IME - AZ EGÉSZSÉGÜGYI VEZETŐK SZAKLAPJA

Tudományos folyóirat

   +36-30/459-9353       ime@nullimeonline.hu

   +36-30/459-9353

   ime@nullimeonline.hu

A zöld könyv értékelése: kiigazítások és valós kérdésfelvetések

  • Cikk címe: A zöld könyv értékelése: kiigazítások és valós kérdésfelvetések
  • Szerzők: Dr. Pásztélyi Zsolt, Dr. Weltner János
  • Intézmények: IME Szerkesztőség, IME szerkesztőség
  • Évfolyam: V. évfolyam
  • Lapszám: 2006. / 7
  • Hónap: szeptember
  • Oldal: 5-12
  • Terjedelem: 8
  • Rovat: EGÉSZSÉGPOLITIKA
  • Alrovat: EGÉSZSÉGPOLITIKA

Absztrakt:

Szerkesztőségünk sem kerülhette meg, hogy értékelje a kormány egészségügyi reformtörekvéseit összefoglaló és az augusztusi uborkaszezoban közbeszédet tematizáló dokumentumot. Jelen összefoglaló célja a dokumentum felvetéseinek szakmai értékelése és a javasolt kérdések megválaszolása tapasztalataink alapján. Mivel a szerzők a helyzetértékelést követő kérdések feltevésével sem értenek számos esetben egyet, ezért az egyes témák megvitatása után kerül csak sor a kérdések rövid megválaszolására, véleményünk megjelenítésére.

EGÉSZSÉGPOLITIKA A zöld könyv értékelése: kiigazítások és valós kérdésfelvetések Dr. Pásztélyi Zsolt, Vasútegészségügyi Kht. Dr. Weltner János, Semmelweis Egyetem Szerkesztőségünk sem kerülhette meg, hogy értékelje a kormány egészségügyi reformtörekvéseit összefoglaló és az augusztusi uborkaszezoban közbeszédet tematizáló dokumentumot. Jelen összefoglaló célja a dokumentum felvetéseinek szakmai értékelése és a javasolt kérdések megválaszolása tapasztalataink alapján. Mivel a szerzők a helyzetértékelést követő kérdések feltevésével sem értenek számos esetben egyet, ezért az egyes témák megvitatása után kerül csak sor a kérdések rövid megválaszolására, véleményünk megjelenítésére. A zöld könyv erénye, hogy nem kendőzi a valóságot, és a valós problémák felől közelíti meg az egészségügy átalakítását. Valóban az egyszerűen érthető, a laikusok és a laikus döntéshozók számára fontos anomáliákat veti fel alapproblémaként. Ezeket a gondokat a szakma, a szakmai közvélemény is érzékeli, és mindennapi diskurzusainkban is megjelennek. Úgy érezzük azonban hogy, tüneteket sorol, nem pontos diagnózist ad. A fekvőbeteg betegadatok jelentésének terminológiáját használva, az is mondhatjuk: a tünettani leírások jók. Az alapdiagnózisokban, vagyis a háttérben megbúvó „kórfolyamatok” meghatározásában, az alapbetegségeket illetően azonban már nem annyira vagyunk biztosak, hogy megállják helyüket, ennek megfelelően a terápiás kérdésfeltevések is félreviszik a gyógyításban gondolkodókat. sekben néha ugyanazok) a szolgálat hagyományait vinnék tovább akkor is, ha ez az átlagos munkavállalókhoz képest több felelősséget és több munkaidőt jelent. A könyv nem sok figyelmet szentel az egészségügyben dolgozóknak és helyzetüknek, leszámítva az orvosok polarizálását a hálapénz körül. Meg lehet próbálni elindítani a reformot e dolgozók nélkül, vagy vezetőik ellenében reformálni, de ennek is van kockázata. Az uniós átlagnál hat évvel alacsonyabb születéskor várható élettartam kapcsán (amely ugye megegyezik a korspecifikus halálozással az adott időszakban) a dokumentum főleg az egészségtudatos magatartás hiányát és az ellátórendszer elégtelenségét jeleníti meg alapdiagnózisként. Hol marad a szociális-gazdasági helyzet, amely alapvetően determinálja mind az egészségünkhöz, mind az ellátórendszerhez való viszonyunkat? Ezért lehet a roma lakosság körében afrikai, míg a budai lakosság körében nyugat-európai élettartammal számolni, amelynek a keverékét adja a jelen helyzet. Ez az igazi alapdiagnózis, és az esélyegyenlőség nem véletlenül európai fő értéknek számít a lassan dél-amerikai jövedelmi különbségeket mutató kis hazánkban. A katasztrofális demográfiai trend hátterében döntően nem az egészségügy áll, hanem a szülési hajlandóság mélypontja, amely megint szocio-ökonómiai szempontokra vezethető vissza. HONNAN IS INDULUNK? Mi hiányzik leginkább a diagnózis megállapításához? A hazai egészségügy forráshiányának kezelésére az első és legfontosabb kérdés a fekete és szürke gazdaság lehető legnagyobb fokú fehérítése, ami az e téren kifizetett bérek járulékoltatását is jelenti. Nem csak a közvéleményt, de a döntéshozókat is félrevezeti az a közlés, mely szerint minden 100 forintból 8-at költenénk az egészségügyre. Először is a fekete és szürke gazdaság magas – mintegy 30%-os – aránya miatt a különféle módszerekkel számolt GDP is szükségszerű hibákat tartalmaz, azaz a 100 forint nem száz, hanem ennél jóval több. A 8%-ba viszont belevették a magyar szürke és feketegazdaság részét képező paraszolvenciát is. Nem dőlt el a szolgálat – szolgáltatás paradigmaváltás kérdése. A politikusok és biztosítási üzletet remélők szolgáltatást szeretnének. A lakosok megosztottak: sokan az előző szempont szerint tekintenek az egészségügyre, sokan viszont jobban szeretik a szolgálatot, amit megszoktak, és amelyben nem kell (?) fizetni. Az orvosok egy része és a többi egészségügyben dolgozó többsége – például az ügyelet kérdésében – szolgáltatáspárti, mások (és egyes kérdé- A korábbi időszakok, az egészségügyi reformfolyamatok bemutatása bántóan elhallgatja az 1989 óta lezajlott jelentős reformokat a biztosítási rendszer, az intézményfinanszírozás és adatszolgáltatás, a hozzáférés, a sürgősségi rendszer ciklusokon keresztül átívelő átalakítása, a kapacitásszabályozás, a kórházi költségtudatosság megjelenése terén. Ezek a reformfolyamatok a következők, amelyeknek