IME - INTERDISZCIPLINÁRIS MAGYAR EGÉSZSÉGÜGY

Tudományos folyóirat - Az egészségügyi vezetők szaklapja

   +36-1/786–9268       ime@nullimeonline.hu

   +36-1/786–9268

   ime@nullimeonline.hu

Ars longa, vita brevis - Beszélgetés Dr. Szilvási István professzorral

  • Cikk címe: Ars longa, vita brevis - Beszélgetés Dr. Szilvási István professzorral
  • Szerzők: Boromisza Piroska
  • Intézmények: IME szerkesztőség
  • Évfolyam: XVII. évfolyam
  • Lapszám: 2018. / 5
  • Hónap: június
  • Oldal: 58-60
  • Terjedelem: 3
  • Rovat: PORTRÉ
  • Alrovat: PORTRÉ

Absztrakt:

Hevesy-életműdíjjal ismerte el Prof. Dr. Szilvási István szakmai munkásságát a Magyar Orvostudományi Nukleáris Társaság (MONT) a Magyar Tudományos Akadémián április 18-án megtartott Hevesy György emlékülésen. Lapunk Tanácsadó Testületének tagját arra kértük, hogy emelje ki öt évtizedes pályája legfontosabb állomásait, valamint az Egészségügyi Szakmai Kollégium Nukleáris Tagozata vezetőjeként röviden értékelje a szakmában végbement fejlődést, és vázolja az előrelépés lehetséges irányait.

