IME - INTERDISZCIPLINÁRIS MAGYAR EGÉSZSÉGÜGY

Tudományos folyóirat - Az egészségügyi vezetők szaklapja

   +36-30/459-9353       ime@nullimeonline.hu

   +36-30/459-9353

   ime@nullimeonline.hu

Konvergencia program, államháztartás és a társadalmi ellátórendszerek lehetséges reformjai

  • Cikk címe: Konvergencia program, államháztartás és a társadalmi ellátórendszerek lehetséges reformjai
  • Szerzők: Prof. Bod Péter Ákos
  • Intézmények: Corvinus Egyetem Közgazdaságtudományi Kar
  • Évfolyam: VII. évfolyam
  • Lapszám: 2008. / 7
  • Hónap: szeptember
  • Oldal: 5-9
  • Terjedelem: 5
  • Rovat: EGÉSZSÉGPOLITIKA
  • Alrovat: EGÉSZSÉGPOLITIKA

Absztrakt:

Áttekintjük, hogy milyen okok és előzmények miatt alakult ki Magyarországon az a paradox állapot, amely egyfelől reform-kényszerrel és másfelől a társadalmi reformok igen népszerűtlenné válásával jellemezhető (lásd a népszavazás kimenetelét), és hogy valóban igaz-e az állítás, miszerint a magyar társadalom jelenleg nem áll készen a nagy szociális rendszereket érintő változások befogadására. A következtetés inkább az, hogy a magyar társadalom közvélemény-formáló körei – amelyek az Európai Unió normáit és elvárásait elfogadják, és a többi új EU-tagország gyors fejlődésével szembesülnek – tudatában vannak a szerkezeti reformok szükségességének, sőt a társadalom zöme is képes gyorsan alkalmazkodni, védekezni, ám a tartós és hasznos reformokhoz alapos szakmai vitának és társadalmi egyeztetésnek kell megelőznie a döntéseket. Más szóval: elkerülendő mind a „reform-diktatúra”, mind pedig a „rajtaütésszerű reformálás”.

Angol absztrakt:

Is it thus true that major segments of the society are just not ready to adjust to changes in societal systems such as health, education or local administration? The conclusion will be rather different. The political elite and the agenda setting circles are well aware of the expectations and norms of the EU, and it is hard not to notice the signs of dynamic development in all other new member states. As for the Hungarian society, people seem to be rather good at adjusting to fast changing regulations; the public dislikes the notion of reform but people have learnt to protect themselves from, and thus adjust to, shocks. Yet, the government must conduct thorough professional debates and social dialogues before any further major changes if meaningful reforms are to be introduced and truly implemented: both “reform dictatorship” and “reform by ambush” should at last be avoided.

A cikk további részleteihez előfizetői regisztráció és belépés szükséges! Belépéshez kattintson ide
EGÉSZSÉGPOLITIKA Konvergencia-program, államháztartás és a társadalmi ellátórendszerek lehetséges reformjai Bod Péter Ákos, Budapesti Corvinus Egyetem Áttekintjük, hogy milyen okok és előzmények miatt alakult ki Magyarországon az a paradox állapot, amely egyfelől reform-kényszerrel és másfelől a társadalmi reformok igen népszerűtlenné válásával jellemezhető (lásd a népszavazás kimenetelét), és hogy valóban igaz-e az állítás, miszerint a magyar társadalom jelenleg nem áll készen a nagy szociális rendszereket érintő változások befogadására. A következtetés inkább az, hogy a magyar társadalom közvélemény-formáló körei – amelyek az Európai Unió normáit és elvárásait elfogadják, és a többi új EU-tagország gyors fejlődésével szembesülnek – tudatában vannak a szerkezeti reformok szükségességének, sőt a társadalom zöme is képes gyorsan alkalmazkodni, védekezni, ám a tartós és hasznos reformokhoz alapos szakmai vitának és társadalmi egyeztetésnek