a következetes végigvitele még jelentős javulásokat hozhat az ellátórendszer számára, az alábbiak szerint: • A biztosítási rendszer: az első szabadon választott Parlament kimondta, hogy társadalombiztosítási elvre kell helyezni az egészségügyet. Ez irányba a 21 lépés programja számos követendő tevékenységet fogalmazott meg, de ehhez nem rendeltek forrásokat, és késik a végrehajtása is. • Az intézményfinanszírozás: Magyarországon az egész világon elismert szolgáltató-finanszírozási technikákat vezettek be, amelyek úttörőnek számítottak a 90-es évek elején, és amelyekkel még mindig a világ élvonalá- IME V. ÉVFOLYAM 7. SZÁM 2006. SZEPTEMBER 5 EGÉSZSÉGPOLITIKA • • • • • • • • ba tartozunk (HBCS, német pont, fejkvóta). Ezek felülvizsgálata, validálása az elmúlt 5 évben elmaradt, és ezen a fronton fontos teendők vannak: Költségarányos súlyszám és német pont biztosítása, évi rendszerességű ráfordítási adatgyűjtésekkel; Az ellenőrzés fejlesztése, a PSZÁF mintájára; A kódkarbantartó bizottság ellenőrzése, működésének nyilvánossá tétele. E finanszírozási technikák összetett deviáns motivációs hatásainak kizárására technikák kidolgozása (lásd IBR eredményei az esetkezelésben). Egyedülállóan egységes az adatszolgáltatás, hatalmas az adatvagyon, amelyet azonban az adatvédelmi törvény szigorúsága miatt ma nem tudunk kihasználni. Ezen finanszírozási technikák előnyeinek érvényre juttatása érdekében meg kellene testesíteni a menedzsmenti felelősséget, amelyhez az ellátó intézményeket át kellene alakítani gazdasági társasággá. A gazdasági társaságok könyveiben valóban megjelenne az amortizáció, és ehhez a bankprivatizációnál jóval kisebb összegre volna szükség. A meglévő HBCS finanszírozás „tetejére” kellene ültetni egy, az IBR-ben megismert technikával a fejkvóta szerinti korrekciót, amely segítene a területi aránytalanságok kiküszöbölésében. A Zöld könyv nem említi a népegészségügyi programokra szánt forrásokat. A 2001-ben majd 2003-ban ismét lefogadott program igen előretekintő volt, akcióit folytatni kellene. AZ EGÉSZSÉGÜGY, A GAZDASÁG ÉS A KÖLTSÉGVETÉS ÖSSZEFÜGGÉSEI A magyar egészségügy sem vonhatja ki magát a globalizálódó világgazdaság hatásai alól: az alapanyagokat: gyógyszereket, gépeket-technológiát a világpiacról szerezzük be, és a mégoly jelentős GDP-arányos egészségügyi kiadás mellett is abszolút értékben keveset tudunk költeni egészségügyre. Erre példa, hogy az egészségügyi kiadásainkból (és itt nem csak közforrásról, hanem magánforrásokról is beszélünk) jóval többet költünk gyógyszerre (amelyet döntően világpiaci áron szerzünk be), mint az egész egészségügyi ellátórendszer fenntartására. Azaz olyan kirívó aránytalanságok vannak a forráselosztás rendszerében, amelyek nem az orvosoknak tudhatók be, és amelyeknek köszönhetően nem véletlenül burjánzik a hálapénz rendszere. A 8%-os GDP arányról, mértékének túlzott voltáról szóló megállapítás a fiskális politika szólama. Nehezen hihető, ha • az egészségügyi ingatlanvagyon állapotát, • az elaggott orvosi gépek és műszerek használhatóságát, • a túlhasznált eszközök megbízhatóságát, • az egészségügyi ágazat ismét sereghajtóvá vált bérhelyzetét tekintjük. Ha visszatérünk az anyagból hiányzó szempontokat tárgyaló első fejezetre, és a szocio-ökonómiai szempontok pri- 6 IME V. ÉVFOLYAM 7. SZÁM 2006. SZEPTEMBER mátusára, való igaz, hogy a magyar gazdaság hatalmasat fejlődött az elmúlt időszakban (11. oldal), de ki kell emelni, hogy a magyar emberek jövedelmi viszonyaiban (például vásárlóerő-paritáson a rendszerváltás előttihez való összehasonlításban) mindez kevéssé tükröződik. A termelés és a GDP a multinacionális vállalatok tevékenysége nyomán nőtt, így például a győri Audi motorgyár így állíthatja elő a magyar GDP 3-5%-át! Ne felejtsük el, milyen sokkot jelentett a szocialista nagyipar átalakulása a magyar gazdaság számára, amelyet megfejelt az évezred végi orosz pénzügyi válság. Mindezt tetézi és elnyújtja, hogy ma minden megtermelt 100 forintból több mint 10 az adósságszolgálatra megy el, azaz hiába magasabb a GDP, ha a felett nem rendelkezünk Az egészségügyi ellátórendszer problémáit nemzetközi kitekintésben értékelő rész jól emeli ki a nehézségeket és sorolja fel a megoldási lehetőséget. Talán annyit érdemes hozzátenni, hogy minden országban élnek mind a három felsorolt eszközzel (12. oldal) az egyensúly fenntartása érdekében,. A kezelésekhez való direkt lakossági hozzájárulást (co-payment) illetően az a legtöbb országban a múltból, a biztosítási elvű rendszerből örökölt intézmény, nem pedig újonnan bevezetett lépés, és ennek csökkentésére, szociális-alanyi elvű kompenzációjára jelentős lépések történtek számos országban, tehát ilyen alapon nem tekinthető „követendő útnak”. A biztosítási rendszerről a szerzők kiemelik (13. oldal), hogy sokan „úgy veszik igénybe az egészségügyi szolgáltatásokat, hogy nem fizetik meg a törvényes járulékot, vagyis „potyautasok“?” Ez hamis vád. Nem csak az APEH és nem csak az OEP nem tudja, hogy kinek a munkáltatója fizet, és kié nem, de maga a munkavállaló sem tudja, hogy bérének járulékos költségeit (egészségügyi és nyugdíjjárulék, adóelőleg és adó stb.) a munkáltató átutalta-e? Ezért a munkavállaló potyautasnak nem nevezhető, hiszen nem tud arról, hogy jegyét a munkáltató hamisította. Kár a többségükben ártatlan lakosokat ezzel sértegetni. Itt aztán legyünk óvatosak is, hiszen ha a munkáltatók kellő ellenőrzésével a járulékfizetési fegyelem javítható, akkor lehet, hogy végül a munkáltatók száma csökken. Ámbár