A cikk további részleteihez előfizetői regisztráció és belépés szükséges! Belépéshez kattintson ide
PORTRÉ Ars longa, vita brevis Beszélgetés Dr. Szilvási István professzorral Hevesy-életműdíjjal ismerte el Prof. Dr. Szilvási István szakmai munkásságát a Magyar Orvostudományi Nukleáris Társaság (MONT) a Magyar Tudományos Akadémián április 18-án megtartott Hevesy György emlékülésen. Lapunk Tanácsadó Testületének tagját arra kértük, hogy emelje ki öt évtizedes pályája legfontosabb állomásait, valamint az Egészségügyi Szakmai Kollégium Nukleáris Tagozata vezetőjeként röviden értékelje a szakmában végbement fejlődést, és vázolja az előrelépés lehetséges irányait. „SAJÁT SUGARAS SORSOM” – Professzor úr, mindenekelőtt fogadja szerkesztőségünk elismerését a Hevesy-életműdíj kapcsán! „Sors bona, nihil aliud” – ezzel a latin mondással fejezte be az ünnepélyes díjátadón megtartott előadását. Ám vélhetően a jó szerencsén kívül valami más is közrejátszhatott nagy ívű pályája alakulásában. A Hevesy-életműdíj szakmánk legnagyobb kitüntetése, ezért nagy megtiszteltetésnek tartom és köszönöm a kollégáknak, hogy érdemesnek tartottak rá. Furcsa dolog, amikor egy ünnepi rendezvényen az embernek saját magáról kell beszélnie. „Saját sugaras sorsom” című előadásomban többek között elmondtam, hogy sok tisztességes és jó embert ismertem meg életem során ebben a világban, ahol a tisztességnek egyre kisebb a jelentősége. Rengeteget dolgoztam – nem magamért, hanem a szakmámért –, nem tisztem megítélni, hogy jól, vagy rosszul. De mindig kedvvel tettem, mert szerettem, amit csinálok. Azt hiszem, erőteljesen él bennem a kötelességtudat, szeretem betartani a szabályokat, és jól elvégezni a munkámat. Márpedig, ha az emberben működik a hivatás szeretete, akkor tulajdonképpen a munka már nem is tűnik munkának. Tevékenységem során nagy hangsúlyt fektettem az oktatásra és a szakmapolitikára. Sokat kellett küzdeni azért, hogy ha egy egész szelet kenyeret nem is, de egy-egy „morzsát” elérjek a szakma számára. De még azoknak a morzsáknak is nagyon tudtam örülni. Mindemellett nem vagyok elégedett magammal. Széles érdeklődésemnél fogva sok mindennel foglalkoztam, utólag úgy látom, hogy talán hasznosabb lett volna, ha csak egy kisebb részterületbe fektetem az energiát. Az viszont egészen biztos, hogy a családom több időt érdemelt volna meg tőlem. A munkámban azonban nem volt semmi, amit megbántam volna. – Mi motiválta a pályaválasztásban? Miért lett orvos, és miért fordult a szakmai érdeklődése éppen a nukleáris medicina felé? A Vörösmarty Gimnáziumba jártam, ahol kiváló tanáraim voltak. Leginkább az irodalom és a fizika érdekelt, s mivel mind a két tantárgyat nagyon szerettem, az orvosi és a bölcsészi 58 IME – INTERDISZCIPLINÁRIS MAGYAR EGÉSZSÉGÜGY pálya között hezitáltam. Már-már hajlottam volna arra, hogy irodalmárnak tanuljak, de a felvételi jelentkezésem az utolsó pillanatban mégis a Budapesti Orvostudományi Egyetemen kötött ki, ahova maximális pontszámmal vettek fel. Mind a középiskolában, mind az egyetemen csak jeles osztályzatom volt, ami a gimnáziumban még nem igényelt különösebb erőfeszítést, ám harmadéves medikus koromtól már kissé nyomasztólag hatott rám. Végül Sub auspiciis Rei Publicae Popularis kitüntetéssel avattak doktorrá 1967-ben. A nukleáris medicina már egyetemista koromban érdekelt, fizikából és biokémiából egyetemi tanulmányi verseny első, illetve harmadik helyezettje voltam. TDK-s lettem az Orvosi Fizikai Intézetben, majd harmadévtől a III. számú Belgyógyászati Klinikán, ahol izotópos állatkísérletekkel foglalkoztam. Ott kezdtem meg orvosi pályámat is: öt éven át szakorvosjelöltként, majd 1972-től belgyógyász szakorvosként dolgoztam, 1978-tól az izotópdiagnosztikai részleget és a pajzsmirigy-ambulanciát vezettem. Ezt megelőzően, 1975-től 15 hónapig a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség ösztöndíjával lehetőségem nyílt arra, hogy a németországi Erlangenben mélyítsem el a nukleáris medicinában szerzett ismereteimet. Wolf professzortól tanultam meg a diszciplínát, az ottani egyetem már akkor igen jól felszerelt volt műszerekkel, kiváló munkatársakkal dolgozhattam. A tanulmányútról hazatérve 1979-ben a Szabolcs utcai – akkori nevén – Orvostovábbképző Intézetben helyezkedtem el főállásban, mint tudományos főmunkatárs, de mellette a Semmelweis Egyetemen mellékállásban továbbvittem a nukleáris medicinát. 