kell megelőznie a döntéseket. Más szóval: elkerülendő mind a „reform-diktatúra”, mind pedig a „rajtaütésszerű reformálás”. What follows is a short review of the prehistory and factors of the present paradox: while it is obvious that major reforms are necessary and unavoidable in Hungary, yet at the same time the society seems to be resistant to changes (see the unambiguous outcomes of the recent referendum on proposed doctors’ visit fee or university tuition). Is it thus true that major segments of the society are just not ready to adjust to changes in societal systems such as health, education or local administration? The conclusion will be rather different. The political elite and the agenda setting circles are well aware of the expectations and norms of the EU, and it is hard not to notice the signs of dynamic development in all other new member states. As for the Hungarian society, people seem to be rather good at adjusting to fast changing regulations; the public dislikes the notion of reform but people have learnt to protect themselves from, and thus adjust to, shocks. Yet, the government must conduct thorough professional debates and social dialogues before any further major changes if meaningful reforms are to be introduced and truly implemented: both “reform dictatorship” and “reform by ambush” should at last be avoided. BEVEZETÉS Amikor fontos társadalmi szakterületek reformjának vagy éppen a reformok elmaradásának magyarázó tényezőit vesszük számba, nem kerülhetjük meg a magyar kor- mány által az Európai Unió (EU) számára 2006 őszén átadott ún. konvergencia-programot. Ez a program – melyhez hasonlót valamennyi EU-tagország köteles elkészíteni és közzétenni – hazánk esetében különösen nagy jelentőségű, hiszen Magyarország az EU-tagság elnyerése óta a mai napig az ún. többlethiány-eljárás alatt áll, ám az uniós tagság első két évében az államháztartási hiány mérséklését célzó kormányzati programok rendre nem teljesültek. Emiatt 2006 második felére olyan helyzet jött létre nálunk, amelyben alapvető szavahihetőségi okokból, valamint az EU-támogatásokhoz való további hozzáférés és az ország külső finanszírozhatóságának biztonsága szempontjaiból mindenek feletti gazdaságpolitikai üggyé vált az olyan konvergencia-program beterjesztése és teljesítése, amely a hiányt jelentősen mérsékli. A konvergencia- illetve stabilitási programok belső tartalmának szakmai kérdéseiben az érintett tagállam kormánya dönt, ám a nemzeti gazdaságpolitikai programoknak közös érdekű uniós vonatkozásai is vannak. Az EU fórumai legfőként az államháztartás hiányának mértékét vizsgálják: az uniós tagság tényével együtt jár az a kötelezettség, hogy a máskülönben szuverén tagállam középtávon egyensúlyban tartja állami költségvetését, s ha átmenetileg deficit lépne fel, annak mértéke nem haladhat meg egy küszöbértéket. Az 1999-ben elfogadott és 2005-ben módosított Stabilitási és Növekedési Egyezmény illetve Paktum (SNE) a bruttó hazai termék (GDP) 3 százalékában szabja meg a hiány maximálisan megengedett nagyságát. Azonos hiánymaximum szerepel a közös európai valuta átvételéhez teljesítendő ún. Maastrichti kritériumok között is. Amint a magyar eset is mutatja, a deficitnek a megengedhető mértékre való leszállítása egyáltalán nem technikai kérdés, hanem olyan ügy, ami sok mindent determinál, elsősorban a költségvetési politika területén: a kormány különféle bevételnövelő és kiadásmérséklési döntésekre kényszerül a hiány-csökkentési kötelezettség miatt. Nálunk mindenesetre a gazdaság- és társadalompolitika