igazságos-e a verseny, ha egyes piaci szereplők úgy szerezhetnek versenyelőnyt, hogy a törvényes járulék és adó megfizetésén takarékoskodnak? A szerzők hiányolják annak ismeretét, hogy a munkáltatók „a munkában eltöltött évek alatt – a különböző jogviszonyok után – mennyit fizettek be egy-egy biztosított után.” Ez a kíváncsiság a nyugdíjrendszer esetében indokolt, de az egészségbiztosítás tekintetében érdektelen, hiszen nem tőkefedezeti, hanem szolidaritás alapú rendszerről van szó, azaz a ma munkaképesen végzett munkámmal szerzett jövedelmem alapján beszedett járulékból a ma betegség okán keresőképtelenné vált társam kezelését és táppénzét fizeti az OEP. Az OEP nem tette félre korábbi járulékomat annak érdekében, hogy majdan, ha megbetegszem, engem gyógyítson belőle. Itt tehát a hangsúly a járulék beszedésén van! Az E. alaphoz történő, a GDP 1%-át 2001-ig meg nem EGÉSZSÉGPOLITIKA haladó állami hozzájárulás normálisnak tekinthető európai viszonylatban. Az egészségügyi rendszer forrásteremtési oldala ugyanis nem építhető kizárólag a munkabér jellegű juttatásokon „ülő” járulékokra. Ennek oka egyrészt, hogy a munkabérekre rakódó magas költségeken keresztül versenyhátrányt jelent az adott ország számára a nemzetközi gazdasági versenyben. A másik ok, hogy a nemzeti össztermék jelentős részét ma már nem a munka, hanem az egyéb úton szerzett jövedelmek (tőke, kamat, vállalkozás) teszik ki, ezek kivétele abból a „kosárból“, amely az E. alap forrását megteremti, féloldalassá teszi a teherviselést és egyensúlytalanságot okoz. Ennek alátámasztására példaként az 1. táblázat szolgáljon, amely a francia egészségügyi közforrások belső arányainak változását mutatja az 1988-tól 2000ig tartó periódusban: 1. táblázat Az egészségügyi közforrások megoszlása annak eredete szerint 1988-2000 között Franciaországban (forrás: egyetemi tananyag) A táblázatból látható, hogy a munkajövedelmekre alapozódó járulékok részaránya jelentősen csökkent, az adókból és célzott adókból származó részarány, amelyek nem munkajövedelmek bázisára épülnek, egyre nőtt. Ez utóbbiak (pl. a fogyasztási adókon keresztül történő forrásteremtés) sokkal könnyebben előteremthetőek, kevesebb az adóelkerülés. A célzott adók tekintetében ki kell emelni a dohány és alkohol kiemelt adótételeinek a fő károsult, az egészségügy felé való visszacsatolását, amely teljesen racionális lépés. A direkt állami hozzájárulást a hatósági (Magyarországon az ÁNTSZ) rendszer működtetése jelenti, amelynek szintén nem járulékalapra kell ülnie. A 2002-2003-ban a kétszeresére megugró, és azóta stagnáló-csökkenő állami hozzájárulást a központilag, és a biztosítási rendszer és a gazdaság helyzetétől eltérő mechanizmussal elindított béremelés okozta, azaz nem lehet a „drága TB rendszer” számlájára írni. Értelemszerű, hogy az ellátási csomagra sincs így hatása, és költségvetésének betartásában sem érdekelt. Az OEP korporatizálása, szervezeti megerősítése, (kifizető) pénztárból biztosítóvá alakítása mindenképpen indokolt lenne. Itt fájó hiány, hogy az OEP szolgáltatásvásárlói szerepének erősítéséről nem esik egyáltalán szó, pedig a kilencvenes évek második fele óta ez a mindenkori szakmai vezetés céljai között szerepelt. A 14. oldal arra hívja fel a figyelmet, hogy „nem tudjuk pontosan, hogy mit várhatunk el a befizetéseinkért, és mi számít pluszszolgáltatásnak,” Hogy mi az elvárható, azaz hogy a betegek ellátásában milyen eljárások hozzáférhetők, azt a hazai jogszabályok pontosan, tételesen tartalmazzák. Az általános eljárások szerepelnek a jogszabályban megjelenő, hivatalos és folyamatosan karbantartott kódrendszerekben. Az új, bevezetés alatt álló eljárások, ha az Egészségügyi Tudományos Tanács az alkalmazást engedélyezte, és az OEP befogadta, szintén nyilvánosak. A hazánkban nem hozzáférhető, de külföldön lehetséges eljárások hozzáférhetőségéről külön jogszabály rendelkezik. További jogszabály írja le, hogy melyek azok a külön szolgáltatások, melyekért külön díj szedhető. Minden kórház köteles a Szervezeti és Működési Szabályzatban, illetve annak mellékletében meghatározni díjtételeit. A jogszabályok – ideértve a betegjog számos további szabályait is – minden állampolgár számára hozzáférhetőek, továbbá minden ellátóhelyen kifüggesztendő az ott illetékes betegjogi képviselő elérhetősége, akinél mindezek magyarázata és további információ térítésmentesen nyerhető. A szerző azt írja, hogy a kiegészítő csomagért fizetett felárral „gyorsabb gyógyulást” vásárolunk. Ez mit jelent? A várólista átugrását, vagy jobb szakmai minőséget? Itt a bekezdésen belül feloldandó ellentmondás van: ha a III szint tipikusan luxus és kényelem, akkor ez nem jelenthet gyorsabb gyógyulást! A várólista viszont mindig az egészségkárosodás veszélyével jár, még a jóindulatú betegségek esetében is (kizáródó lágyéksérv, rögösödő visszér, elzáródó koszorúsér stb.). AZ ELEKTRONIKUS KÁRTYÁRÓL • ELMOZDULÁS A TÁRSADALOMBIZTOSÍTÁSI RENDSZER FELÉ Dicséretesek a potyautasok kiszűrésére és a járulékfizetés növelésére tett lépések. Amennyiben az OEP több jogosítványt kap, és tényleg „biztosítóként” működik, ezeket a lépéseket már régen megtehette volna. Azonban ma semmilyen ráhatása nincsen a járulék behajtásra. Ha az állami intézmények, állami tulajdonú cégek nem fizetnek járulékot (lásd pl. Belügyminisztérium, MÁV), nem tehet semmit. • A TAJ annak az eszköze, hogy a lakosok minden egészségüggyel kapcsolatos adatát ennek segítségével kössük a lakoshoz, ideértve járulékfizetésének adatait. Ez