1997 és 2007 között a Szabolcs utcai intézmény hat alkalommal esett át névváltáson, miközben én magam ugyanabban a szobában dolgoztam. A jelenleg Magyar Honvédség Egészségügyi Központ (MH EK) Honvédkórház nevet viselő intézmény Nukleáris Medicina Osztályát 2007 óta főorvosként vezetem. DOCENDO DISCIMUS – Hogyan vált az oktatás a szívügyévé? Mivelhogy a Semmelweis Egyetemen nem működött önálló nukleáris medicina oktatási egység, mellékállásban a III. számú Belgyógyászati Klinikához csatolt Nukleáris Medicina Tanszéki Csoportot vezettem. A MONT elnökeként, illetve a Szakmai Kollégium tagozatvezetőjeként kétévente levélben kérdeztem meg az aktuális rektort, hogy miért nincs Budapesten önálló nukleáris medicina tanszék. 2010-ben kaptam meg a felkérést a Nukleáris Medicina Tanszék létrehozására, aminek persze eleget tettem. Tanszéki csoportvezetőként, később tanszékalapítóként sikerült elérnem, hogy a nukleáris medicina kötelezően választható tantárgy legyen az egyetemen. 2002-ben megírtam-szerkesztettem az első magyar nyelvű nukleáris medicina tankönyvet, majd 2010-ben „A nukleáris medicina” című könyvet. 2013-ban jelent meg az általam szerkesztett egyetemi jegyzet. 28 könyvfejezetet írtam, 150 közleményem XVII. ÉVFOLYAM 5. SZÁM 2018. JÚNIUS PORTRÉ jelent meg, összes egyéb publikációm száma körülbelül 440re rúg. – Amellett, hogy Budapesten létrehozta a tanszéket és megalapozta a nukleáris medicina önálló oktatását, mire büszke még? Leginkább arra vagyok büszke, hogy az European School of Nuclear Medicine dékánhelyetteseként, illetve három éven át a dékánjaként 1998 és 2014 között összesen 44 európai továbbképző szemináriumot szerveztem a Közép- és KeletEurópában – a volt szocialista blokkban – élő és dolgozó nukleáris medicina szakorvosjelöltek és fiatal szakorvosok számára. Így lehetőségük nyílt arra, hogy Európa legjobb és oktatni is szerető szakembereitől tanuljanak. Évente három szemináriumot szerveztem alkalmanként két napig, négy-négy fő témában, Észtországtól Bulgáriáig valamennyi volt szocialista országban, köztük nyolc ízben Magyarországon is. Ennek azért volt nagy jelentősége, mert abban az időben a fiatal orvosok nemigen engedhették meg maguknak, hogy részt vegyenek a nagy nemzetközi kongresszusokon. Az Európai Nukleáris Medicina Társaság (European Association of Nuclear Medicine, EANM) megértette az érveimet, és lehetővé tette, hogy a fiatal orvosok jelképes részvételi díj mellett részt vehessenek a szemináriumokon. Az, hogy ez a továbbképző sorozat létrejöhetett, köszönhető a helyi szervezők áldozatvállalásának is, akik ugyanúgy gondolkodtak, mint én, és nagyon sok munkával a saját országukban lebonyolították a szemináriumokat. Később elindítottam az izotóp asszisztensek és a nukleáris medicinában dolgozó fizikusok továbbképzését is. Érdemesnek tartom még megemlíteni a Nemzetközi Atomenergia Ügynökséggel folytatott együttműködésben szervezett kurzusokat is. Mindeközben a fejlődéssel nekünk, oktatóknak is folyamatosan lépést kellett tartani. „Ars longa, vita brevis” – ez a mondás szerénységre tanít minket. Alázattal kell fordulnunk a mérhetetlen technikai fejlődés iránt, hiszen a világról megszerezhető ismeretanyag végtelen, mi pedig nem vagyunk mindenhatóak. KÉT EMBERÖLTŐ A SZAKMÁBAN – Az életműdíj átadásakor elmondott laudációjában kollégája, Környey József rámutatott, hogy Ön éppen abban az évben, 1943-ban született, amikor a „radioaktív izotópok indikátorként való alkalmazásáért a kémiai kutatásban” indoklással a magyar származású Hevesy Györgynek ítélték oda a kémiai Nobel-díjat. Más szavakkal, ha úgy tetszik, Ön egyidős a nukleáris medicina szakmával. Véleménye szerint hol tart ma a nukleáris medicina szakma? A nukleáris medicina – amely valóban a második világháború idején indult útjára, majd azt követően több ízben élt meg felfutást – ma a reneszánszát éli. Mint azt az IME szaklap 2018/2. számában megjelent cikkemben is megírtam, a nukleáris medicina jövőjét a molekuláris képalkotást és a molekuláris alapú, célzott izotópterápiát lehetővé tevő új, specifikus, diagnosztikára, illetve terápiára alkalmazható radioizotópokkal jelzett molekulák kutatása és előállítása biztosítja. Azzal ugyanis, hogy minimális mennyiségben jelzett molekulákat juttatunk be a beteg szervezetébe, követni tudjuk az ott végbemenő folya- IME – INTERDISZCIPLINÁRIS MAGYAR EGÉSZSÉGÜGY