kemény meghatározó ténye lett az, hogy a 2006-os megnyert választásokat közvetlenül követően az újabb konvergencia-tervet beterjesztő kormány nemcsak az átfogó költségvetési keretszámokat irányozta elő, hanem megnevezte a társadalom azon nagy életszféráit is, ahol reformokat hajt végre: felsőoktatás, egészségügy, a helyi önkormányzatok világa. A 2008. tavaszi népszavazás kimenetele azonban több lényegi pontot törölt (felsőoktatási tandíj, illetve vizitdíj, kórházi napidíj), a nagyszámú önkormányzat tervbe vett összevonása pedig napirendre sem került a szükséges parlamenti támogatottság hiányában. A 2008. év gazdasági adatai szerint az államháztartás hiányának mérséklődése így is folytatódik (a IME VII. ÉVFOLYAM 7. SZÁM 2008. SZEPTEMBER 5 EGÉSZSÉGPOLITIKA tényleges megtakarításokon kívül egyszeri okok és sajnos a tervezettet nagymértékben meghaladó infláció miatt is). A kormány meghirdetett reformtervei viszont – kinek örömére, kinek bánatára – jórészt füstbe mentek. A MAGYAR KÖLTSÉGVETÉSI HIÁNY TERMÉSZETE De miért ennyire kritikus a magyar államháztartási helyzet? Miért olyan nagy nálunk a deficit, hogy a több éves korrekciós kísérletek ellenére még mindig – 2008-ban immár egyedüli országként – többlet-hiány eljárás alatt állunk az EU-ban? Mára már a nagyközönségben is tudatosulhatott, hogy a magyar büdzsé hiánya valóban kiemelkedően nagy volt az elmúlt néhány évben, és minden megszorítás ellenére ma is a legnagyobbak közé számít a 27 tagú Unióban. Ami azonban különösen figyelemreméltó: amíg 2002-ben és 2006ban (a parlamenti választás éveiben) rekordokat döntögetett a magyar deficit, s a közbeeső esztendőkben is makacsul nagyarányú volt a hiány, addig a többi új tagállam többsége számára nem bizonyult lehetetlennek az uniós költségvetési normák teljesítése. Máshol a fegyelmezett fiskális politika és a bruttó hazai termék (GDP) gyors növekedésének együttes hatására jóval az uniós határértéknek számító 3%os GDP-arányos szint alá szorították le a költségvetési hiányt, sőt több új tagállamban szufficites az államháztartás. Hazánk tényleg kivételes esetnek számít. De nem csak ebben az összefüggésben, sajnos. Magyarország az egyetlen az utóbbi években felvett 12 tagállam közül, amelynek a tagság elnyerése óta (a 2004-2008-as időszakban) nem sikerül közelebb kerülni az EU-27-ek fejlettségi átlagához. Annál is különösebb ez, mert a 2000-2004-es időszakban Magyarország nagy ütemben közeledett a mércének tekintett uniós átlaghoz, együtt a többi volt tervgazdasággal (lásd az 1. ábrát). A felzárkózási folyamatnak megvannak a mai világos közgazdasági okai, így egyebek mellett az, hogy az uniós átlagnál jóval alacsonyabb bérek miatt a legtöbb gazdasági ágban költségelőnyt élvez a térség, amely már a hivatalos csatlakozást megelőzően is gyorsabban növekedett, mint a kontinens nyugatibb (fejlettebb, de egyben költségesebb) fele. A belépést követően pedig a korábbiaknál jóval nagyobb uniós pénztranszfer segíti az EU-átlagnál még sokáig jóval szegényebb új tagállamok fejlődését. Az észt, lett, litván vagy a szlovák felzárkózási tempó egészen kiemelkedő, de az addig is viszonylag fejlettebbnek számító cseh vagy szlovén gazdaság is folytatta a felzárkózását. Ebben a kontextusban valóban szembeötlő a magyar eset, noha tudjuk, hogy a jelenlegi gazdasági növekedési ütemünk a 2006os kényszerű költségvetési kiigazítás áldozata lett. Azonban a többieknél egyébként is jóval kisebb a természetes növekedési ütemünk. Hazánk számos gazdasági és társadalmi adata „kilóg” az uniós trendekből, vagy a