utóbbi célból kezelhetik a társadalombiztosítási azonosító jelet a munkáltatók, és ennek alapján jelentik az APEH felé munkavállalóikat, ideérve azokat a vállalkozókat is, akik önmagukat gyakran elfelejtik munkavállalóként is bejelenteni. A TAJ adatvédelmi célból lép a természetes azonosítók (név, születési dátum stb.) helyébe. A TAJ hordozója bármi lehet, egy darab papír, egy plasztiklap, vagy akár egy réztábla, melyre valamilyen adathordozót alkalmazva (betű, vonalkód, mágnesezhető csíkba, emlékező morzsába -chipbe – írt jelek) felkerül a TAJ, amit a jogosultak a megfelelő – általában egy számítógéphez, noteszgéphez vagy tenyeremen IME V. ÉVFOLYAM 7. SZÁM 2006. SZEPTEMBER 7 EGÉSZSÉGPOLITIKA • • • hordozható géphez – kapcsolt eszközzel (szemmel, bizonylatolvasóval, vonalkódolvasóval, kártyaolvasóval, rádiófrekvenciás vevővel) leolvasnak. Arról is meg kellene bizonyosodni, hogy a TAJ valóban a kártyát átadó személyhez tartozik-e, azaz vagy magán a TAJ hordozóján kell fényképnek lennie, vagy az egészségügyben dolgozóknak el kell kérniük egy hiteles fényképes igazolványt, és az azon lévő természetes személyazonosító adatokat össze kell hasonlítani a TAJ-t hordozó eszközön lévő adatokkal. Valamivel olcsóbb, ha a fénykép – és esetleg további biometrikus adatok magában a morzsában vannak, amire az okmányirodáknak amúgy is fel kell készülniük. A jelenlegi jogi környezet nem hatalmazza fel az egészségügyben dolgozókat arra, hogy az ellátást igénybevevők személyazonosságát ellenőrizzék. A TAJ kezelésének célja, hogy az egészségügyben dolgozó által egy kellően biztonságos hálózati kapcsolat segítségével a jogosultságának megfelelő adatokhoz férjen hozzá. Az orvosírnok láthatja, hogy az adott TAJ mire jogosít (ki a teherviselő a sok biztosító közül, milyen szintű a biztosítás – ideértve a közgyógyellátást is stb.), a szakszemélyzet láthatja a beteg korábbi egészségügyi adatait bármely hazai egészségügyi ellátóhelyen, illetve tartalomszolgáltatónál. Az egészségügyben dolgozó jogosultságát a saját azonosító kártyáján lévő adatok és az ugyanott tárolt aláírása igazolja. Ellentétben „a viszonylag lassú internetes kapcsolat” ügyében a 15. oldalon olvasható kitétellel, az egy ujjal bepötyögött 9 jegyű TAJ gyorsabban hozza a képernyőre a beteg összes – akár több száz kilométerre tárolt – szöveges és gépi egészségügyi adatát, mint amennyi idő alatt akár egyetlen korábbi adatát elővesszük egy hagyományos helyi irattárból. (A Zöld könyv megfogalmazásából gyanítható, hogy szerzője egy központi adatállományban (tárház) gondolkodik. Ennél korszerűbb és egyszerűbb a szolgáltatóknál – melyek egyébként is kötelesek az adatok megőrzésére – hozzáférhetővé tenni az adatokat. E téren jelentős jogalkotói munka is szükséges, például a hálózaton továbbított adatok titkosításának tárgyában. ÉSSZERÛBBEN JOBBAT Tény és való, hogy a 90-es évek közepén bevezetett, a technikai hatékonyságot növelő kórház-finanszírozási rendszer jelentősen csökkentette a kórházi ellátások hosszát és evvel együtt aktív kórházi ágyakra való reális szükségletet. Ezzel nem tartott lépést a struktúra átalakítása. A kórházakra kiadott összegnek a GDP-hez viszonyított aránya azonban nem növekedett jelentősen a GDP-hez képest, összevetve 1990-nel. A kérdést abból a szempontból kell inkább feltenni, milyen források álltak rendelkezésre kórházi racionalizálásra az elmúlt 5 esztendőben, amikorra az 1993-ban elindított reform gyümölcsei „beértek“. Sehol egy pályázati rendszer, állami iniciatíva az összevonásokra, ésszerűsítésekre. Ezzel kapcsolatban a 18. oldal is említi, hogy „sem a 8 IME V. ÉVFOLYAM 7. SZÁM 2006. SZEPTEMBER szükség, a távolság, vagy a józan ész nem indokolja azt, hogy a főváros területén 43 kórház közel száz (!) telephelyén folyjék kórházi ellátás“. Ez igaz. A jelen helyzetet egyetlen körülmény indokolja: nem épültek meg azok a kórházak, melyek korszerű egy-telephelyes, alapvetően tömbszerkezetű épületével kiválthatná a több, mint 100 éves épületállományt, amelyek építészetük, épületgépészetük, és további jellemzőik alapján már rég nem felelnek meg egy gazdaságosan üzemeltethető, logisztikailag jól kiszolgálható, a korszerű orvostechnikát befogadó kórház elvárásainak. Igaz, hogy szépek. Az európai fővárosok többségében az elmúlt negyedszázadban felépültek a mai elvárásoknak megfelelő, jellemzőem az egyetemi tanszékeknek (is) helyet adó klinikumok (Berlinben a Charité, Bécsben az Allgemeines Krankenhaus). A 19. oldalon az ágyszámot bemutató ábra is félrevezető módon külön-külön mutatja be Budapestet és Pest megyét, közös bemutatásuk a többi egyetemi város / megye bemutatásának felelne meg. Az ilyen elemzéseknél is alkalmazni kellene a regionalitás elvét. Veszprém megye rehabilitációs kapacitása – a tevékenység természetétől fakadóan – nem csak a megyét látja el, itt összpontosul a magyarországi kardiológiai rehabilitáció nagy része, ezért csúsztatásnak érezzük ennek kiemelését. A területi aránytalanságok kiegyenlítésére nem szolgál megoldási javaslattal az anyag, annak mechanizmusát nem fejti ki, miközben ez legalább 6-8 éve sürgető feladat. Érzékenység, jogalkotás, politikai kérdések miatt nem történt megoldás ezen a fronton. EGY INTÉZMÉNY, AMI MINKET VÉD (23. OLDAL) Nem igaz maradéktalanul, hogy senki nem gyakorol kontrollt a rendszer felett! Mit csinál az ÁNTSZ és az Országos Szakfelügyeleti és Módszertani Központ, a szakfelügyelő főorvosok, ha nem ezt? Mindazonáltal a nyilvánosságra, az intézmények közötti minőségi versenyre nagy szükség van, és a korábban már említett „felvilágosult finanszírozói szolgáltatásvásárlói szerepre” is, amely természetesen minőségi szempontokat is magában foglal! A komoly, elhivatott intézményvezetők sem akarnak mást, mint szakszerű szakmai ellenőrzést az ellátások színvonalának ellenőrzésére, mert ez megerősíti intézményük piaci pozícióját! 