IME - AZ EGÉSZSÉGÜGYI VEZETŐK SZAKLAPJA

Tudományos folyóirat

   +36-30/459-9353       ime@nullimeonline.hu

   +36-30/459-9353

   ime@nullimeonline.hu

Beköszöntő - Mégis, kinek az adóssága?

  • Cikk címe: Beköszöntő - Mégis, kinek az adóssága?
  • Szerzők: Dr. Ivády Vilmos
  • Intézmények: Semmelweis Egyetem Egészségügyi Menedzserképző Központ
  • Évfolyam: XVIII. évfolyam
  • Lapszám: 2019. / 9
  • Hónap: november-december
  • Oldal: 1
  • Terjedelem: 1
  • Rovat: BEKÖSZÖNTŐ
  • Alrovat: BEKÖSZÖNTŐ

Absztrakt:

Ha az egészségügy kapcsán felmerül az adósság szó, ma már az átlagember is tudja, hogy a kórházak állandósult adósságáról van szó. Mondhatnánk, hogy a mai, elüzletiesedett világunkban az egészségügyet is elérte a rideg, a betegen túlmutató gazdasági szemlélet, aminek a kórházaink – tisztelet a kivételnek – nem tudnak eleget tenni. Ortodox maradványként vergődnek a piacgazdasági környezetben: egyszerre kell segíteni a rászorulón és rettegni valamelyik rászoruló (kevésbé rászoruló) feljelentésétől, miközben kalkulálniuk kell a pénzügyi eredményt a szűkösen rendelkezésre álló pénzforrások miatt. Vergődnek, mert egyszerre nem tudnak megfelelni mindkét elvárásnak, hiszen a végtelenített szükségletek és a szűkös erőforrások konfrontációjának legélesebb terepévé vált az egészségügy. Pedig ez a konfrontáció mindenütt jelen van, viszont, ahol piaci viszonyok uralkodnak, és saját magunk álljuk a teljes költséget, ott ehhez hozzászoktunk: a korlátokhoz csendben, a pénztárcánkon keresztül alkalmazkodtunk. Ezen a területen azonban a társadalombiztosítás fizet helyettünk, leginkább csak a hálapénzzel szólunk bele a gazdasági folyamatokba, eltorzítva a közfinanszírozott rendszer célkitűzéseit.