statisztika nyelvén: outlier. Igen jól látszik ez a 2. ábrán, amely az európai országokat az államháztartásba bevont jövedelmeknek (vízszintes tengely) és az állami kiadásoknak a GDP-hez mért arányában tünteti fel (függőleges tengely). Ha az állam bevételei és kiadásai egybeesnek, azaz egyensúlyban van a költségvetés, akkor az illető ország a 45 fokos szöget bezáró egyenesen található. Nem ez a magyar eset: a 2006-os állapot szerint hazánk igen messze van az egyensúlyi állapottól, és csak a konvergencia-program sikeres teljesítése esetén kerül közel az egyeneshez, 2011-re. 2. ábra Magyarország mai és a konvergencia-program szerinti államháztartási mérete és költségvetési hiánya Forrás: MNB, 2008 1. ábra Felzárkózási folyamat a kelet-közép-európai régióban 6 IME VII. ÉVFOLYAM 7. SZÁM 2008. SZEPTEMBER Az adatok jól mutatják, hogy vannak Európában sokat adóztató és sokat költő (de a költségvetést kiegyensúlyozni képes) nemzetek, mint a dánok, svédek. A másik végletet az új tagországokból álló csoport alkotja (szlovákok, baltiak): az állami jövedelem-centralizáció nem nagy, és az ilyen állam nem is költ túl sokat – következésképpen itt is egyensúly-közeli állapotban van a büdzsé. Ehhez a csoporthoz áll közel az ír adat is. A mezőny közepén a kontinentális országok található (Németország, Franciaország, Olaszország, Ausztria), melyek az előbbieknél jóval kiterjedtebb államot tartanak fent. Ám ezek zöme is az uniós normának számító EGÉSZSÉGPOLITIKA határokon belül tartja a költségvetési egyenleget. Hazánk 2006-os adatai egészen különös helyet jelölnek az ábrán: nordikus arányú állami költéshez kontinentális mértékű adóelvonás járul, aminek melléktermékeként kolosszális arányú a hiány mértéke. A méretes állami elvonás és közköltekezés a mi esetünkben egyértelműen indokolatlan, hiszen társadalmi viszonyaink semmiképpen sem tesznek minket alkalmassá a skandináv típusú jóléti állam fenntartására. Ehhez nincsenek szerves történelmi hagyományaink sem. A ránk kényszerített államszocializmussal járó nagyarányú állami újraelosztást ugyanis hiba lenne modell-megalapozó előzményként ideszámítani. Amint az összes többi volt tervgazdaság esete mutatja, 1990-t követően kik gyorsan (a balti országok például), kik fokozatosabban (mint a volt Csehszlovákia utódállamai) megváltak a gazdaság minden szektorára kiterjedő állami tulajdontól és befolyástól, és a rendszerváltozás menetében visszavitték az államháztartás méretét – jelentős országonkénti eltérésekkel – a különféle európai társadalmi modellekhez illeszkedő mértékekre. Az, hogy hazánk megrekedt a fejlettségünkhöz és földrajzi fekvésünkhöz nem illő államméretnél, megmagyarázandó negatívum, semmint respektálandó adottság. Az adóelkerülések mértékéről, a korrupcióról és egyéb társadalmi anomáliáról szóló indikátoraink jól jelzik, hogy esetünkben nem a társadalmi értékrendbe és a szerves történelmi fejlődési útba beletartozó jóléti modellről van szó, hanem valami másról. Ami azonban az értékrendet illeti, mindenképpen vannak figyelemreméltó és elgondolkoztató tények és adatok. A legújabb nemzetközi értékrend-kutatási adatok szerint társadalmunk uralkodó, meghatározó értékrendje alapján hazánk „délre csúszott”: leginkább a szerb, bosnyák, román adatokhoz kerültünk közel, mialatt a szlovén vagy a cseh értékrend elég közel jutott az európai kontinentális országok normáihoz [5]. Noha az általános értékrend kevés számú mutatóval való leírása mindig vitatható eljárás, hazai viszonyaink jobb megértését mégis segíthetik. Ráadásul az említett értékrend-kutatások ránk vonatkozó üzenetét megerősíti más közvélemény-kutatás is, mint például amely az állami aktivitáshoz és a tőkéhez (üzlethez) fűződő értékeket rögzíti (lásd a 3. ábrát). 