2006. július 1-ig egyébként Pénztári funkciójának „köszönhetően” az OEP mindent köteles volt finanszírozni, nem volt joga az ellátások finanszírozásának megtagadására. A finanszírozási kormányrendelet módosításával nyílt erre lehetőség. A baj ezzel is az, hogy azt csuknak be, akit akarnak a gyalázatos feltételek miatt, és senki nem biztos benne, hogy ebben szakmai szempontok is érvényesülni fognak. PARASZOLVENCIA Szokatlanul durván vádaskodik az anyag, amikor „a rendszer haszonélvezőire, a hálapénzt, a beszállítói kenőpénzeket zsebre tévő elitre” utal. Nem vitatva az ilyen jelen- EGÉSZSÉGPOLITIKA ségek létezését, a kivételt sem tevő általánosításnak csak egy célja lehet: oly mértékű sértés, mely gátolja a párbeszédet az orvosokkal, és ezáltal kikapcsolja az egyezkedés lehetőségét. Ez esetben viszont akadálytalanul győzhet a pénzügyérek által vezérelt parlamenti – kormányzati akarat. E csatához kellene talán megnyerni „a betegekért áldozatokat vállaló „kizsákmányolt” „második vonal” orvosait és nővéreit? E hízelgés sem igazán méltó egy kormányzati anyag készítőihez. A vizitdíj (co-payment) bevezetését, mint a hálapénz eltörlésének-csökkentésének, illetve az indokolatlan igénybevétel visszaszorításának eszközét egyetlen üdvözítő útnak tartja a tervezet. Fel sem merül más lehetőségek, technikák felvetése, nemzetközi megoldásként, csak a co-payment. Az ellátások és az ellátó személyzet csökkentése, következményes béremelés és tárgyalás a szakmai szervezetekkel szóba sem került. Az anyag a vizitdíj szükségességék alátámasztásakor a gyógyszertár példájára utal: „a térítési díj megfizetése miatt nincs olyan kényszerünk, hogy a patikusoknak borravalót adjunk“. Ennek valódi oka ennél sokkal egyszerűbb: a receptet kiváltó úgy véli, a gyógyszerész nincs döntési helyzetben, egyszerűen kiadja az orvos által felírt szert. TÁPPÉNZ A 36. oldal elég kritikus abban a tekintetben, hogy 2003 óta stagnálnak a táppénz kiadások, és az egyénnek nincsen beleszólása abba, milyen táppénzt kap, illetve felveti a táppénz biztosítás lehetőségét. Nem szabad elfelejteni, hogy a táppénz – hasonlóan biztosítási rendszerünkhöz -a szolidaritás: azaz a lehetőségek szerinti hozzájárulás és a szükséglet szerinti igénybevétel alapelvén nyugszik, ennél fogva arra nem lehet egyéni biztosítást kötni. Arra ott vannak a magán biztosító társaságok. Inkább örülni kell, hogy 2003 óta a megerősített ellenőrzéssel és a protokollok bevezetésével sikerült kordában tartani az emelkedést, amely komoly vívmány a költségek féken tartására. Tehát a jelenlegi rendszer, amelyben a TB alapszolgáltatásnak, és az üzleti biztosítók kiegészítőnek felelnek meg, teljesen egybecseng a jelenlegi állapottal. A rokkantnyugdíjasok táborát pedig szigorú ellenőrzéssel kellene csökkenteni. GYÓGYSZERÜGY Magyarországon nem a gyógyszerek ára, hanem a fogyasztás volumene borzasztóan magas, márpedig ez a kínálat indukálta keresletnek, azaz közvetve a biztosítói kontroll hiányának tudható be. Itt ismét visszajutunk a szolgáltatásvásárlói szerep hiányára, az orvosok rossz fizetésére, nem megfelelő érdekeltségére, amely közvetve teret enged a gyógyszergyári promóciónak és a túlfogyasztásnak. A fogyasztás visszafogásában jelentős szerepe lehet a fixesítésnek, a közgyógyellátás reformjának, amelyeket előremutató lépéseknek tartunk. TÖBB-BIZTOSÍTÓS RENDSZER A dokumentumban bemutatott, a várakozási időben elöl álló országok nem csak több-biztosítós rendszerük, hanem magas GDP arányos kiadásuk és fejlett ellátórendszerükkel tűnnek ki, tehát nem csak az előbbinek tudható be az elég jelentős fogyasztói elégedettség. A Bismarck-i szolidaritás elvű biztosítás kialakulásakor a hasonló helyzetű (foglalkozás, kereset, betegségkockázat) munkavállalók alakították meg a későbbi biztosítók előfutárait jelentő betegpénztárakat. A bányász és a mérnök, a vasmunkás és a tanító eltérő kockázatra eltérő feltételekkel alapított egyletet társaival. Miután a munkahelyi balesetek és a fertőző betegségek által keltett ellátási igényt utolérték, majd el is hagyták az egyéb betegségek, csökkent az egyes társadalmi csoportok közötti különbség a betegség-kockázatok, mindenekelőtt pedig az ellátási igény tekintetében. A szociális érzékenység fejlődése hozta magával, hogy a gyermekek és idősek átlag feletti kockázatát a társadalmi helyzettől függetlenül kellett kezelni. A munkaképes korúak viszonylag alacsony ellátási költsége – a költséges születés és halálozás közeli ellátásokhoz képest – arra vezetett, hogy nem szakmánként, foglalkozásonként vagy életkori csoportonként alakulnak a kockázatközösségek, hanem ezek nemzeti szintűvé váltak. Néhány éven belül várható, hogy a munka és szolgáltatások egységesülő európai piacán a kockázatközösség is egységesülni fog. A magyar nemzeti kockázatközösséget – az APEH gyámkodásával, az Egészségügyi Minisztérium és nemkülönben a Pénzügyminisztérium ellenőrzése mellett – adminisztráló OEP jelenleg valóban nem biztosító. Ahhoz, hogy biztosító legyen belőle – és itt visszatérünk egy a korábbi fejezetben leírtakra –, elsősorban is el kell szakadnia az állami költségvetéstől. Meg kell teremtenie járulékbeszedő és