányfő részéről nevesített elvárást ilyen ígéretként értelmezhetjük. És haladhatott volna minden csendesen a maga szolidra szabott útján, ha időközben nem derült volna ki, hogy a kormány a 21 lépés ürügyén reform értékű változtatásokra készül. Anélkül, hogy ezt előzetesen deklarálta volna. Szó se róla, a reform értékű változtatások között szerepelnek olyanok, amelyek egyértelműen és melegen üdvözlendők, mivel régi adósságot törlesztenek az ágazatban dolgozókkal és a betegekkel szemben. Gondolunk itt elsősorban a szakmai irányelvekre, protokollokra illetve a folyamatokat szabályozó standardrendszerek tovább építésére, amelyek nagyobb méretekben történő alkalmazása rendkívül kívánatos lenne a magyar egészségügyben. Az, hogy az Egészségügyi Minisztérium komolyan veszi az ezzel kapcsolatos hiányosságok felszámolását, óriási jelentőséggel bír, még akkor is, ha a nyáron meghirdetett hetvenegy-kettő irányelv, protokoll szakmai színvonala nem sikerült egyenletesre. Károkozás így is történt, mivel a nem használható irányelvek, protokollok devalválják a használható irányelveket, protokollokat és megakadályozzák a mindenkori kormányt, hogy betartásukat konzekvensen számon kérhesse a szolgáltatást nyújtókon. Pedig az 1997 óta érvényben lévő Egészségbiztosítási Törvény lehetővé, sőt, kötelezővé teszi, hogy a szakminisztérium által publikált irányelveket az egészségügyben dolgozók betartsák abban az esetben, ha közpénzből történik a szolgáltatás finanszírozása. A szakminisztérium óvakodik attól, hogy kötelezően betartandónak minősítse e szabályokat, puhább kategóriával operálva ajánlásnak minősíti őket. Ennek oka, hogy a döntést hozó szinteken elsősorban orvosok dolgoznak és még emlékeznek azokra az időkre, amikor gyakorolták hivatásukat. Amennyiben Magyarországon egyszer olyan kormány tudna felállni, amely nem csak félig sikerült ajánlásokat tesz közzé (bár köszönet jár ezért is), hanem szakmailag körüljártakat és a megvalósíthatóságot szolgálva, pénzügyi források által kontrolláltakat, az hatásában egy forradalommal felérő változást indukálna. Ily módon ugyanis nyilvánvalóvá válna a betegek számára, milyen ellátást kellene kapniuk megbetegedéseik esetén. Azaz, egy kontroll lehetőségét adnánk a betegek kezébe. De nem csak a betegekről van szó. A protokollokkal egyúttal az orvosok és nővérek munkáját is segítenénk, mivel számukra is egyértelművé válna, mit kell nekik nyújtani ellátás címén, mi az, amit a társadalom elvár tőlük. A kormányzati szinten előzetesen elvégzendő pénzügyi kontroll tétje nem kevesebb, minthogy kiderüljön, finanszírozható-e közpénzből megfelelő mennyiségben a szakmailag kívánatosnak tekintett szolgáltatás. Ma ezt a megfontolást senki sem érvényesíti a protokollok, eljárásrendek elfogadásakor sem a szakminisztériumban, sem az OEP-ben. Az utóbbi időben pozitív lépések ugyan történtek ebbe az irányba, de ez a fajta gondolkodás jellemzően nem sajátja a döntéshozóknak. Hasonlóan hangsúlyos, a forrásteremtés szempontjából létfontosságú kérdéskört érintenek az egészségügyi szolgáltatások igénybe vehetőségével kapcsolatos, jogosultságra vonatkozó kormányzati elképzelések. Látszólag egyszerű, technikai szintű kérdésként nevesítődnek azok a lépések, amelyek azt tűzik ki célul, hogy rendbe tegyék a járulékfizetők nyilvántartását, illetve bevezessék az egyénre szóló nyilvántartást, amely hiányzik az OEP-ben az alkalmazottak vonatkozásában. Ez az intézkedéssorozat ráadásul összhangban van az 1992-es hatályú Társadalombiztosítási Törvény módosítással, amely – mint emlékezetes – biztosítási alapra helyezi az egészségügyi szolgáltatásokhoz való hozzáférést. Egyénre szóló nyilvántartás híján e szabályozás eddig nem érvényesülhetett. Azaz, a napi gyakorlat szintjén sokkal inkább alanyi jogon, semmint biztosítási alapon járt az ellátás. A politikusok tisztába voltak ezzel a felemás helyzettel, de nem tettek semmit a helyzet feloldására, mert tudták, hogy politikailag érzékeny területről van szó. Amikor a 2004. decemberi népszavazás körüli vita során az erdélyi magyarok jogosultsági ügyei kerültek firtatásra, az újságírók tudatáig is elhatolt ez a felemásság. A Gyurcsány-kormány látszólag tehát nem kíván mást tenni, mint érvényt szerezni egy hatályos törvénynek. Csakhogy néhány „apró” gond felmerül ennek apropóján. Először is: nem lehet pontosan tudni, milyen élethelyzetben lévők kerülnek 4 IME IV. ÉVFOLYAM 7. SZÁM 2005. OKTÓBER ki a rendelkezés pontos betartásának köszönhetően az ellátásból. A kormány feltételezése szerint főként a csalók, akik ugyan bírnak valamilyen jövedelemmel, de semmibe veszik fizetési kötelezettségeiket, fittyet