3. ábra A piacgazdaság elemeinek elfogadottsága a magyar közvéleményben Az adatok szerint a rendszerváltozási folyamat kezdetétől fogva ugyan többséget alkottak a munkaerőpiac bér megállapítási jogának elfogadói, de azért viszonylag jelentős volt az állami bérmeghatározás híveinek aránya; a társadalom fele idegenkedett a kemény munkaerőpiactól, valamint attól, hogy nagyvállalatok magántulajdonban legyenek. A különös az, hogy a közvéleményben mindhárom kérdést illetően már 1995-re többségbe kerültek azok, akik a piaci mozgatók helyett az állam szabályozó, érdekvédő és tulajdonosi tevékenységét igénylik. Elég valószínű, hogy a rendszerváltoztató folyamat során fellépő megpróbáltatások, és különösen az ún. Bokros-csomag néven ismert gazdaságpolitikai intézkedés-együttes hatásai érződnek ezeken az adatokon. Azonban azóta is inkább a szocialisztikus értékek némi további terjedését mutatják az adatok. A piacgazdasági átmenet más országban is csalódásokkal, a nézetek polarizálódásával járt, sokan a múlt felé fordulnak. Mégis figyelemre méltó, hogy éppen hazánkban, a valaha élenjárónak számító reform-országban erős az olyan értékrend, amely nem kongruens a fennálló viszonyokkal (hiszen a nagyvállalatok zöme már jó ideje ténylegesen magántulajdonban van; a béreket jellemző módon a munkaerőpiac s nem állami hatóság határozza meg, a rátermettség meglétét vagy hiányát keményen szabályozza a munkaerőpiac). Ráadásul időközben uniós tagországgá lettünk: a világ egyik legfejlettebb piacgazdasági tömbjének váltunk részévé. MENNYIRE FONTOS AZ EU A REFORMOK TERÉN? A mához elvezető út taglalása alapos elemzést igényelne; e sorok szerzője sok más szakmai véleménnyel ellentétben úgy látja, hogy az államszocializmuson belül felülről végrehajtott változtatások (mint az 1968-as „mechanizmusreform”) nem voltak képesek a társadalmi alap-szerkezeten érdemben javítani, és a bizonyos modernizáló pozitív hatások mellett számos káros hosszú távú hatással jártak [1]. A negatív utóhatások és következmények között ismertnek számít a magyar állam jelentős külső és belső pénzügyi adóssága, valamint a már az 1970-es években kifejlődött és azóta berögzült nyílt inflációs hajlam. Ritkábban tárgyalt következménynek ítélem azt, hogy a korrupció sokféle formája (melynek némelyike a merev hiánygazdaság viszonyai között akár funkcionálisnak, sőt hatékonyság-javítónak is tekintető) átöröklődött a piacgazdaságba is, ahol viszont a korrupció egyértelműen diszfunkcionális. A szocializmusból a piacgazdasághoz visszavezető túl folyamatos átmenet – különös módon – inkább hátrány hosszabb távon, szemben a várakozásokkal, mert ennek menetében nemcsak az állampárt, mint „establishment party” volt képes sikerrel átmenteni magát az új korszakban, de egy sor olyan értékrendi elem is átöröklődött, amely egészében véve már kárt okoz, visszafog a piacgazdasági viszonyok között. Végül témánkhoz szorosan hozzátartozó negatív örökségként kell regisztrálnunk azt, hogy a reform fogalma a sokféle kísérletezés során az ígéretes kezdeteket követően IME VII. ÉVFOLYAM 7. SZÁM 2008. SZEPTEMBER 7 EGÉSZSÉGPOLITIKA mindinkább lejáratódott, a megszorításokkal és a gyakran végiggondolatlan kísérletezésekkel kezdett egyet jelenteni. Így következésképpen a reformnak a puszta említése mozgósító hatás helyett mára inkább taszítást vált ki a szavazópolgárok nagy hányadánál [2]. Az