ellenőrző rendszerét. A Pénzügyminisztérium szerepe ezután a kormány többi szegmensével együtt már csak az, hogy az állami költségvetés és az adószabályok meghatározásakor a járulék mérték meghatározását is terjessze az országgyűlés elé. Az Egészségügyi Minisztérium pedig a lakosság egészségi állapotának megfigyelése, értékelése és az egészségmegőrzés koordinálása és szabályozása mellett az egészségügy szabályozása és az ágazati érdekegyeztetések terén teljesedhetne ki. Ha ennek nyomán a finanszírozás nem az állami költségvetés leosztását jelenti – mint ahová mára a finanszírozási rendszer silányult – akkor érdemes egy minőségügyi rendszer keretében versenyeztetni a szolgáltatókat. A versenynek akkor van tere, ha a rendszer nincs agyonszabályozva, hiszen ugyanabba a szekérbe befogott lovak között sem lehetséges a verseny. VÁLASZ A KÉRDÉSEKRE Milyen ellátások tartozzanak az állampolgári jogon járó alapcsomagba? IME V. ÉVFOLYAM 7. SZÁM 2006. SZEPTEMBER 9 EGÉSZSÉGPOLITIKA Mindazon eljárások, melyek elmaradása a beteg várható életkilátásait vagy jelenlegi életminőségét csökkentené. Amúgy nem állampolgárokról van szó, hanem itt tartózkodókról. Megengedhető-e az, hogy a biztosítási csomagban a várólistás ellátásoknál kiegészítő csomagból soronkívüliséget lehessen vásárolni? Nem, mert a várólista valójában nem költségcsökkentő. Egyetlen haszna, hogy egyes ellátások éves eloszlását egyenletesebbé teheti. A betegségek többsége az idővel súlyosbodik, ezáltal ellátása költségesebbé vagy lehetetlenné válik. A beutalási rendtől eltérő helyen igénybevett szolgáltatás finanszírozásában a kiegészítő csomag milyen szerepet kapjon? Semmilyet, mert a beutalási rend nagymértékben gátolja, hogy a költséghatékonyan és hatásosan működő intézetek piacot nyerjenek, a rosszak eltűnjenek. Akkor mi az értelme, hogy a kórházakat arra kötelezzük, hogy minőségmutatóikat tegyék nyilvánossá, miközben a beutalási rend kergeti majd a beteget a „halálgyárba“? Az egészségügyi ellátás szempontjából többszörösen hátrányos helyzetű régiókban (Észak-Alföld, Észak-Magyarország, Dél-Dunántúl) a szükséges kapacitásokat lehet-e a központi régió ágyszámtöbbletének a leépítésével biztosítani? Nem, hiszen ott nem kell kapacitást bővíteni, legfeljebb átalakítani. Vitatkoznánk a keleti országrész kevés ágyat felmutató megyéinek helyzetét értékelő megállapításokkal, hiszen abból a szempontból még szerencséjük is van, hogy nem kellett levezényelniük és finanszírozni egy sok érdeksérelemmel és költséggel járó, fájó átalakulást. Jobb termelékenységgel, fajlagos bevétellel rendelkeznek, és jelenleg is jobb anyagi helyzetben vannak. Ilyen szempontból itt is inkább a hiányzó szakmák irányába történő átalakítás jön szóba, a közép-magyarországi kapacitásokat egyszerűen le kell építeni. Valóban szükséges-e az ápolási-rehabilitációs ágyak számának a növelése? Igen, de kizárólag a kórházi működést feladó (kór)házakban, nem pedig a továbbra is aktív kórházként működő szervezetben, kerítésen belül. Van-e valós igény az ún. egynapos ellátások iránt? Van, de a csak a betegek egy része oldaláról, és jelentős szociális, infrastrukturális (nem kórházi, hanem a betegkörnyezeti oldalról) szemléletváltást igényel a régi uniós országokhoz hasonló mértékű elterjedése. Az allokációs hatékonyság javítása, vagyis a kisebb költséggel dolgozó ambuláns és egynapos ellátások preferálásának gátja nagyon sokszor a finanszírozási technika motivációs anomáliája, és a biztosítói ellenőrzés hiánya. Ezeket kell megteremteni a rendszerben. 10 IME V. ÉVFOLYAM 7. SZÁM 2006. SZEPTEMBER Igénylik-e az emberek, hogy megismerjék az egészségügyi szolgáltatók gyógyításának minőségi mutatóit? Hazánkban sincs ilyen igény, és az e téren tapasztalt Egyesült Államokban sem jellemző. Az ilyen információ elsősorban a családorvos számára fontos, aki a betegutakat szervezi. A dolog kétélű, ha a betegek tanácsra vagy maguktól a csúcsra törnek, milyen erővel oszthatók szét a többi kórház között? A helyes eljárás a szakmai testület (szakfelügyelet + szakmai kollégium + ÁNTSZ) által végzett értékelés és minősítés. Ha a lakos megbízik e minősítésben, akkor elhiheti, hogy akinek működési engedélye van, annak a szakmai tevékenysége az elfogadható minőségi határok között van. (lásd még: áru védjegy, CE jelölés, törzskönyvezési eljárás stb.). Milyen beleszólása legyen a Felügyeletnek az egyes ellátási típusok finanszírozására fordítható közpénzekre vonatkozóan, pl. kórházi – gyógyszer-finanszírozás aránya? Ne legyen beleszólása. Egy-egy beteg kezelésével kapcsolatos döntés és ezek pénzügyi-szakmai összessége az orvosok és a kórházvezetés felelőssége. A felügyelet arról szól, hogy ennek hogyan felel meg a kórház. A nyilvánosságra hozott adat pedig a kórházat potenciálisan választókat és a biztosítót befolyásolhatja. Hogyan biztosítsa a Felügyelet a társadalmi kontrollt az egészségügyi ellátórendszer finanszírozása felett? Úgy, hogy tagjait régiónként válasszák az országgyűlési vagy önkormányzati választásokkal egyidőben. Minden régióban az országosan bejegyzett betegszervezetek és más civil szervezetek valamint az egészségügyben dolgozók civil szervezetei jelöljenek, vagy delegáljanak. Így a felügyelet egyfajta önkormányzatisága valósulna meg, és ez korántsem teljesen új gondolat! A Felügyelet a kormány irányítása alatt, vagy attól függetlenül működjön? A felügyelet jogállása az ÁSZ-hoz hasonlítson, tekintve, hogy a közpénzek felhasználásának ellenőrzése a funkciója. Ha így van, már csak az