hánynak a szolidaritáson alapuló ellátásnak, visszaélnek a többi adófizető jóhiszeműségével, hivatalos elnevezéssel: potyautasok. E kimaradó csoport nagyságrendjét ma 300 000 főre becsülik. Minden gazdaságnak vannak fehér és kevésbé fehér zónái. Magyarországon jónéhány munkáltató úgy foglalkoztat alkalmazottakat, hogy nem fizet utánuk tb járulékot, nem értesítve erről a „kellemetlenségről” alkalmazottaikat. Amint a kormány a kifehérítés eszközét ezen a területen is alkalmazni fogja, sokan kerülnek majd az utcára, válnak regisztrált munkanélkülivé, ami által növelik az utánuk járó kormányzati befizetési kötelezettséget az OEP kasszába. Rajtuk keresztül biztos, hogy többletpénz kerül majd a kasszába, kérdés, ezzel a többletbevétellel számolt-e a kormány, amikor a jogosultság számonkérése ürügyén jelentős plusz bevételt ígért az OEP-nek. A másik, „apró” gondot az okozza, hogy a kormány a járulékfizetési kötelezettség rendezését arra használja fel, hogy a magyar lakosság számára szolgáltatási csomagokat határozzon meg (alap- illetve, biztosítási csomag, valamint az extra szolgáltatások csomagja), látszólag növelve az alanyi jogon járó alapcsomagba tartozó ellátások körét. Alanyi joggá kívánják ugyanis minősíteni a sürgősségi betegellátást, amelynek határát ott húzzák meg, ahol és amikor a beteg állapota stabilizálódik. Túl azon a nehézségen, amit az orvosoknak az a kérdés fog jelenteni a napi ellátás során, hogyan értelmezzék a sürgősségi ellátás határait és mikor válik egy szolgáltatás a biztosítási csomagba tartozóvá, elgondolkodtató, hogyan tekinthető alanyi jognak az az ellátás, amelyet a betegnek kiszámláznak, ha nincs biztosítása. Márpedig a kormány arra készül, hogy a sürgősségi betegellátás költségeit (is) kiszámlázza azon polgároknak, akik nem jogosultak a biztosítási csomag ellátására. Miért kellett akkor a sürgősségi ellátást kivenni a biztosítási jogon járó ellátások köréből? Tisztában van minden szereplő azzal a helyzettel, hogy a mai napi gyakorlattal ellentétes helyzet fog kialakulni, ha a kormány az újonnan benyújtott törvénymódosításokat elfogadtatja a parlamenttel? Nem sérül a méltányosság elve, ha az önhibájukon kívül biztosítással nem rendelkezők nem kapnak semmilyen ellátást térítésmentesen? Biztos, hogy ezzel Európát építjük? Kikkel beszélte meg a kormány ezeket a változásokat, hol, mikor voltak társadalmi viták ebben a kérdésben? A sajtó eddig boldog ezekkel a módosításokkal, láthatóan nem a súlyúknak megfelelően kezeli azokat. Pedig ilyen súlyú változásokat illenék az állampolgárokkal megbeszélni. Dr. Sinkó Eszter Semmelweis Orvostudományi Egyetem Egészségügyi Menedzserképző Központ Program a szervezett szűrésen résztvevők számának bővítésére A rosszindulatú daganatos betegségek Magyarországon az összes haláleset mintegy egynegyedét okozzák. A daganatos halálozás mérséklésének – rövid és középtávon – egyik legígéretesebb stratégiája a lakosság szűrővizsgálata, azaz a magukat egészségesnek vélő, tünet és panaszmentes személyek időről-időre megismételt vizsgálata a még rejtett betegség kimutatására alkalmas módszerrel, a betegség fennállásának valószínűsítése, vagy kizárása céljából. A szűrővizsgálattal megelőzhető a betegség halálos kimenetele, mivel korábban szakorvoshoz juttatja a kezelésre szoruló betegeket, mintha a tünetek, vagy panaszok miatt orvoshoz fordultak volna, így javítva a teljes gyógyulás esélyeit. Cél a szervezett szűrővizsgálatok részvételi arányának növelése. A program társadalmasítása az egyik legnagyobb előttünk álló kihívás, amire szakmailag megalapozott, gyors és jól mérhető programot dolgoztunk ki. A Kormány a „21 lépés a magyar egészségügy megújításáért program” megfogalmazásakor a Nemzeti Rákellenes Program részeként célul tűzte ki, hogy a szűrővizsgálatokon való részvételt jelentősen növeli, amivel több száz nő idő előtti halálát kívánja megakadályozni. A kommunikáció javításával kívánjuk a célcsoport mind több tagjánál felkelteni a szűrés iránti igényt. A kommunikáció javítása a program megvalósítása tekintetében elengedhetetlen. Az optimális átszűrtség eléréséhez nélkülözhetetlen a motivált célcsoport. A célcsoport: a méhnyakszűrés vonatkozásában 25-65 év közötti női lakosság 2,4 millió személy. Eszközök: Több kommunikációs csatorna együttes alkalmazásával relatíve gyorsan és jelentős mértékben lehet mozgósítani a céllakosságot. • A leghatékonyabbnak a direkt kommunikációt tartjuk a közvetlen motiválásra, bár nehezíti a helyzetet, hogy a magyar lakosság nem feltétlenül fogadja kedvezően a direkt marketing eszközeit. Folytatás a 11. oldalon IME IV. ÉVFOLYAM 7. SZÁM 2005. OKTÓBER 5