úgynevezett reformokról szerzett előnytelen történelmi tapasztalat nehezen kimutatható mértékben, de bizonyosan hozzájárul ahhoz a mai állapothoz, amelyben sok más hozzánk hasonló országhoz képest nálunk a lényeges reformok (pl. az euró-zónába való belépés feltételeinek teljesítése, az adózási rendszer radikális átalakítása, a rugalmas és hatékony munkaerőpiac intézményeinek és eljárásainak megvalósítása, az elektronikus közigazgatásra való széleskörű áttérés) elsikkadtak, leálltak vagy el sem kezdődtek. Holott az utóbbi időkben számos nálunk elvileg rosszabb kezdőhelyzetű ország e téren szép sikereket ért el (Szlovénia és Szlovákia belépése az euró-zónába, az észtek e-kormányzati teljesítménye, a szlovák adóreform, a gyors gazdasági növekedés feltételeinek megteremtése a térségünk valamennyi más államában). Felötlik azonban a kérdés: függetlenül az előzményektől, sőt még a fennálló értékrendtől, az EU-tagság nem kényszerít-e ki bizonyos reform-folyamatot az új tagországokban, és így nálunk is? Az uniós intézményi keret és az EU támogatási politikája nem teszi-e másodlagossá egy tagország előéletét? A jogi és intézményi keretek nem eredményezik-e azt, hogy a helyi politikai csetepaték elvesztik jelentőségüket, a nagy folyamatokra való kihatásukat? Az uniós tagság eltelt évei megmutatták, hogy bizonyos tartalmi kényszer fakad a tagországok számára a tagsági viszonyból, de az EU nem jelöl ki gazdasági növekedési és fejlődési pályát, és különösen kormányzati felelősséget nem vesz át. A Stabilitási és Növekedési Egyezmény ugyan közös érdekeltségű üggyé emelte a tagországok költségvetési hiányának mértékét, és ezen okból a tagországok beleszólnak a túlzott hiányt megtűrő állam (jelenleg egyedüliként hazánk) gazdaságpolitikájába, de a korrigáló intézkedések tartalmát a tagország kormánya és parlamentje hozza meg (vagy nem hozza meg). Ugyanúgy vonatkozik minden tagállamra az ún. Lisszaboni program, amely a tudásalapú gazdaság erősítését, a nagyobb hozzáadott értékű tevékenységek támogatását, a foglalkoztatási szint növelését irányozza elő minden tagország számára, de a célok elérése (vagy elvétése) a tagország kormányának a jogköre és felelőssége. Igen szigorúan vett pénzügyi mutatók tartoznak az eurózónába való belépéshez (az ún. Maastrichti kritériumok), amelyek csak akkor teljesíthetők, ha egy tagország hoszszabb időn keresztül fegyelmezett költségvetési és monetáris politikát folytat – ám a sikerhez szükséges gazdaságpolitikát nem kényszeríti ki az EU. Igazából a közös valuta átvétele legfőképpen a tagország érdeke, így hazánk esetében sem lehet arra számítani, hogy „majd az EU ránk kényszeríti” a pénzügyi fegyelmet. A szubszidiaritás elve miatt ilyen jóindulatú felső erőszak akkor sem jöhetne szóba, ha az EU maga döntési képessége csúcsán lenne, de éppen 8 IME VII. ÉVFOLYAM 7. SZÁM 2008. SZEPTEMBER az unió belső működési reformjainak mai megakadt állapotában még kevesebb figyelem jut egy hazánk méretű ország belső problémáira [3]. KÖVETKEZTETÉSEK A 2008-as népszavazás egyértelmű kimenetele annyit mindenképpen jelzett, hogy a magyar társadalom elveti a kormány kellő előkészítés nélkül, a szakmai egyeztetéseket tudatosan kerülve meghozott reformjait. Mindebből önmagában nem származik nyomós érv annak kimondásához, hogy a társadalom egésze vagy annak nagy része eleve szembeállna mindenfajta reformmal, és ne lenne képes új szabályok befogadására. Mindennapos megfigyelésekből inkább az látszik, hogy a társadalom zöme viszonylag gyorsan képes alkalmazkodni az új szabályokhoz, intézményekhez; például