a kérdés, miért nem használja a kormányzat fokozottan az ÁSZ ilyetén képességeit, és miért van szükség újabb szervezet létrehozására? A vizitdíj mellett, vagy ellene szól több érv? Mind szakmai, gyakorlati, mind politikai szempontból ellene szól több érv. Jelenleg nincs valódi támogatottsága, ismeretlen a beszedett pénz tervezett sorsa, adózása, számlarendje, kezelésének technikai és munkaerő igénye. Vajon a lehető legalacsonyabb összegű, szélesebb kört érintő vizitdíj bevezetése a jobb megoldás, vagy a magasabb összegű, de szűkebb kört érintő? Ha mégis bevezetésre kerül, akkor a teljes körű. Az igazságosság és a szolgáltatói oldal átlátható működése érdekében a teljeskörű, mindenkit minden orvos-beteg találkozáskor érintő díjfizetés szükséges (vonaljegy), mely azonos EGÉSZSÉGPOLITIKA napra az első ellátó orvos által generált szolgáltatás esetén lehet mérsékelni (átszállójegy). A bizonylat elektronikus másolata alapján a beteg az OEP-től visszakapja/visszakaphatja a pénz meghatározott részét. Esetleg azok fizessenek magasabb díjat, akik a beutalási szabályoktól eltérnek? Nem, mert a beutalási rend szakmai szempontokat feltételez. Kik kapjanak mentességet a vizitdíj megfizetése alól? Ennek az egészségügyi rendszeren kívül legyen a döntési kompetenciája, a felmentés más kasszák terhére történjen, ezzel ne kelljen az ellátórendszernek foglalkoznia! A kiegészítő ápolásbiztosítás, vagy az előtakarékosságe a nagyobb közigényt kielégítő megoldás? Nagy baj esetén csupán közös kockázatviseléssel, azaz biztosítással lehet magunkon segíteni? Nem az ápolásbiztosítás, hanem a szociális biztosítás a helyes kifejezés. Az ápolás az egészségügyi ellátás elválaszthatatlan része, amiről betegség esetén is beszélhetünk. A kor és/vagy betegségek következtében megromlott egészségi állapot – mely aktuálisan nem romlik tovább, de megfelelő kezelési lehetőség vagy regeneráció lehetőségének hiányában javulni sem fog – nem egészségügyi ellátást, hanem tartós gondozást, szociális ellátást igényel a tartósan kiesett működések pótlása, és így az életminőség lehető legmagasabb szintjének fenntartása érdekében. E kérdéssel valójában a szociális ellátás keretében kell foglalkozni. Arra vigyázni kell, hogy ilyenre jogosító szociális biztosítással nem rendelkezők ellátása továbbra se legyen az egészségügyi hálózatra terhelhető, annak a szociális intézményrendszer táján a helye (melynek a hálója nem heverhet a földön). Igaz, hogy nagy baj esetén csupán közös kockázatviseléssel, azaz biztosítással lehet magunkon segíteni. Az egészséges egyén belátása ritkán, kivételképpen terjed ki a szánandó öregkorra. megromlott egészségi állapot miatt romló életminőség javítása egészségügyi feladat (kivezetett vastagbél szájadékát ellátó széklettartály, vizelet és széklettartási képtelenség miatt szükséges felnőtt-pelenka, elvesztett végtagot pótló műtag, nyirokvizenyőt visszatartó kompressziós harisnya stb.). Az ápoláshoz kötődő eszközök (ágy, lepedő, alátét, felfekvést megelőző vagy kezelő eszközök, ágytál és szoba-WC) talán inkább szociális költségvetésből térítendők. Igazságos-e, hogy olyanok is kapnak rokkantnyugdíjat, akik mellette „rendesen” dolgoznak? Vállalható-e önként egészen alacsony járuléknövekedés azért, hogy betegség esetén akár még a fizetésénél is magasabb táppénzt kaphassunk? A rokkantnyugdíj és az aktív, főmunkaidős kereset nem fér össze. A keresőképtelenség okán kapott pénzbeli ellátás – bárhogy nevezik is – csak olyan mértékben adható igazságosan, amilyen mértékben a munkaképesség csökken. Ilyen mértékben viszont indokolt. Várható-e a rokkantnyugdíj tartós táppénzé alakításától a ma tapasztalt visszaélések csökkenése? Nem, mert senkit nem a megnevezés érdekel. A visszaélések ellen az ellenőrzés és büntetés használ, az átkeresztelés nem. Támogatja-e a társadalom valóban azt, hogy a rokkantnyugdíj munkanélküliséget elrejtő szerepe csökkenjen? Reméljük, igen. Indokolt-e, hogy betegségtől függetlenül dobozonként azonos árat kelljen fizetnie a betegeknek? Nem, mert nem teszi költségérzékennyé a beteget az eljárás. Milyen jelenlegi egészségügyi és szociális ellátásokat lenne célszerű bevonni a kötelező ápolásbiztosítás rendszerbe? Az egészségügyből a hospice és minden olyan ellátás, melytől nem várható az egészségi állapot változása, mivel kialakult és végleges állapotról van szó. A szociálisból minden természetbeni ellátás. Az azonos hatóanyagú, egyenértékű készítményeken kívül azokat, amelyek sokkal drágábbak az e csoportba tartozó termékeknél, ki kell-e zárni a támogatási listáról? Nem, viszont a fixesítéssel elősegíthető a generikumok és olcsóbb terápiásan ekvivalens szerek alkalmazása, és ezzel a költségkontroll. Elképzelhető olyan megoldás is, hogy minden betegnek elsőként generikumot szabadna csak rendelni. Ennek dokumentált és ellenőrzött hatástalansága esetén lehet áttérni más szerre (lásd Blue Cross). Mindemellett nem megfelelő az OEP azon ellenőrzési filozófiája, hogy a számítógépébe kerülő adatokat ellenőrzi, és nem a beteget. A gyógyászati-segédeszköz ellátás egészségügyi szolgáltatás vagy ápolási kiadás? A kérdés rossz, mivel nem tesz különbséget az ellátandó bajok közt. Egyenértékű azzal, mintha a gyógyszerről kérdeznénk ugyanezt. Amely gyógyászati segédeszköz az egészségi állapot helyreállításához szükséges – mint például a sérülések ellátása, kezelt vagy kezelhető elváltozások átmeneti ellátása stb. – azok egészségügyi kiadások. A Az ingyenesség megszüntetése a rászorulók számára a jelenleg