IME - INTERDISZCIPLINÁRIS MAGYAR EGÉSZSÉGÜGY

Tudományos folyóirat - Az egészségügyi vezetők szaklapja

   +36-30/459-9353       ime@nullimeonline.hu

   +36-30/459-9353

   ime@nullimeonline.hu

Beköszöntő

  • Cikk címe: Beköszöntő
  • Szerzők: Dr. Rácz Jenő
  • Intézmények: Magyar Kórházszövetség elnöke
  • Évfolyam: VII. évfolyam
  • Lapszám: 2008. / 2
  • Hónap: március
  • Oldal: 3
  • Terjedelem: 1
  • Rovat: BEKÖSZÖNTŐ
  • Alrovat: BEKÖSZÖNTŐ
A cikk további részleteihez előfizetői regisztráció és belépés szükséges! Belépéshez kattintson ide
Beköszöntő – Merre tovább a reform útján? A kormányzati ciklus félidejében, közvetlenül egy, az egészségügyet is érintő népszavazás után, túl az egészségbiztosítási pénztárakról szóló törvény másodszori elfogadásán és kihirdetésén talán érdemes egy pillanatra megállni és megvizsgálni, hogy honnan indultunk, hol tartunk és valójában hova igyekszünk. Abban, hogy honnan indultunk, talán meg lehet egyezni, hiszen mindenki egyetért a magyar egészségügyre nehezedő reformkényszer létével – hasonlóan a világ legtöbb országához. Ennek oka, hogy az orvostudomány által lehetséges, a gazdaságilag megengedhető és a mindenki számára egyenlően hozzáférhető elváráshalmazok háromszögében még sehol nem találták meg az optimális egyensúlyt. Nincs univerzális és mindenütt üdvözítő recept az egészségügy problémáinak megoldására, így szerte a világban többé-kevésbé a saját történelmi és szervezeti bázisra támaszkodó egyedi koncepciók mentén keresik az optimális megoldásokat. Mivel mindenkinek a társadalmi igazságosságról vallott nézeteit közvetlenül érintő, politikailag rendkívül kockázatos, ugyanakkor tovább már nem halogatható változtatásokról van szó, az érdeksérelmek és ennek következtében a konfliktusok sehol nem elkerülhetőek. Egészségügyi reformunk csatazaja viszont mintha a kelleténél kicsit hangosabbra sikerült volna, és ennek több oka is van. Az egyik, hogy a népegészségügyi mutatóink nem csak az átlagnál gyengébbek, hanem még annál is rosszabbak, mint az a gazdasági lehetőségeinkből adódna. A másik, hogy az ellátórendszerünk anomáliái strukturálisan és funkcionálisan is elhúzódó válsághoz vezettek, melyből a kilábalást már évtizedek óta meg kellett volna kezdeni. A változtatáshoz azonban hiányzott néhány olyan tényező, amely nélkül nem lehet sikert elérni: nem volt egy koherens program, nem volt szakmai, politikai és társadalmi konszenzus, és nem volt politikai akarat sem, amely felvállalta volna a szükségszerű konfliktusokat. Mi változott meg ehhez képest a jelenlegi kormányzati ciklusra? A radikális változtatás és a konfliktusok felvállalása megtörtént. Egyesek szerint talán túlzott mértékben is. A reform lépései kellő előkészítés nélkül zuhantak rá az ellátórendszerre, a jogszabályok néha a hatályba lépésüket követően váltak ismertté – így még aki a legnagyobb igyekezettel akart, az sem tudott alkalmazkodni hozzájuk. Ráadásul nem vették figyelembe azt, amire a változtatás menedzsmentben alapszabályként hívják fel a figyelmet: egy rendszerben egyszerre csak annyi elemet szabad megváltoztatni, hogy ne csak az egyes elemeket, hanem azok kölcsönhatását is képesek legyünk monitorozni. Ennek hiányában – mint ahogyan az bekövetkezett – az egyes változtatások rontották egymás hatékonyságát, ráadásul a megalapozott és célzott korrekciók lehetősége is minimálisra csökkent. A reformok irányítói figyelmen kívül hagyták a változtatások időigényét is. Így sem az ellátók, sem az ellátottak nem voltak képesek adaptálódni az új kihívásokhoz, ez pedig óhatatlan frusztrációt okozott a szereplőkben. A frusztráció pedig ellenállást gerjeszt a változásokkal szemben, ami nem megoldja, hanem mélyíti a konfliktusokat. Ezeket a negatív tendenciákat csak erősítette, hogy valójában továbbra sincs koherens reform koncepció. Az elfogadott és jelenleg is érvényes kormányprogramhoz képest a vitaindító „zöld könyv” új kérdéseket és lehetőségeket is felvetített, de a végleges megoldásokat tartalmazó „fehér könyv” máig sem született meg. Így valójában nem egy strukturált és hosszú távú koncepcióhoz kellett megtalálni a szakmai, politikai és társadalmi konszenzust, hanem inkább markáns, de mégis csak partikuláris jelentőségű problémák kerültek a viták kereszttüzébe. Ráadásul egyre inkább úgy tűnik, a politika szereplői számára a konszenzus– vagy legalább a kompromisszum- – keresés mintha nem is lenne olyan fontos. Miközben a demokrácia határait olykor feszegető módon így vitatkozunk apró részleteken, az ellátórendszer válsága tovább mélyült. Ilyen körülmények között az egészségügyi kormányzatnak már nemcsak a változtatás nehézségeivel kell szembenéznie, de az idő szorításában számolnia kell az eddigi kudarcok nyomán a siker kényszerével is. A rohamosan fogyó kormányzati ciklus végére eredményt kell felmutatni, olyan eredményt, ami bizonyítja, hogy érdemes volt a konfliktusokat felvállalni. A politikai ellenzék nem hagy kétséget afelől, hogy az egészségügyi reform vált az egyik céltáblájává. Sőt azt is egyértelműen megfogalmazza, hogy a változtatásokat vissza kívánja „csinálni”. Márpedig Herakleitos óta tudjuk, hogy „ugyanabba a folyóba kétszer nem léphetünk”. Ennek megfelelően az egészségügyben sem lehet ugyanoda visszatérni. A visszalépés ugyanannyi kockázattal jár, mint maga a változtatás, és ráadásul ez is legalább annyiba kerül. Tehát jó lenne így félidőben valóban nem csak egy pillanatra megállni, hanem talán irányt is váltani. Az egészségügy valamennyi szereplője – politikus, orvos és beteg egyaránt – egy hajóban ül. Célszerű lenne már megegyezni abban, hogy hova is akarunk együtt eljutni, majd ha már megvan a célkikötő – talán abban is meg lehetne egyezni, hogy a kapitány tartja az irányt, a kormányos igyekszik kikerülni a zátonyokat, az utasok meg nem fúrnak közben léket a hajó alján. Ettől persze még nincs garancia arra, hogy nem kerülünk viharba, de sokkal valószínűbb, hogy a nehézségek csapatmunkával leküzdhetőek, és sikerül célba érnünk. E nélkül azonban a kudarc kódolható. Csak remélhetjük, hogy a következő régi kínai bölcsesség igazát nem az egészségügyi reform során kell majd megtapasztalnunk: „ha most azt hiszed, hogy kibírhatatlanok a gondjaid, majd nézd meg mi lesz akkor, ha megoldottuk azokat”. Dr. Rácz Jenő Magyar Kórházszövetség, jelölt elnök IME VII. ÉVFOLYAM 2. SZÁM 2008. MÁRCIUS 3