egy új gázár-támogatási rendszerre a családtagok átjelentésével reagál, amikor pedig a minimálbér adómentességét garantáló adóvisszatérítési szabályokat vezettek be, hazánkban ugrásszerűen megnőtt a hivatalosan csak minimálbérért alkalmazottak aránya. Sőt az alkalmazkodási képességünk kifejezetten jónak mondható annak ismeretében, hogy mondjuk a fővárosi közlekedés-szervezési improvizációk és a legváratlanabb hídlezárásokra hogyan reagálunk. Ez a fajta alkalmazkodás azonban nyilvánvalóan védekező jellegű, és fő mozgatója az állammal, a hatóságokkal, a hivatalossággal szembeni bizalmatlanság. Eszköze gyakorta az ügyeskedés, a legalitás határán való mozgás, sőt a joggal való visszaélés, vagyis sok olyasvalami, ami a széteső szocialista tervgazdaság felemás reformjainak évtizedei („puha kádárizmus”) során terjedt el hazánkban. Míg más új EU-tagországokban a társadalmi és a gazdasági szerkezet gyors átalakulása, a politikai élet dinamikája gyökeresen átalakította az értékrendet az elmúlt másfél-két évtizedben, nálunk az adatok és köznapi érzékeléseink egybevágóan azt jelzik, hogy széles körben megrekedtek azok a gyakran szocialisztikusnak nevezett értékek, amelyek valójában egy atomizált, együttműködésre és közösségi fellépésre nem igazán képes, a társadalmi szolidaritástól és a jogkövető magatartástól idegenkedő embertípust írnak le. De nemcsak idejét múlt értékekről vagy a hamis tudat manifesztációjáról van szó, hanem legalább annyira a társadalmi szerkezet bajairól is. A demográfiai változások (a korfa öregedése), a legális munkaerő-piaci aktivitás meghökkentő gyengesége minálunk az államtól függő rétegek arányát úgy növelte meg, hogy a magángazdaság nem tudott kellő mértékben elég vonzó alternatívát nyújtani, a politikai elit üzenetei és az utóbbi idők kormányzati döntései pedig még tovább erősítették az állammal szembeni jóléti elvárásokat. A helyzet paradox voltát jól jelzi az, hogy miközben adottságainkhoz képest jóval tágabb rétegek támasztanak az állammal szemben jóléti elvárásokat, eközben az állam, a politika, a kormányzat iránti bizalom igen gyenge (17%) – alacsonyabb, mint a kelet-közép-európai átlag [4]. Ezzel szem- EGÉSZSÉGPOLITIKA ben 2008 tavaszán – a rosszul előkészített és ezért a beteg és az orvos közötti konfliktusokat kiélező kórházbezárások, egészségügyi megszorítások idején – felvett adatok szerint az orvosok bizalmi indexe 86% volt – jóval magasabb, mint a térség átlaga. Mindezek ismeretében egyáltalán nem meglepő a szociális ügyekre irányuló népszavazás kimenetele. Mi következik mindebből, és főként: milyennek látszanak a szükséges szervezet-átalakítási változtatások esélyei? A makrogazdasági keretet illetően továbbra is fennmaradnak az erős kényszerek: az államháztartás hiányát a későbbiekben is szigorú keretek között kell tartani, és mindenképpen elkerülendő az újabb politikai célzatú többlet-költekezés a választások előtti időszakban. Mivel a valós finanszírozási korlátok és a jogi érvényű deficit-maximumok a GDP arányához méreteződnek, így a mainál gyorsabb gazdasági növekedés természetszerűleg javítana a helyzeten – ám érzékelhető gyorsulással ma aligha lehet számolni. Pontosabban: a gazdasági aktivitás belső, rajtunk múló komponensei között van a munkaerő-kínálat növekedése: ezen a ma roszszul célzó segélyezési rendszer átalakítása valamit már rövidtávon is segíthetne. Ugyancsak belső növekedési erőt adhatna az általános gazdasági várakozások javulása (ami például a beruházási aktivitás erősödése révén tudna hatni). A szociális rendszer