betegséghez kötötten 100%-os támogatással rendelhető gyógyszereknél milyen dobozdíj mellett fogadható el? Mindegy, hiszen a dobozdíj bármenyi lehet, ha a rászorulóknak a szociális rendszer ugyanúgy téríti és ugyanabban a rendszerben, mint az orvos-látogatási díjat. Az egészségügyi ellátórendszeren kívülre vonatkozó kérdés. IME V. ÉVFOLYAM 7. SZÁM 2006. SZEPTEMBER 11 EGÉSZSÉGPOLITIKA Lehessen-e kapni egyes vény nélküli gyógyszereket szupermarketekben és benzinkutaknál, vagy minden gyógyszert továbbra is csak a gyógyszertárakban lehessen beszerezni? Nem javasoljuk azt, hogy gyógyszereket gyógyszertáron kívül is lehessen vásárolni: • szakmai okok miatt • az egészségügyi kiadásokat tovább fogja növelni az indokolatlan, gyógyszertári kontroll nélküli igénybevétel. szonnal jár. Ezáltal a patikák forgalma és működtetésük fedezete csökken. Vagy tönkremennek és bezárnak, vagy állami forrást vesznek igénybe akár úgy, hogy az állam kénytelen magasabb árrést kodifikálni, akár úgy, ahogy a Zöld könyv korábban utalt rá: úgymond ellátási érdekből közvetlenül költségvetésből támogatni kell a veszteséges gyógyszertárakat. Családi vagy egyéni maximált, biztosítástól függő gyógyszerkeret felmerülhet, illetve egyéni keretek bevezetése krónikus betegek, gondozottak esetén a Közgyógyellátás mintájára. A gyógyszergyárak 30% körüli promóciós költségének leszorításával kell olcsóbbá tenni a gyógyszereket, a hozzáférést a nem receptköteles gyógyszereknél lehet javítani, azonban a kontroll nélküli teljes liberalizálás életet veszélyeztető helyzeteket teremthet. Ennek része, hogy a gyógyszertárakon kívüli forgalmazók nyilván szívesen kimazsolázzák azokat a gyógyszereket, melyek forgalma ha- Az anyag erősségének tekinthető a problémák sebészi élességű ismertetése, a fő tünetek számba vétele és az ismert, máshol már begyakorolt technikák kimutatása. Ilyen szempontból azonban „szakorvosi hozzáállást” valósít meg: azokban a terápiákban kínál kifinomult technikai megoldást, amelyekben szakértő a szerző/szerzők, hiányzik azonban a kórélettani és általános orvosi holisztikus, az alapfolyamatokat -diagnózisokat elsődlegesnek tartó szemlélet, amely a problémák szélesebb körű és mélyebb okaira keres sikeres megoldásokat. ÖSSZEFOGLALÁS A SZERZÔK BEMUTATÁSA Dr. Pásztélyi Zsolt Általános orvosi diplomáját 1992-ben szerezte köztársasági ösztöndíjasként summa cum laude a Semmelweis Egyetemen. 1996-ban csecsemő-gyermekgyógyászatból tett szakvizsgát. 1997-ben minőségbiztosítási kurzuson vett részt Maastrichtban. 1999-ben szerzett egészségügyi szakmenedzseri diplomát a Semmelweis Egyetemen, majd 1999-2000-ben egy éves tanulmányút során francia állami ösztöndíjasként a nancy-i egyetemen egészségügyi és szociális menedzsmentből master diplomát, illetve egészségügyi minőségbiztosítási szakvizsgát szerzett. Szakmai gyakorlatát a Nemzeti Egészségpénztár lotharingiai regionális igazgatóságán töltötte. Aktív résztvevője volt több, a Semmelweis Egyetem által szervezett Flagship programnak. A végzést követően 1999-ig a Semmelweis Egyetem II. sz. Gyermekgyógyászati Klinikáján dolgozott klinikai orvosként, majd egyetemi tanársegédként. 2000-től az Országos Kardiológiai Intézet kontrolling és minőségügyi igazgatója, később főigazgató helyettese. Az itt elvégzett munkájáról beszámolt az egészségüggyel foglalkozó francia minisztérium konferenciáján is, illetve részt vett a francia ellátórendszert bemutató Francia Intézeti konferencia szervezésében. 2004-ben az Ajkai Magyar Imre Kórházat vezeti. 2005 decembere óta a vasutasok egész országot lefedő, elkülönült járóbeteg (alap és szakellátás, fogászat, foglalkozás-egészségügy) és rehabilitációs fekvő ellátó gazdasági társaságának, a Vasútegészségügyi Kht-nak ügyvezető igazgatója. Az IME – az egészségügyi vezetők szaklapja – felelős szerkesztője annak megalakulása, 2002 óta. Számos egyéb tevékenysége mellett szakmai szervezője és vezetője a szaklap évenkénti Kontrolling konferenciájának. Kurzusvezető a Semmelweis Egyetem Egészségügyi menedzserképző központ master képzésén az „Egészségügyi szervezetek menedzsmentje” tárgyban. A Magyarországi Franciabarát Orvosok Társaságának titkára, a Medicina 2000 Járóbeteg Szakellátási Szövetség elnökségi tagja. Dr. Weltner János, a Budapesti Orvostudományi Egyetemen 1968-ban avatták orvosdoktorrá. Az I. Sebészeti Klinikán kezdte orvosi pályáját, 1972-ben lett sebész szakorvos. A sebészeti szakterületek mellett szervezési feladatokkal is foglalkozott, ennek nyomán került az Országos Sebészeti Intézet állományába, melynek igazgatóhelyettese volt 2001. végéig. Sebészeti tudományos tevékenysége kezdetben a műtéti kockázat elemzésére, majd a vastagbél és végbél rosszindulatú daganatainak és ezek májáttéteinek kezelésére irányult. Jelenleg a laparoscopos vastagbélsebészet alkalmazásával foglalkozik. Egészségpolitikával, betegcsoportosítással, betegségcsoportokon alapuló költségtérítéssel és ezek informatikai vonatkozásaival, a GYÓGYINFOK és a Népjóléti Minisztérium szakértőjeként foglalkozott. Egészségügyi informatikával az Országos Sebészeti Intézet feladat ellátásával kapcsolatban 1972-ben foglalkozott először, amikor az ország minden sebészeti betegre kiterjedő adatgyűjtésének feldolgozását szervezte. 1984-től munkatársaival együtt dolgozta ki a Semmelweis Egyetem azóta is fejlesztett beteg informatikájának alapjait. Jelenleg Budapest fővárosi sebész szakfelügyelő főorvos. 2002-től az IME szerkesztőbizottságának tagja. 12 IME V. ÉVFOLYAM 7. SZÁM 2006. SZEPTEMBER