A cikk további részleteihez előfizetői regisztráció és belépés szükséges! Belépéshez kattintson ide
Beköszöntő Mégis, kinek az adóssága? Ha az egészségügy kapcsán felmerül az adósság szó, ma már az átlagember is tudja, hogy a kórházak állandósult adósságáról van szó. Mondhatnánk, hogy a mai, elüzletiesedett világunkban az egészségügyet is elérte a rideg, a betegen túlmutató gazdasági szemlélet, aminek a kórházaink – tisztelet a kivételnek – nem tudnak eleget tenni. Ortodox maradványként vergődnek a piacgazdasági környezetben: egyszerre kell segíteni a rászorulón és rettegni valamelyik rászoruló (kevésbé rászoruló) feljelentésétől, miközben kalkulálniuk kell a pénzügyi eredményt a szűkösen rendelkezésre álló pénzforrások miatt. Vergődnek, mert egyszerre nem tudnak megfelelni mindkét elvárásnak, hiszen a végtelenített szükségletek és a szűkös erőforrások konfrontációjának legélesebb terepévé vált az egészségügy. Pedig ez a konfrontáció mindenütt jelen van, viszont, ahol piaci viszonyok uralkodnak, és saját magunk álljuk a teljes költséget, ott ehhez hozzászoktunk: a korlátokhoz csendben, a pénztárcánkon keresztül alkalmazkodtunk. Ezen a területen azonban a társadalombiztosítás fizet helyettünk, leginkább csak a hálapénzzel szólunk bele a gazdasági folyamatokba, eltorzítva a közfinanszírozott rendszer célkitűzéseit. Nos, ebben az elvárás és működési környezetben a kórházak reakciója, menekülési útvonala az adósságképzés. Önkényesen kitágítják a költségvetési előirányzataik korlátait, hiszen így valamennyire enyhíthetik a rájuk nehezedő nyomást. A kormányzat az elmúlt 20 évben lényegében szemet hunyt ezen gyakorlat felett, mert egyrészt nem állt készen az adósságkeletkezés oki kezelésére, másrészt mert a legolcsóbb megoldás (rövid távon) mindig az, ha csak azt a problémát kezeljük, ami a felszínre buggyan, amit nem tudnak megoldani a kórházak maguk. A helyzetet rontja, hogy a lakosságnak nemcsak az egészségértése, hanem az ellátás-igénybevételi magatartása is fejlesztésre szorul, hiszen a kormányzat, illetve a politika sokszor meghajolni kénytelen a kis üzemméretű helyek fenntartásával, illetve a betegutak átszervezésével, korlátozásával kapcsolatosan érvényesülő lakossági attitűd előtt. Előfordult ugyanakkor az is, hogy a gazdasági szempontokat jól érvényesítő igazgatónak kellett mennie – éppen a tevékenysége miatt kialakuló külső és belső konfliktusok miatt. A kórházak tartoznak a szállítóknak, ennek értéke jelenleg már meghaladta a 60 milliárd Ft-ot. Ebben semmi újdonság sincs, ez egy évente ismétlődő folyamat végpontja, számos anomália gyűjtőhelye. Az újdonság talán abban a felismerésben rejlik, hogy mi (értsd a kórházak rendszerkörnyezete) is tartozunk a kórházaknak: túl sok máshol is gyógyítható beteget küldünk rájuk (és sokszor persze a kórházak is szívesen vesznek fel ilyen beteget, gazdasági okokból), nem rendezzük a csak veszteséggel működtethető szakmák finanszírozását, elvárjuk a kis kórházak fennmaradását, késve és csak részben vesszük tudomásul a piac hatását az orvosi és szakdolgozói bérekre. Persze a kép nem lenne teljes, ha megfeledkeznénk a kórházi menedzsmentek eltérő teljesítményéről, azokéról, akiknek szakmaszerkezetében nagy a rosszul finanszírozott szakmák aránya, és mégis képesek jó pénzügyi eredmény elérésére, és azokéról, akik szakmaszerkezetüktől függetlenül is komoly adósságot halmoznak fel. De talán itt is mi vagyunk adósak a kórházak felé, azzal, hogy nem értékeltük, nem ismertük el a jó menedzsment gyakorlatokat és szemet hunytunk a káros gyakorlatok felett, amivel szinte ösztönöztük a kórházakat az adósságtermelésre. Összességében pedig azt mondhatjuk, hogy tartoztunk idáig – nemcsak a kórházaknak, de önmagunknak is – egy módszertannal, ami feltárja a kórházi adósságok ok szerinti keletkezését és az okok pénzügyi hatását. Nem állt rendelkezésre az oki kezelés lehetősége, az újratermelődés elkerülése, mert nem tudtuk megmondani, hogy a pénzhiány vagy a meglévő pénzek nem hatékony elköltése – reálisan a kettő milyen kombinációja – vezetett az adósság évről-évre történő felhalmozódásához az egyes kórházak esetében. Most elindult egy folyamat, egy munka a kormányzat oldalán az okok feltárására, mely reméljük, hogy előbb vagy utóbb elvezet az oki terápiához, a célzott cselekvési programok megvalósításához. Ha sikerül eljutni oda, hogy kezelhető számú paraméterrel megbízhatóan leírható a gazdálkodási eredményt döntően befolyásoló tényezők köre és ezen tényezők pénzügyi hatása az adósság keletkezésére, akkor megnyílhat az út a kórházakkal szembeni adósságaink fokozatos és célirányos felszámolására. Ez, és csak ez eredményezheti a kórházak pénzügyi adósságának hosszú távú felszámolását. Szükséges látnunk, hogy az egyes kórházak adósságát mennyiben okozzák a menedzsment ráhatásán kívüli okok, és mennyiben a kórházon belül kezelhető okok, mert csak ennek alapján tűzhető ki minden kórháznál a számonkérhető eredményjavítási cél, ami a felelős, érdekeltségen alapuló menedzsmentmunka alapja. Ha sikerül felszámolni, illetve kezelni az adósság újratermelődését, akkor az az egészségügy kormányzati pozícióinak a javulását is eredményezi, ami lökést adhat az egészségügy nagyobb horderejű, feszítőbb problémáinak a kezeléséhez is. Dr. Ivády Vilmos Semmelweis Egyetem EMK az IME Tanácsadó Testület tagja iME – intErdiszciPlináris Magyar Egészségügy XViii. éVfOlyaM 9. száM 2019. nOVEMbEr-dEcEMbEr 1