átszabása (ami a szigorítás bizonyos elemeit sem nélkülözheti) azonban a kormány politikai tőkéjétől és kockázatvállalási képességétől függ – ezt azonban ma roppant nehéz megítélni. A kilátások általános javulása is olyasvalami, ami függ a belső politikai, közéleti viszonyok nehezen előrelátható alakulásától. Az EU-tagságból adódó kényszerek ugyanakkor tovább erősödnek. Az EU láthatólag mind komolyabban veszi a saját szabályrendszerét, és túllép a bővítést követő első időszak jóindulatú távolságtartásán. Az uniós kényszerekre egyébként a hazai hatóságok hivatkozhatnak is, amikor politikailag népszerűtlen intézkedést kell indokolniuk. Ugyancsak a reformok elfogadtatását segítheti az a körülmény, hogy a széles nagyközönség számára immár kézzelfogható a többi tagország nálunk jóval nagyobb gazdasági dinamikája, és tudatosul, hogy relatív visszacsúszásunk részben a hazai változatlanságból fakadó következmény. Ugyanakkor végleg szakítani kell a „reform-diktatúra” korábban gyakran alkalmazott kormányzati technikával. Túl sűrűn láttunk arra példát már a régi rendszerben is, hogy a konfliktuskerülés, semmittevés évei után a külső eredetű krízis beállása vagy az ilyen válság képének felidézése lesz a legfőbb indok a hirtelen bejelentett változásokra, megszorításokra. A nagy társadalmi rendszerek átalakítása azonban olyan, hogy hatalmas szakmai és implementációs kockázattal jár egy hirtelen előhúzott megoldási javaslat, mint egyetlen lehetséges opció felmutatása, és a társadalomra kényszerítése. Azon túl, hogy a meglepetésszerű hatalmi döntés a rendszerszerű változások ésszerű bevezetése alapelvének is ellentmond, a mai politikai elit bizalmi tőkehiány eleve kudarcra ítélne egy újabb ilyen kísérletet. Bármely nagy reform mellé meg kell nyerni a nagyobb társadalmi respektussal bíró szakmák, szakmai szervezetek támogatását, sőt erőfeszítést kell tenni a társadalmi értékrend jó irányú befolyásolására is. IRODALOMJEGYZÉK [1] Bod Péter Ákos (2007): Államháztartási hiány és társadalmi deficit. In: Granasztói Gy. – Kodolányi Gy. (szerk): Magyarország ma és holnap. 333-362.old. Magyar Szemle Könyvek. Budapest [2] Bod Péter Ákos (2008): Reform? Magyar Szemle. XVII. 5-6. szám. Június, 195-203. old. [3] Csaba László (2008): Merre tovább, Európa? Magyar Szemle. VXII. 5-6. szám. Június. 35-60. old. [4] GfK Group (2008): Confidence in politicians and managers remains low. Press Release. August 8. 1-4 . [5] Inglehard, Ronald (2008): Inglehart-Welzel Cultural Map of the World. 2008. Található: www.worldvaluesurvey.org. Letöltve: 2008.08.18 [6] Magyar Nemzeti Bank (2008): Elemzés a konvergenciafolyamatokról. MNB március 1-116. old. A SZERZÔ BEMUTATÁSA Bod Péter Ákos közgazdász, egyetemi tanár. A Budapesti Corvinus Egyetemen a Gazdaságpolitika Tanszék tanszékvezető egyetemi tanára, valamint a Károli Gáspár Református Egyetem egyetemi tanára. 1975-ben végzett a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetemen, majd kutatóintézetben dolgozott és egyetemen tanított (Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem) 1990-91-ben ipari és kereskedelmi miniszter, 1991 és 1994 között a Magyar Nemzeti Bank elnöke. 1995-1997 között a londoni European Bank for Reconstruction and Development igazgatótanácsában a magyar, cseh, szlovák és horvát országcsoportot képviselte. 1998-tól egyetemi pályafutását folytatja. Tanári munkája mellett több cégnél felügyelőbizottsági tag, számos folyóirat szerkesztőbizottsági tagja. A Magyar Közgazdasági Társaság alelnöke. IME VII. ÉVFOLYAM 7. SZÁM 2008. SZEPTEMBER 9