matokat, elemezni, sőt mérni tudjuk az ott zajló történéseket. Természetesen továbbra is rendkívül lényeges a radiológia, az anatómia és a morfológia, de látni kell az élettani folyamatok megváltozását is, hiszen előbb változik a funkció, mint a struktúra. A funkciós vizsgálatokban a molekuláris megközelítés, a molekuláris folyamatok megismerése adja meg az igazi személyre szabott terápiát. A molekuláris képalkotás során nyomon követhetjük, hogy milyen kórfolyamatok zajlanak a betegben. Nem magát a molekulát keressük, hanem a rajta ülő izotóp sugárzását detektáljuk, ami rendkívül érzékennyé teszi a módszert az életfolyamatok vizsgálatára. A molekuláris képalkotás mellett egyre nagyobb pályát fut be az endo-radioterápia. Az általunk végzett vizsgálatok és terápiák alapelve, hogy olyan anyagot juttatunk be a szervezetbe, amely eloszlik és részt vesz az életfolyamatokban. Az első izotópos képalkotás a pajzsmirigy jód-szcintigráfia volt a második világháború idején. Már az első izotópterápia, a pajzsmirigyrák és a pajzsmirigy túlműködés radiojód kezelése és a pajzsmirigy szcintigráfiás vizsgálata is molekuláris alapú terápia és diagnosztika volt, bár akkor még nem tudták, hogy a molekuláris medicina része. A jódizotóp kezelés volt az első igazi célzott, személyre szabott molekuláris terápia. Lényege, hogy a jód jelentős hányada (Európa ezen tájékán körülbelül 40 százaléka) bemegy a pajzsmirigybe, ezért, ha radiojódot adunk be, annak is ekkora hányada bejut oda. Miért molekuláris? Azért, mert van egy olyan transzport protein – a nátrium-jodid transzporter – amely beviszi a jódot a pajzsmirigy sejtbe. Ezt követően, ha a jód kívülről detektálható sugárzást bocsát ki, akkor láthatóvá válik, így a diagnosztikában használjuk. Ha pedig olyan olyan sugárzást – alfasugárzást, vagy bétasugárzást – bocsát ki, amely elnyelődik, akkor terápiát fejt ki, mivel leadja az energiáját és elpusztítja azt a sejtet, amelybe bejutott. – Jól sejtem, hogy ugyanez az elv érvényesül a prosztatarák molekuláris képalkotásában és endo-radioterápiájában is, amiről az IME idén márciusban tartott Képalkotó Diagnosztikai Konferenciáján tartott előadást? Pontosan. Adott esetben senki sem látja még, egyéb módszerekkel ki sem mutatható a prosztatarák apró metasztázisa. Ha azonban prosztatarák antigén van jelen, akkor a prosztatarák antigénhez specifikusan kötődő peptidet megjelöljük egy izotóppal, az nem csak abba az áttétbe megy oda, amelyik a CT, vagy az MR felvételen is látható, hanem minden daganatsejthez. Mivelhogy a „hátán” radioizotópot „cipel”, odaviszi a sugárzást – ezért nevezzük endo-radioterápiának. A módszer egy, a prosztata sejtek membránjában található specifikus vegyülethez – a prosztata-specifikus membrán antigénhez – kötődő, radioizotóppal jelölt kis molekula (ligandum) intravénás beadásán alapul. Ezek a ligandumok a képalkotásra alkalmas – legtöbbször PET – radioizotóppal megjelölve a prosztatarák metasztázisát direkt módon ábrázolják, míg izotópterápiára alkalmas alfa-, vagy bétasugárzó izotópokkal jelzett változatuk célzott sugárterápiás hatást fejt ki. Mint azt a cikkemben is kifejtettem, a radiofarmakológia fejlődése eredményeképpen joggal állíthatjuk, hogy az elmúlt években a prosztatarák a nukleáris medicina mostohagyermekéből mintagyermekké vált, a betegek hasznára. Egyéb terápiás területeken is ígéretes kutatások XVII. ÉVFOLYAM 5. SZÁM 2018. JÚNIUS 59 PORTRÉ zajlanak, amelyeket állatkísérletek, klinikai vizsgálatok sora kell, hogy kövessen, mire megtalálunk egy-egy újabb, az endoradioterápiában alkalmazható molekulát. SZAKMAPOLITIKA – Professzor úr említette azokat a bizonyos „morzsákat”, amelyeket a szakma érdekében harcolt ki. Melyek a legfontosabbak? Hippokratésszel vallom, hogy a beteg üdve mindenek előtt, ami – bár patetikusan hangzik – az a vezérfonal, ami mindig a szemem előtt lebegett, amikor az egészségpolitikában tevékenykedtem. Legfőképpen annak érdekében próbáltam közbenjárni, hogy a finanszírozási viszonyok miatt eltorzult ellátás a helyére kerüljön. A mai közfinanszírozott ellátásban ugyanis olykor – tisztelet a kivételnek – inkább azt a vizsgálatot végzik el, amelyik nyereséges, nem pedig azt, amelyikre szükség van. (A példákat sorolhatnám, de nem teszem.) Ezért mindig is azt szorgalmaztam, hogy minden vizsgálati eljárásnak meglegyen a maga helye, és ha az adott vizsgálat orvosilag indokolt, akkor azt elvégezzék. Az a feladatunk, hogy elérjük: a rendelkezésre álló – meglehetősen alacsony – pénzösszeg felhasználását ne torzítsák el a különböző érdekek, amelyek mögött sok esetben gazdasági lobbik ereje áll. A kód- és pontrevízió terén értünk már el eredményeket, de ezt a munkát folytatni kell, mert fontosnak tartom, hogy ne a finanszírozás, hanem a szakmaiság döntse el, mi történjen a beteggel. Ehhez folyamatos un. „kódkarbantartásra” van szükség, ami a különböző orvosi szakmák konszenzusával létrejövő szakmai irányelvekre alapul. – Hogyan áll a szakma a humán erőforrás tekintetében? Sajnos a nukleáris medicinában dolgozók is kevesebben vannak a szükségesnél, kevés a szakorvos, a szakdolgozó. Fontos eredménynek tekinthető a klinikai sugárfizikusi szakképzés megteremtése. Sajnos a szakdolgozói alapképzés átalakítása során megszüntették a képi diagnosztikai asszisztensi képzést, annak ellenére, hogy jól működött. Ebben a döntésben nem az egészségügyi tárca véleménye érvényesült, hanem a nemzetgazdasági tárcáé. Mégis kétség- telen, hogy elértünk bizonyos eredményeket az asszisztensképzésben, egyesítve a nukleáris medicinát, a sugárterápiát és a radiológiát. Jelenleg nehezíti a dolgunkat, hogy a nukleáris medicina képzésben nagyon alacsony a létszám, ezért meg kell várni, amíg összegyűlik annyi jelentkező, hogy el lehessen indítani egy évfolyamot. Igen nagy ezen a területen a szakemberhiány, és a képzés átalakítása nem tett jót az utánpótlásnak. – Ön az IME konferencián megtartott előadásában elmondta, hogy lehetővé vált az azonnali, helybeli felhasználásra kerülő radiofarmakonok előállítása. Minek köszönhető ez? A gyógyszerkönyvi törvény 2017. december 12-én történt módosítása révén a nukleáris medicinában forgalomba hozatali engedély nélkül lehet előállítani bizonyos nagyon korszerű, az ún. ex tempore radiogyógyszereket a betegbiztonság szigorú feltételeinek megtartása mellett. Az EMMI rendelet megalkotás folyamatban van. A radiogyógyszerek mellett azonban képalkotó berendezésekre is nagy szükség van. A PET állománnyal viszonylag jól állunk, ám a SPECT készülékek nagyon elöregedtek, különösen a közép-magyarországi régióban. Ennek hátterében az áll, hogy az uniós forrásoknak köszönhetően országszerte nagyszámú gépcsere történt, amiből azonban kimaradt a központi régió. Joggal remélhető, hogy az Egészséges Budapest Program keretében a nukleáris medicina gépparkja is megújulhat a fővárosban és az agglomerációban is. Van még tennivaló bőven. Ezt sorolhatnám, például a sugárvédelem fejlesztése, a szakorvosképzés, a szakmai minimumfeltételek átalakítása, a szakmai irányelvek karbantartása a gyorsan változó orvosszakmai-technológiai fejlődésnek megfelelően stb. – Mindezen túl mit kíván még a szakmájának? Azt, hogy minél több fiatal jöjjön a szakmába. A korszerű technológiák – mint amilyen a PET – vonzóak a fiatalok számára. Legyen minél több fiatal szakorvosunk! Ugyanez vonatkozik az ún. nem-orvos diplomásainkra (radiovegyészek, orvosfizikusok) és az asszisztensekre is. A szakma szempontjából ez – a generációváltás – lenne a legüdvösebb változás. Boromisza Piroska NÉVJEGY Prof. Dr. Szilvási István 1967-ben Budapesten szerzett általános orvosi diplomát, 1972-ben belgyógyász, 1980ban izotópdiagnosztika (ma nukleáris medicina) szakképesítést szerzett. 1978 óta az azóta sok megnevezést megért Szabolcs utcai klinikán, 2007 óta az MH EK Honvédkórházban dolgozik osztályvezető főorvosként. Részfoglalkozásban a Semmelweis Egyetem Nukleáris Medicina Tanszéki Csoportjában, illetve később Tanszékén dolgozott, amelynek létrehozásában rektori megbízottként vett részt. 60 IME – INTERDISZCIPLINÁRIS MAGYAR EGÉSZSÉGÜGY 1985-ben szerzett kandidátusi címet, 2000-ben habilitált. Fontosabb szakmapolitikai funkciói: a MONT elnöke, szakfelügyelő főorvos, a MOK alelnöke. Jelenleg az Egészségügyi Szakmai Kollégium alelnöke, valamint a testület Nukleáris Medicina Tagozatának vezetője. A UEMS/EBNM nemzeti delegátusa és az European School of Nuclear Medicine dékánhelyettese. 2018-tól az IME Tanácsadó Testület tagja. Szakmai tevékenységét számos díjjal és kitüntetéssel ismerték el, melyek közül kiemelkedő a Hevesy György emlékérem, az Európai Nukleáris Medicina Társaság tiszteletbeli tagja, a Magyar Érdemrend Tiszti Kereszt Polgári Tagozat és a Hevesy-életműdíj. XVII. ÉVFOLYAM 5. SZÁM 2018. JÚNIUS